A konstruktivizmus mint közvetítő eszme és módszer

Kassák Lajos szervezőmunkája és művei nélkül az új magyar irodalom nem egy nagy életművel, hanem egy teljes fejezettel lenne szegényebb. Alkotói pályája több korszakot fog át irodalmunk történetében. Magabiztos tudatosság, akaraterő vitte előre, irányította alkotópályája évtizedeiben. "Bízunk az akaratunkban" – írta indulása idején, amikor vitába keveredett a nagy tekintélyű Nyugattal. Lenyűgöző az önmaga erejébe vetett hite, biztos tájékozódási képessége; az, ahogyan lapot alapított, mozgalmat szervezett, nemzetközi kapcsolatokat épített ki; ahogyan versek után prózai, drámai művek írásába fogott, kiáltványokat tett közzé, vagy alkotóműhelyt teremtett az emigrációban. Mindezt önerejéből: egyidejűen hívott életre művet, műhelyt, elméletet; egy személyben volt alkotó, szervező, agitátor, elméletíró. Egy nagy lendületű mozgalom lelke, elindítója, eszmeadó vezére és utóvédje több irodalmi korszakon át. Végigtekintve életén és művei során, szembeszökő a következetesség, ahogy Kassák önmagát megalkotta, majd azután eszméihez, törekvéseihez kikezdhetetlen jellemként mindvégig hű maradt a legnehezebb körülmények között is.

Ma már irodalomtörténeti alapigazságnak számít, hogy az emberhez szóló, szociális igényű művészet híve és művelője volt. Az avantgarde az ő gyakorlatában eltávolodás helyett közelebb akart az élethez kerülni: "A művészet nem kívülünk való – írta –, általunk teremtődik." Nem vagyunk téren-időn kívüli lények, a világból nem léphetünk ki, az irodalmat nem téphetjük el tápláló gyökereitől: a kollektívum biológiai, etikai, esztétikai törvényeitől. Az új irodalom alkotója hozzátartozik a világhoz, benne kell állnia az életben, a zajló világ mozgalmait kell megörökítenie. Csak így, cselekvő módon válhatik értékteremtő erővé. "Ne kiszolgáltatottjai, hanem alakítói legyünk az életnek" – hangoztatta. Az avantgarde Kassák tollán nem elvont laboratóriumi munkát, nem játékot és nem anarchiát jelentett; az új irodalmat az életben működő energiának szánta, s azt akarta, hogy a művészi újító akarat találkozzék az emberek jobbra törő vágyaival, törekvéseivel.

Kassák tudta, hogy a művészet nagy válságát éli: a 20. században újra kell gondolni sok mindent, ami annak körébe tartozik. Ezért nem bíbelődött apró dolgokkal; ezért tekintett megvetően az esztétizmus "pálmaházi hangulatai"-ra. Ady után Kassák volt az, aki felismerte, hogy korunk művészének emberiségben kell gondolkodnia. Pátoszát és terheit egyaránt érzékelte ennek a megváltozott írói szerepkörnek. Ezért hatották át írói magatartását szigorú, végsőkig következetes igények: az új művészet megtalált útjáról nem léphetett le, nem adott engedményt magának, és indulatos őszinteséggel ugyanezt követelte meg a környezetéhez tartozó írótársaitól is. Ezt kívánta tőle az avantgarde újító szelleme, melynek nálunk ő volt nemcsak legállhatatosabb, de legeredetibb alkotója is.

