| Kísérlet az avantgarde hagyomány feltámasztására | TARTALOM | A rend és harmónia lírája |
Kassák 1945 utáni lírája eleinte csak szűkebb körökben hatott, s nem keltette fel a versolvasó közönség általánosabb érdeklődését. Míg a prózaíró Kassák, abban a meggyőződésben, hogy az avantgarde újításai a prózában kevesebb eredménnyel jártak, megmaradt a realista kifejezésmód útján, mint költő párhuzamosan fejlődött a nemzetközi avantgarde-dal, sőt a mozgalomban kezdeményező szerepet töltött be. Költészetének versalakítási módszere élesen megkülönbözteti a magyar líra minden korábbi törekvésétől, munkásságát leginkább a német expresszionizmus és a francia szürrealizmus és dadaizmus törekvéseihez teszi hasonlóvá. Az Apollinaire, Cendrars verseiben látható mondatszerkezetek: a "pszeudoszintakszis", vagyis szürreális és expresszionista metaforáknak egy abszurd, agrammati-{485.}kus rétegben való egybefűzése jellemezte költészetének legelső, még a forradalmak idején felívelő korszakát is. Ezidőtt festői törekvéseivel, képarchitektúráival is új utat nyitott. Michel Seuphor, a modern festészet jeles szakértője a festő Kassákot Mondrian, Moholy Nagy és Vasarely művészetével együtt a konstruktivista irányzat középpontjában látja. Minthogy a forradalmak bukásával Kassák költészete légüres térbe hullt, s mint festőt sem foglalkoztathatják gyakorlati perspektívák (nem áll mögötte olyan mozgalom, mint a Bauhaus), nagy reményekkel induló művészete végül is – mint Bori Imre–Körner Éva könyvében olvassuk – "megmaradt az ideák síkján". Megtermékenyítette az egész két világháború közti magyar költészetet, de az igazi szintézishez nem juthatott el. A maga teremtette hagyományból mindinkább csak a szabadvers-formát, a whitmani hagyomány stilizált-klasszicizált változatát őrizte tovább. Egykor forradalmian induló költészetének legnagyobb eredménye, kezdeményezésének legtávolabb mutató iránya a világ lényegét – törvényszerűségeit – kutató eltökéltségben rejlett. A későbbi "letisztult, biblikus-bukolikus tónusú férfi hangjának" kialakulása (Rónay György) az előzménye a háború alatt és közvetlenül a felszabadulás után megszólaló lírájának.
E néhány év költészetét, jóllehet a szűkebb írói körök véleményét kifejező gyér kritikai visszhang – például Vidor Miklós írása – mint lírája csúcspontját méltatta, társadalmi hatásában nem lehetett egybevetni sem Kassák korábbi fellépéseivel, sem pedig a keletkező új költészet visszhangjával. Ha e jelenség magyarázatát keressük, csakis a kassáki hangnem szokatlanságában leljük az indoklást. Míg korábban költészetére jellemző volt, hogy alig írt határozott, tematikusan körvonalazható verset, a negyvenes években még ez a közérthetőséget akadályozó korlát is ledőlt. A kor politikai eseményei Kassákot is néhány emelkedett, a fasizmus által megbántott emberiesség panaszdalát kifejező elégia költésére indítja. A Halott katonák, a Zsidók tragédiája, a Lefordított fáklyával, a Fiatal özvegyek és Az élet zeng tovább a korszak antifasiszta költészetének értékes emlékei. Ugyancsak a kor életérzését bensőségesen hangoztató versek a felszabadulás után írt Invokáció, Messziről küldött zene, Óda 1948, Szóljunk a békéről. Az újjáépítés és a béke gondolatvilágával teli művek ezek, amelyekben a költő a teremtő aktivitás énekeseként szólal meg. Egyformán emlékeztet első, forradalmi korszakának messianisztikus emelkedettségére s a későbbi esztendők meghiggadó, meditációt és szemlélődést egybeforrasztó magatartására. Tónusa ódai és elégikus, a hajdani vezéri szerep újjáéledésének és a megtett út veszélyes buktatóira való emlékezésnek visszhangjaként. A költemények ünnepélyessége a szerencsés, jó megérkezés miatti belső elégedettséget szólaltatja meg. A költő, aki prózájában oly tárgyilagos számvetést tudott adni az utat tévesztésről, lírájában mintegy a morális feloldás szólamát zendíti meg:
Ebben a szólamban valóban távoli, elmosódó emléknek tűnik minden szenvedés, groteszk tragédia, a múlt feloldódik az eltávolító, megbékítő dallamban, amely jó néhány versét is monotonizálja. S talán épp ez a hangvétel az, ami miatt ez a korához tárgyában oly szorosan kötött líra időtlennek tűnik, s nemigen lehetett összhangban a lírai konkrétságot hangban is, a költői formában is megszokott közönség ízlésével.
