A rend és harmónia lírája

Az utolsó évtized Kassákja épp azzal tud újat adni, hogy valójában sem egykori avantgarde kezdeményeit, sem a későbbi harmónikusabb tónust nem folytatja. Változásának lényegét maga fogalmazza meg a Kortársban 1961-ben közzétett, Önarckép – háttérrel című önvallomásában, megállapítván, hogy "költeményeim szűkszavúak lettek, már nem mindent, hanem a lényegeset akartam elmondani". Valóban, újabb költeményei tömörebbek; az önmagában lebegő költői nyelvből, amely a maga autonóm mozgása szerint hozta létre metaforáit s teremtette a maga grammatikájának szabályait, átlépett a köznyelv puritán, emberközeli világába. Új költészete nem annyira költészetének, mint inkább prózájában kiküzdött stílusának a folytatása, személyesebb változata a Mélyáram című elbeszélés szenvtelenül tárgyias és fojtottan lírai stílusának.

A lírikus Kassák átváltozásáról először a Költemények, rajzok (1959) címmel kiadott, békásmegyeri magányáról valló versei adtak számot. Hasonló átváltozást tükrözött a lírai önéletrajz formáját öltő – a népalakok rajzos portréival kísért – Szerelem, szerelem ciklusa (1962). Az ezután következő kötetek: a Vagyonom és fegyvertáram (1963), A tölgyfa levele (1964) a Mesterek köszöntése (1965) és a posztumusz kiadott Üljük körül az asztalt (1968) mind erőteljesebben azt az új verstípust juttatták érvényre, melyben öregkorának egész gazdag gondolati és érzelmi világa megszólalhatott.

A csaknem évtizedes visszavonultság nem járt azzal a következménnyel, hogy a világ külső dolgaitól elfordult volna. A negyvenes évek politikai költészetére {488.} emlékeztető alkalmi költeményekben egyaránt átéli a szocialista társadalmi valóság nyílt perspektivikusságát (A Balatonnál), az egymáshoz közelebb került földrészek izgató egymásmellettiségét (Páris repülőterén) és természet és emberiség megszakíthatatlan küzdelmeinek korunkban is drámai pillanatait (Chile rekviemje). Humanizmusának ezen tárgyiasult megnyilatkozásainál azonban jellemzőbbek azok az önvallomásszerű versei, amelyekben a külvilággal szüntelen cselekvő kapcsolatban élő lélek egyszerre éli át a létezés pillanatnyiságát s a tér és idő végtelenségét, abszolút mivoltát. Szüntelenül két kifejezésformát váltogat: az egyetlen metaforát kibontó dalszerűt, valamint egy tágasabb, az egész életpályát újra és újra végigélő, epikussá tágult verskompozíciót. Az előbbiek metaforába foglalt sztoikus meditációk:

Nyisd ki a főkönyvet

kinek mivel tartozol

s ha elvégezted

ne nézz hátra

mögötted áll a hold

sarlójával némán kettéhasít.

(A félelem felhői)

Ezek a futamok ismétlődnek számtalan változatban:

ha nem lennének vájt füleim

alámerülhetnék

de hangtalan szállna el fölöttem

a fájó rekviem.

Fantázia-játékok ezek, zenei hangulatot keltenek, a honeggeri zenei vízió és a bartóki Mikrokozmosz ébresztette nosztalgiákkal telítődnek. Egyszersmind festői asszociációkat keltenek, a geometrikus formák között elrendeződött valóság hűvös, áttetsző nyugalmát idézik. Semmi látványosságra, meghökkentésre törekvés nincs ezekben a versekben, a tisztán kirajzolt képek mégis éles megvilágításba helyezik a kozmikus dimenziók közt lebegő táj egy-egy részletét. Tulajdonképpen Kassák lelki tájai ezek a tájak, a halál előtt álló ember hangulatait érzékenyen tükröző kedélyvilág belső villanásai. Az epikus versszerkezetek, amelyekben egész életét foglalja össze, az etűdökben szinte játékosan változó metaforákból fűződnek egybe. Eltérően azonban a húszas évek avantgarde kompozíciós módjától, mely megengedte a lazább mondatszerkezeteket, a versekben Kassák egy szabályszerű grammatika szerint építi fel mondanivalóját. Metaforái az egyszerű prózai beszéd kijelentő mondatainak részei, s épp ezáltal – a {489.} konstrukció egyszerűsége és a minduntalan vízióvá táguló metaforák benső gazdagsága keltette feszültség révén – válnak az átélt élet drámai összegezéseinek kifejezőivé. A Rekviem egy asszonyért című versében meghalt feleségéről szólva mintha legjobb regényeinek puritán világát és életfelfogását idézné fel újra. Az Elhagyott tárgyak mintegy látomássá tágítják azt a szürke, hétköznapi környezetet, amelyben a költő életét leélte: a valóság egyszerűségét és leírhatatlan anyagszerűségét sugalmazzák. Az Elporzott évek s a Budapest ege alatt a szüntelen alkotás és küzdelem közepette eltelt esztendők emlékeit a történelmi színpadra helyezik, ahol mindez lejátszódott anélkül, hogy hangjukat megzavarná a szerepjátszás túlzó, patetikussá táguló lendülete. A múltját vállaló, a cselekedeteiről számot adni képes, egyszerű, hétköznapi ember vallomásaiként idéződnek fel ezek az emlékek, mintha csak egy közkatona szólna, akinek élete végén, mint minden embernek, szembe kell néznie leélt dolgaival:

De a semmi völgyeiből

a tehetetlenség sikátoraiból

most sem a megtörtek sirámait hallom.

