Kísérlet az avantgarde hagyomány feltámasztására

Kassák alkotó kedve új lendületet kapott a felszabadulás után keletkezett munkára hívó atmoszférában. Ez a légkör lehetővé tette, hogy a Horthy-korszak levegőjében sorvadásnak indult avantgarde törekvések újjáéledjenek. Kassák a Munka-kör felbomlása után mind kevesebb szerepet játszhatott az irodalmi közéletben. Egyike volt a morális védőpáncélt magukra öltő magányos tiltakozóknak; ezért is kellett majd megjárnia 1942-ben a gyűjtőfogházat. Most, hogy mindenki fellélegzett, ismét vonzotta maga köré a társakat, s nagy várakozást keltett írótársaiban. Erről tanúskodott a Nádass József szerkesztésében kiadott, Kassák hatvanadik születésnapjára (1947) című kis emlékkönyv is. Megszólalt benne az újjáéledő irodalmi és művészi élet számos kiemelkedő képviselője: a Kassák-hívek éppúgy, mint akik némi kétséggel megfogalmazva ismerték el művészetét. Lukács György megnyilatkozása a legjelentősebb ezek között. Ellenvetéseinek fenntartásával együtt is leszögezte, hogy "a Kassák-életmű azok életének és életproblémáinak tükröződése, formát nyerése, akik az ellenforradalmi korszakot emberi és szellemi tönkremenetel nélkül átvészelték. Ez nem kevés. Főleg, ha ennek a kifejezésnek tartalma oly kulturált, formája oly igényes, mint a Kassáké."

A művészeti és irodalmi élet újjáélesztésének követelményei a koalíciós pártpolitika által teremtett szellemi verseny feltételei Kassákot az újjászerveződés első soraiba állították. Magabiztosan lépett a helyére és komoly érveléssel sürgette az élet újrakezdését. Az alig ocsúdó irodalmi világ elé a munkásság és a tennivalóit energikusan újrakezdő többi hivatás példáját emelte: "Az író írjon." Fellépése őszinte és konstruktív szándékú. Híven a régi, történeti avantgarde szelleméhez, ekkor is a "világszemléletes művészet" programját hirdette meg, a művészet művészet jellegére tette a hangsúlyt s azt fejtegette több írásában is, hogy az írók ne merüljenek el a múlt siratásában és ne hódoljanak be káprázatoknak a jövőt illetően. Óvott a napi politikai részvételtől, a taktikai lépésekhez alkalmazkodástól. "Bizonyos – olvasható Kassáknál az írásra buzdító szavakkal együtt –, hogy ma az írók hivatásuk gyakorlása helyett megelégszenek a kotnyeles beavatatlanok szerepével. Belevetették magukat a politikai zajlásba, ahelyett, hogy hozzákezdenének saját posztjuk megszervezéséhez s írnák műveiket, hogy ezzel a szellemi terméssel hozzájáruljanak a megmételyezett lélek, az elhomályosított értelem, az elfajult érzelmek időszerű fejlődéséhez" (Az író írjon).

{482.} A hivatást, melynek beteljesítését írótársaitól elvárta, a maga személyére nézve is komolyan vette, hamarosan az irodalom újjászervezésének munkájában vállalt feladatokat. Először, 1945-ben az Új Idők egyik társszerkesztőjeként tevékenykedett, Fodor Józseffel együtt. Midőn 1946 telén megalakult a Magyar Művészeti Tanács, annak egyik alelnöke lett, és tagja a kebelében működő Irodalmi Szaktanácsnak. A tanács lapjának, az Alkotásnak felelős szerkesztője, majd 1947-től egy másik folyóirat, a Kortárs szerkesztését is magára vállalta. Programnyilatkozataiban hangsúlyozta a művészet társadalmiságát, a szubjektív teremtőelv fontosságát, s mindenekelőtt az irodalmi és művészeti kísérletezés számára kívánt szabad keretet biztosítani. "Minden idők alkotójának megvannak a maga sajátos tradíciói – írta –, de nem lehetnek megmerevedett dogmái, a maga személyében mindent elölről kell kezdenie, s legalábbis kísérletet kell tennie arra, hogy továbblépjen az eddig megvont határoknál" (Kortársainkhoz). Az Alkotás című folyóirat első kettős számának beköszöntőjében viszont az irodalom közösségi hivatását emelte ki: "Társadalmi lények vagyunk, magától értetődik, hogy elsősorban társadalmi visszásságainkat érzékeljük. Ha akarnánk, se maradhatnánk ki a folytonos küzdelemből, amit ránk mért a sors, s mi tudatosan keressük a módját és lehetőségét annak, hogy részesei legyünk mindannak a tevékenységnek, amely az ember testi és szellemi erőit felszabadítja a gazdasági élet eldologiasítása és az osztályérdekek nyomása alól."

