BALOGH LÁSZLÓ (1919)

Balogh László (1919) írói indulásának ideáljait a debreceni Ady Társaság programjából és a falukutató mozgalomból merítette. Sokműfajú író; irodalomtörténeti kisportréit – József Attila, 1969; Asztalos István, 1969; Mag hó alatt, 1976 (ez utóbbi Ady Endre költészetének jelképrendszerével foglalkozik) – a népszerűsítés szándéka hatja át, s költészetében sem a minden áron való újat akarás, a kísérletező kedv ragadja meg az olvasót, hanem az áttetszőségre, a világosságra való törekvés, és azoknak az ideáloknak a kifejezése, melyeket a népi irodalom hozott a felszínre.

1940 körül írta első verseit, melyekben a népdalforma az uralkodó, s kedves, olykor játszi sorokban idézi a mind jobban magára maradó, a világ ellentétei között riadtan tájékozódó ember kiszolgáltatottságát. Szívesen fejezte ki azt a gyermeki érzést, mely szülővárosához, Debrecenhez kötötte, s verseiben annak múltja éppúgy feltűnik, mint jelentős íróinak egy-egy gesztusa, kézmozdulata, máig sugárzó intése. 1954 után írt verseiben ez a gyermeki alapérzés mind komolyabbá és felelősebbé válik, költői magatartását a férfikorba lépő gondolkodó igényessége {467.} határozza meg. Búcsút mond a korábbi esztendőkben oly szívesen alkalmazott dalformának, s szeszélyesebb, olykor rapszodikus formában szembesül a világ s az ember életének fontos kérdéseivel. Talán épp a tudatos gondolkodás és formálás kontrollja a magyarázata, hogy költeményeiben (A kilencedik vízesés címmel gyűjtötte kötetbe őket, 1977-ben) nem mindig érezzük a költői szubjektum kirobbanó erejét, élményeit inkább megszűrve, semmint primer indulattal alakítja lírává.