{478.} Életműve nagyobbik részét 1945 előtt alkotta meg, legfontosabb könyvei és folyóiratai napvilágot láttak már, amidőn az 1945-ös fordulat kapuját átlépte. Ezután megjelenő új műveinek, főként az ötvenes évek végétől, mind szélesebb körben terjedő hatását figyelhetjük meg: szellemi és íróerkölcsi rangja vitathatatlan volt a felszabadulást követő néhány esztendőben, mígnem a kulturális politika hosszú évekre el nem hallgattatta, de amikor újra megszólalt irodalmi, poétikai befolyása jelentősen megnőtt, párhuzamosan azzal, hogy az avantgarde története iránt világszerte és némi késéssel nálunk is feléledt az érdeklődés. Kassák volt a munkásság első igazi képviselője az irodalomban, és kísérletet tett arra a tízes és a húszas évek avantgarde mozgalmainak időszakában József Attila előtt, hogy a "világproletár" öntudatnak megtalálja adekvát művészi formáját. Eltávolodva a világszemléleti és formai útkeresésektől, de soha meg nem tagadva azokat, megváltozott körülmények között, tovább folytatta ezt a munkát a költészet és a prózaírás higgadtabb, mondhatnánk "klasszicizált" változataiban. A Tragédiás figurák (1919), a Máglyák énekelnek (1920), a Világanyám (1921), A ló meghal, a madarak kirepülnek (1922), a Tisztaság könyve (1926), a 35 vers (1931) s az Egy ember élete (1927–1935) szerzője megokolt öntudattal jelenthette ki Hatvan év összes versei (1947) címen összegyűjtött verskötetének előszavában: "Végigmentem az izmusok fejlődésén s végeredményben talán sikerült leszűrnöm olyan eredményeket, amik az ismert kísérletezések nélkül sohasem jöhettek volna létre. Hiszem, hogy magam is ugyanúgy, mint a külföld kísérletezői közül a valóban alkotásra hivatottak, átléptem az irányzatok határvonalain s költészetemben az iskolák céljai eszközzé és módszerekké alakultak át egy magasabb rendű, egyetemes művészi kifejezés érdekében."

Hazatérve az emigrációból, Kassák megpróbálta a lehetetlent, avantgarde folyóiratot indított Dokumentum címen – Déry Tibor, Illyés Gyula, Nádass József, Németh Andor közreműködésével –, ám a lapnak csak öt száma jelent meg, kedvező légkör híján, kiadását be kellett szüntetnie. "Nemcsak az írók csoportja emigrált és szóródott szét a világban – írta Az izmusok történetében (1972) –, az olvasóké is. Fél év után megértette a lap szerkesztősége, hogy Magyarországon 1919 óta gyökeresen megváltozott a helyzet, kiirtották a régi lehetőségeket, és "a küzdelmet más területeken, más módszerekkel, más emberekkel kell folytatni." Kassák a konstruktivizmusban ismerte fel az izmusok, az avantgarde mozgalmak összegezését, benne találta meg a tovább folytatható eszmét és módszert, ahogy ezt Az új művészet él (1926) című – a Korunkban közölt – hosszabb tanulmányában leszögezte. Az avantgarde fogalmait, önmegnevezéseit sohasem tanácsos csak általános jelentésük szerint használni, mindig figyelembe kell venni azt a módosított értelmüket is, mellyel egy-egy jelentős egyéniség árnyalta tartalmukat. A konstruktivizmus, a konstruktív művészet fogalma Kassákot élete végéig elkísérte, ez a műkifejezés volt művészetesztétikai kulcsszava, amelynek az idők folyamán változott a tartalma, de alapjelentését az évtizedek során át is megtartotta. Rokonszavának az "új művészet"-et tekinthetjük, ez az összetétel ugyanúgy, mint a konstruktív művészet, a húszas évek közepétől az avantgarde {479.} eredményeit magába olvasztó, de egyúttal az izmusok világától már eltávolodóban levő irodalom jellemzéséül szolgált.