Gondolt Kassák, nyilvánvalóan, az avantgarde művészi kísérletezésének felelevenítésére is. De korántsem szándékozott egymástól elszigetelni az egészséges, alkotóképes irányzatokat. Az volt a véleménye, hogy "a szűkebb értelemben vett csoport jellegre" törekvés káros, akadályozná az irodalmat feladata teljesítésében, a társadalom morális egyensúlyának helyreállítására irányuló munkálkodásban. Ugyanez volt a véleménye a képzőművészeti irányzatok szembenállásáról is: a Gresham Kör és az Európai Iskola vitájában, az Alkotás szerkesztőjeként, 1948 elején, józanul mérsékelt álláspontot foglalt el: "eddig közölt cikkeinkben egyszer sem ültünk törvényt abban a zajos vitában, mely az úgynevezett természetelvű és absztrakt művészet között folyik. A magunk részéről sem egyiket, sem másikat nem tartjuk felülmúlhatatlannak és egyedül jogosultnak" (Évfordulóra). Lapjai, bár helyet igyekeztek adni az avantgarde szellemnek, mégis inkább a szellemi összefogást kívánták erősíteni. Ám a társadalom és az irodalom fejlődésében ható tendenciák keresztezték a szerkesztői szándékot. Nem sikerült lapjaiban az egész újjáéledő irodalomnak fórumot biztosítania, hiszen a különféle elképzelések különböző műhelyek körül csoportosultak.

Az irodalmi életben betöltött szerepét nemcsak szerkesztői tekintélye biztosította, hanem újra megjelenő munkái is. Az Egy ember élete (1946-ban) második kiadásban látott napvilágot, s reprezentatív kötetekben szólalt meg a költő is: Összegyűjtött verseiben (1945) és a Hatvan évben (1947). S a régi munkái mellett újak is jelentek meg. Termékeny alkotó periódusa kezdődött el, amely csak 1949-ben szakadt egy időre félbe, hogy aztán a pálya végén ismét a megsokszorozódott alkotóerővel folytatódjék.

{483.} Kassák mindenkori sokoldalúságára jellemző, hogy egyszerre kísérletezett az önkifejezés több lehetőségével is. Ez a vonása 1945 után is megmaradt, fellépett mint költő, új prózai művek megalkotásába kezdett, és újból jelt adott képzőművészeti törekvéseiről. Lapjaiban elsősorban az avantgarde festészeti ízlés megnyilvánulásának tud teret adni, minthogy ennek bizonyos háttere is volt. Egy könyvecskét is megjelentetett 1947-ben képzőművészeti kérdésekről, Képzőművészetünk Nagybányától napjainkig címmel. Másfelől a színpad az, ami érdeklődését felkeltette, jeleként annak az igényének, hogy szélesebb közönségrétegekkel is kapcsolatba lépjen. Ez a próbálkozás azonban nem bizonyult szerencsésnek, a Nemzeti Színházban bemutatott színműve, az És átlépték a küszöböt (1947) csak félsiker. Inkább irodalmi értékei becsülhetők meg, mint a drámaiak. Az egykori naturalista – gorkiji-hauptmanni – drámai hagyomány klasszicizálása művi kísérletnek bizonyult. Az a dramaturgiai ellentmondás, amely a hagyományos naturalista (avagy "realista") drámát nyomasztotta, a statikusság – a műfaj mozdulatlansága – e kísérletben erősen kiütközött. Drámája – kivéve néhány jelenetet – nem mentes a vesztegléstől. A tisztult nyelv, az összefogottabb beszéd a színpad közegében inkább modoros, semmint életszerű. Visszapillantva e korszakára – ha figyelembe vesszük ebben az időben írt, de csak később kiadott műveit is –, azt a tanulságot szűrhetjük le, hogy a negyvenes években leginkább korszerűt és érettet a prózaíró Kassáknak sikerült alkotnia. Egy tüzetesebb, az egész életműre kiterjedő elemzés rávilágíthatna az előző időszak prózai műveinek kevéssé méltányolt értékeire is. Azt a világot, amely az Egy ember élete (1927– 1935) hátterében rajzolódik ki, a prózaíró ismételten újraéli a vele osztályhelyzetben, morálisan és lélekben rokon emberek sorsában. Az Angyalföld (1929) és a rokon színekből, vonalakból rajzolt elbeszélések és regények: a Halott a Dunán (1930), a Munkanélküliek (1933), a Marika, énekelj (1936), az Emberek, sorsok (1939) a szociográfiai tárgyilagosság légkörében születtek éppúgy, mint a Kiskunhalom és a Puszták népe. Kassák egyszersmind azonban szüntelenül elvonatkoztat a külső világtól, mintegy a tárgyi valóság viszonylatainak szinte mértanian megszerkesztett látomásával, a stílus erejével visz el a feszítő szociális kérdésekhez. A tárgyi bensőségesség és a fojtott líra a szűk proletár- és paraszti világban és a cselekménytelen közegben is drámai hatásúvá hevül. Kassáknak ezek az írásai egy távlattalan, sivár és nyomorúságos kor valóságából felnövő életsorsokat ábrázolnak, ezek a művei java művészi teljesítményei közé tartoznak.