Mielőtt a lírikus megújulásáról s ezzel együtt az egész kassáki életmű betetőződésének kérdéseiről szólnánk, ki kell térnünk a munkásságát 1949-től 1956-ig félbeszakító csaknem hét esztendős cezúrára: elhallgatásának éveire és az elhallgatás okaira. Folyóiratai 1948-ban megszűntek, s éveken keresztül még nevét sem találjuk leírva az irodalmi bibliográfiákban. Békásmegyerre vonult vissza, magányában csak a festészetnek élve. Ez időben nem folytatta a képarchitektúrák húszas években kialakított stílusát, nagyméretű táj-tusrajzokban és csendéletekben fejezte ki magányosságát és benső fájdalmát. Mi lehetett e ma már egyre nehezebben érthető elhallgatás oka? Elsősorban a közvetlen politikai indítékokban kereshetjük a magyarázatot. Jóllehet Kassák írótársait arra serkentette, hogy ne politizáljanak, maga mégsem tudta elkerülni a politikai szerepvállalást. Mint közvetlen munkatársaitól tudjuk – például Justus Pál visszaemlékezéséből (Kassák a munkásmozgalomban) – az 1947-es választások idején szociáldemokrata képviselőjelöltséget vállalt. Lapjait az SZDP finanszírozta, ez is, meg a közvetlen politikai szerepvállalás is magyarázta, hogy a két munkáspárt között kiéleződő viszony következményei őt is érintették. Nyers adminisztratív rendszabályok szorították ki az irodalmi és a művészi élet fórumairól. Politikai hangsúlyt kapott továbbá, hogy az általa hangoztatott szerkesztői eszmény szüntelen összeütközésben állt a monopolizáló törekvésekkel. Végül az újabb elszigetelődés okát keresnünk kell közvetlenül irodalomtörténeti és esztétikai területen is, az avantgarde mozgalmak háború utáni általános – hazai és nemzetközi – háttérbe szorulásában.
Kassák hallgatása 1956-ig tartott, ekkor – a politikai viszonyok változásával párhuzamosan – újból lehetőség nyílt, hogy színre lépjen. Válogatott verseivel jelentkezett, a kötethez költészetének régi értője és tisztelője, Gyergyai Albert írt alapos, a kassáki életmű és a magyar irodalmi fejlődés egymáshoz való viszonyát elvi szinten felvető bevezetőt. Ez az elemzés a pillanatnyi helyzetre úgy mutatott rá, mint a Kassák fellépése óta tartó, s mindvégig megoldatlanul maradt kérdésre. "Kassák – ki ne látná mindjárt? – írja Gyergyai – a magukkal és környezetükkel küzdők, a félig vagy nehezen, de sose teljesen érvényesülők, a mellőzöttek, a félreértettek táborába tartozik ma is [...], akiről a közvélemény utólag kegyeske{487.} dik csak észrevenni, hogy akárhány dédelgetettjénél különb hely vár rájuk: a legelső [...]. Míg mások maguktól nőttek bele népük és koruk költészetébe, neki mindent darabonként, keserves fáradsággal kellett kivívnia [...]. Önnön fejlődése és a költészet érdekében olykor, ha csak futólag is, pártjától és osztályától is el kellett távolodnia [...]. Hogy lehetne – kérdi végül – beiktatni a maga kellő helyére, mind a magyar költészet, mind a világköltészet keretébe?"
Midőn Kassák 1956-ban versválogatásával újból színre léphetett, ez elsősorban jóvátételnek számított, a megtett út összegzésének. A kötet verseiben még nem tükröződhetett az az átalakulás, amely az elkövetkező évtized költői megújulásához, s a pályának egy emelkedő szakasszal való lezárulásához fog vezetni. A megújulás feltételei Kassák épen maradt alkotóenergiájában keresendők, de nem hagyhatók figyelmen kívül a kedvezőre változó külső körülmények, amelyek különösen 1957-től kezdve egy megfontoltabb irodalompolitikai és tudományos tájékozódás eredményeképpen is szükségszerűen helyezték előtérbe a magyar avantgarde vezető egyéniségét. Szerencsésnek mondható, hogy az avantgarde hagyományok újjáértékelésének munkájában maga Kassák is részt vehetett, fontos tárgyi és szubjektív adalékokkal járulhatott hozzá a mozgalom s benne a maga szerepének árnyaltabb megismertetéséhez.
| Kísérlet az avantgarde hagyomány feltámasztására | TARTALOM | A rend és harmónia lírája |