A történeti folyamatot nézve, a konstruktivista irodalom leszámolás volt az 1918–1919-ben tetőpontra jutó aktivizmus harcos messianizmusával meg az utána következő dadaizmus és szürrealizmus szélsőséges formakísérleteivel. Hogy a konstruktivizmust hogyan értelmezte, arról tömör összefoglalást ad már említett Korunk-beli cikke, melyet ő maga is oly fontosnak tekintett, hogy újraközölte Az izmusok története élén. Első jelentése szerint Kassák szintetikus fogalomként használta, mely a művészeti ágak – az építészet, az ipar- és képzőművészet, az irodalom – és a technikailag fejlett mindennapi élet kívánatos egységét foglalta magába. A konstruktivizmus eszerint egyfajta technikai urbanizmus elmélete és gyakorlata, a tény- és tárgyszerűség egyöntetű jelentkezése az élet minden területén, mely az egyenes vonalban, a mértani formákban jut kifejezésre. Második jelentése szerint "kollektív világszemlélet", vagyis művészetből fakadó világnézet, az "igenlő építés", a rend, az egyensúlyállapot előkészítése; az összefogó hang, szín és forma "kimondása". S végül: alkotói módszer is, a sűrítés, a térbeliség és a festőiség alkalmazása a költészetben és a szépprózában, ahogy ezt három és fél évtizeddel később, az Önarckép háttérrel (1961) című, pályaképet és ars poeticát egybesűrítő esszéjében legrészletesebben kifejtette, Kassák úgy vélte, hogy mind a társadalomban, mind az irodalomban lezárult a forradalmak és kísérletezések kora, a nevelés, az életforma-átalakítás ideje következik, annál inkább, mert nemigen látott lehetőséget a szocialista program közeli valóra váltására sem: "talán egy évszázad, talán még több is kell, hogy gyümölcsöt hozzon a fa" – írta a Napjaink átértékelése (1934) című röpiratában. Taktikát kell változtatni, ajánlotta, s tudatosabban, még nagyobb erővel kell folytatni az osztályharcot, de nem a nyíltsisakos politikai harc síkján, hanem a nevelés, az eszményadás, a felvilágosítás eszközeivel, közvetett módon kell a szocialista eszmék világát képviselni. Így lett fő jelszava az építés és a nevelés, ezt az elvet hirdette 1928-tól a Munka című folyóiratában annak 1939-es betiltásáig, s jórészt ennek az eszmekörnek szolgálatába állította ekkoriban megjelenő regényeit, így például az Angyalföld (1929), a Megnőttek és elindulnak (1932), A telep (1934) címűeket, az ismertebbek közül. Prózai írásai sorában külön helyet foglalt el élete egyik fő műve, az Egy ember élete (1927–1935), mely önéletrajznak és korábrázolásnak, dokumentumnak és elbeszélésnek páratlan őszinteségű ötvözete; nemcsak a magyar irodalomnak egyik legkiválóbb alkotása ebben a műfajban, hanem a szocialista világirodalomnak is remeke, Gorkij Életeim című munkájával vethető egybe. Nevelődését és művésszé fejlődését ábrázolja, az otthon töltött sanyarú gyermekkort, az inasévek megpróbáltatásait, a gyárakban ledolgozott időt, a nyugat-európai csavargás hónapjait, majd első két folyóiratának megszervezését és az 1918–1919-es forradalmak lázasan kavargó eseményeit. Az önéletrajz fokozatosan szélesült korrajzzá: a századelő vasmunkás életének kendőzetlen rajzává, a sztrájkok és szervezkedések, az antimilitarista és avantgarde mozgalmak tárgyilagos hangnemű leírásává; egy öntudatra ébredő, mind szélesebb látókörű egyéniség önmagára találását foglalta epikus keretbe. Ez a könyv jelezte {480.} elsőül epikus részletességgel és meggyőző belső hitellel a magyar irodalomban, hogy a külvárosok, a gyárak népe belépett az irodalomba, új osztály jelent meg a történelmet alakító erők színpadán s végül azt is, hogy a 20. század meghatározó eseménye volt 1917 és 1919. Ahogy Németh László írta a Tanúban: Kassák "életregénye a magyar szocialista mozgalom hatalmas emlék-szobra."