Kassák termékeny prózaíró volt, az Egy ember életén kívül összesen tizenhét regényt s számos elbeszélést írt, de közülük több csak megkésve jelent meg, s ez is akadályozta az érdemük szerinti értékelést. Az így keletkezett hiányok okozta feszültség ma már, a pálya egészének mind jobb ismeretében feloldható, világosan körvonalazódik a szerep, amit a prózai alkotások betöltenek.

A prózaíró Kassák műveit Kézikönyvünk külön fejezete tárgyalja, ezért itt csupán néhány szóval utalunk ebben az időszakban megjelent regényeire és egyéb írásaira. 1941-ben írta, de csak 1948-ban adhatta ki az Egy lélek keresi magát című művét, mely a kényszerűen magányba szorult művész küzdelme önmaga {484.} érvényesítéséért. Kassák a regény festő-hősének sorsában a Nyolcak festőcsoportjának mozgalmát elevenítette fel; azokról szól, "akik hódítani indultak, végül is meghajtják szép fejüket a megalázó tehetetlenségben ... Az utak összeszűkültek". A Kis könyv haldoklásunk emlékére (1945) az ostromidők dokumentuma. Prózai költeményeket, naplótöredékeket tartalmaz, számot adva "a néma, hosszú haldoklás folyamatáról", a fasizmus utolsó hónapjainak embert embertől elszigetelő és egymással szembeállító rettenetéről. Pályája során fokozatosan alakult át – Herczeg János jószemű észrevétele szerint – osztályharcos forradalmárból "tanító forradalmárrá". Ez is magyarázza, hogy e művei a moralizáló esszé formáját is felöltik. Az Angyalföld tárgyias miliő-ábrázolását egy lazább, elmélkedő és pszichologizáló hang váltotta fel. Ez jellemzi utolsó nagyobb prózai művét, a Mögötte áll az angyalt (1948) is, amelynek leszűkített világában az író folytonos önelemzést is ad: "Angyalok és ördögök viaskodnak bennünk s közben mi egy szál kifeszített kötélen imbolygunk."

Az a – hamarosan hivatalossá merevedő – koncepció, amely a múlt kritikai ábrázolásától elkülönítette a munkásmozgalom s különösképpen az illegális kommunista párt problémáinak tárgyilagos felfedését, megakadályozta, hogy Kassák 1947-ben befejezett regénye, Az út vége megjelenhessen. Ez a (végül 1963-ban kiadott) regény – éppúgy, mint Déry Felelete és Lengyel József több, megírásuk után kiadott novellája – azt a folyamatot ábrázolja, miképpen hatolt be a fasizmus mérgező ideológiája a munkásmozgalomba. A regény belső, erkölcsi ellenállás híján levő hőse – indulásakor az illegális kommunista pártban tevékenykedő fiatalember – a nyilas pártba sodródik, s útját az akasztófa alatt végzi, magával sodorva gyönge karakterű, ugyancsak önálló tartás híján levő feleségét. Az út vége mindmáig az egyik legjobb könyv erről a tragédiába zuhanó korszakról; Kassák valami nagyon fontosat kezdett el ezzel a regényével. A történelmi önvizsgálat szándéka újabb irodalmunkban majd csak a hatvanas években kaphatott komolyabban hangot, amikor ez a regény is megjelent, s az egész kassáki életmű újravizsgálása is megkezdődött.