Hozzá fogható prózai művet sem előbb, sem később nem írt, de maradandó értékű művek sorát alkotta meg a két háború közötti időben. A korabeli kritikát, utóbb az irodalomtörténetet kiváltképp az foglalkoztatta, mit tagadott és mit őrzött meg az avantgarde-évtized poétikájából és világszemléletéből. A nagy újító Kassák a harmincas évek elejére lehiggadt, költői hangja és szemlélete jórészt átalakult. Komlós Aladár írta 1933-ban, az Erdélyi Helikonban a következőket: "Megtalálta régi magát: kemény és puritán lényének ősi nyugalmát s már nem indul kalandra új formák után, amelyektől mesebeli csodát várt valaha. Elhangzott ellene a vád, hogy mióta itthon van, megalkudott s eltért a forradalomtól [...] Épp az ellenkezője történt: Kassák a szubjektív álmodozásból és a laboratóriumi formakísérletezésből visszatért a közösséghez." Elhangzott ellene aztán az is, ha nem is vádként, szemrehányásként, hogy megtagadta az avantgarde-ot, s ezzel pótolhatatlan veszteségeket okozott a magyar költészetnek, mert maga az eszmeadó vezér állította le líránk kívánatos modernizálódási folyamatát. A valóság ezzel szemben az, hogy az avantgarde művészet életszemléletéhez hű maradt, s a bukolikus idill, a magány és a bánat témaköreiben is megőrizte az avantgarde poétikájának némely elemét. Kassák a világ szerkezetét próbálta verseiben felidézni, nagy gondot fordított a tárgyak és a tények rajzára, s az ember és az élet viszonyának általános törvényszerűségeit iparkodott formába önteni. Az egyedi, a véletlen, a rendkívüli helyett az egyetemes jellemzők versbe foglalására törekedett. Konstruktivista versről nem beszélhetünk, ez a képzőművészeti fogalom mégis használható az irodalomban is, csak nem definitív stílustörténeti kategóriaként, hanem minősítő jelzőként, megközelítő értelemben: analógiás segédfogalomként. A képzőművészeti konstruktivizmus formaelveiből ösztönzést merítő irodalom az ember életének és környezetének állandó jegye iránt érdeklődött; az ember sorsából a fő vonalakat, az ismétlődő helyzeteket, az örök motívumokat emeli ki. Szívesen fordul a természethez, a mindig egyformán váltakozó évszakokhoz, melyek ismétlődő ritmusában a világ alaptörvénye ölt látható formát. A természetleírás, tájkép, környezetrajz kiemelt szerephez jut a konstruktivista ihletésű művekben, ami bizonyos fajta időtlenség hangulatát kölcsönzi az efféle alkotásoknak. Elmélyíti ezt a benyomást, hogy ebben a verstípusban, legalábbis a Kassák által kiformált változatban, rendszerint nem folyamatok, hanem állapotok rögzítésével találkozunk, az öröm és az idill, a szomorúság és a lemondás időtlenné tágításával. Kassák arra törekedett, hogy a költészetet megtisztítsa az elbeszélő és anekdotikus elemektől, az időre és a helyre utaló tényektől s pusztán magát az érzelmet, az érzelemhez fűződő észlelési és gondolati reflexiót szólaltassa meg.

Az 1945-ös korforduló költészetében mélyre ható változásokat ugyan nem hozott, mégis észrevehető poétikai módosulásokat indított el: a történelmi {481.} megrázkódtatás oly erősen érintette, hogy lírájában újjáéledtek avantgarde korszakának expresszionista stíluseszközei. A tematikus lírától olyannyira idegenkedő Kassák 1945 után az időszak korjellemző tárgyaihoz fordulva bővíti líravilágának körét. Ekkoriban írt verseinek elemzése előtt azonban röviden vázolnunk kell a korabeli irodalmi életben elfoglalt helyét.