A kiáltás tőrré

sóhajtás kődobálássá változott.

A szívek már nem a virágzó életet

a halálraszántak riadóját dobolják.

Kidőlnek a fák az út szegélyén

ablakok csörömpölve sírják üvegkönnyeiket

a lámpaoszlopokat gázlángok bokrai ölelik körül

és szólnak a fegyverek

De a fegyverek szólnak tovább

és az én jajkiáltásom is

ott harsan fel a többiek kiáltásai között.

Ifjúságom szép álmai

kimentelek én titeket

a jajból és a vérből.

Ó én vérem és könnyem

hitem és reményem kertjének

édes fanyar gyümölcsei

viharos álmaim

gyermekkorom gyapjas szép nyulai

fészekből szedett ártatlan madaraim

felejthetetlen pulikutyám

{490.} remek postagalambjaim

költeményeim visszhangja

szikrázzatok és lobogjátok

hogy 18250 agyontaposott lépcsőjét másztuk meg a hegynek

s én ifjúságom

harcaira emlékszem

a valóság partján

rózsaszín szemüveg nélkül.

(Budapest ege alatt)

Elsősorban az érzelmi gazdagodás az, ami öregkori lírájának szépségét és tisztaságát adja. Elmarad a messianisztikus pátosz, a programos bőbeszédűség. Az ünnepélyességet mellőző, bensőségesebb és közvetlenebb vallomások lehetővé teszik a lírai személyiség gazdagabb önmaga-megmutatását. Ez az öregkori líra a lélek váltakozó állapotait híven követi. A megelégedés és nyugtalanság, a várakozás és a rezignáció, a fájdalom és a megbékélés, a tettvágy és a kifáradás, az eufória és a lehangoltság, az élet törvényeibe való belenyugvás és a döbbenet az életen túli ismeretlennel szemben. Egy pillanatra sem megpihenő kedélyvilág tükre ez a líra, az alkotásban önmagát elégető és megőrző személyiség tükörképe. A Kassák költészetét korábban idegenebbül szemlélő kritika és pályatársak is enyhültebben tekintenek ezekre a költőt magánemberi mivoltában is közelebbről megmutató versekre. "Valószínűleg ezért legjobbak öregkori versei, naplójegyzetei – írja Veres Péter. – A volt feleségéről, Simon Jolánról szóló verse például igazi nagy írás. Ezekben a kereső írásokban már nem nyomja el a költőt a spekulatív, zsarnok ész, a közéleti sikervágy és uralomvágy, nem hallgattatja el a szektafőnök és a taktikai diktátor a költészet-Múzsa sziámi ikertestvérét, a jó bölcsességet."

Az érzelmi gazdagodás nem megy a lírájára korábban is oly jellemző intellektuális igényesség rovására. A költői tudatosság, amely alkotói módszerének jellemző vonása volt, e periódus verseinek tömör összefogottságában, nyelvi egyszerűségében és gondolati-érzelmi célratörésében nyilvánul meg.

Ars poetica-szerű verseinek, mint a Költészetemnek megfogalmazásai szerint tudatosan távolodik a szürrealista kifejezés kusza és álomszerű kifejezésmódjától, s keresi azt a költői nyelvet, amellyel szinte geometrikus egyszerűséggel és tisztasággal fejezheti ki a lényegit, a jelenségek kavargó tüneményeiben:

amik az ellentétek törvénye szerint

egyszerre egymás mellett élnek

és betöltik a világ

(Költészetem I.)

{491.} Kétségtelen, hogy alkotói módszerének újjáalakításában igen jelentős szerepet játszott az a tudatos kapcsolat, amely őt az avantgarde nemzetközi hagyományához és a saját avantgarde múltjához fűzte. E tradíció számára legtöbbet jelentő képviselőinek versekkel áldozott, többek között Max Ernst, Henri Rousseau, Franz Marc, Marc Chagall, Fernand Léger művészetéről fest illusztratív értékű portrét. Amint azonban a Pablo Picassóról írt vallomása is mutatja, valójában azt a motívumot keresi a múltban, ami jelenbeli törekvéseihez ad igazolást:

s ekkor megejtett formáid mértani tisztasága

s az a fájdalommal száguldó ritmus

amely magával ragadja az ámuló gyermeket.

Ha Kassák öregkori költészetének helyét keressük, azt a megállapítást kell tennünk, hogy az nem jöhetett volna létre az avantgarde tradíciók felelevenítése nélkül, de nem kaphatta volna meg újszerűségét az avantgarde poétikai lehetőségeinek tudatos túlhaladása, az érzelmi rend és harmónia lírai kifejezésének szolgálatba állítása nélkül. Kassák hasonló összhang létrehozására már vállalkozott egyszer, a harmincas évek során teremtett lírájában. E mostani vállalkozása azonban sikeresebbnek tekinthető, mivel nem az életből való visszavonulás árán, hanem az alkotó és teremtő emberi igények legvégsőkig való megőrzéséért küzdve teremtette meg belső békéjét. Ez a magatartás adta meg e kései költészet morális és esztétikai egyöntetűségét, s helyezi a kortársi líra szuverén értékei sorába.

Művészi tudatosságának tanúbizonyságaként kell végül szólni arról a néhány teoretikus jellegű írásáról, amelyben saját költői tevékenységének útját egyengetve értékes tárgyi és szubjektív adalékokkal szolgál az avantgarde hagyományok szerepének értelmezéséhez. Az avantgarde-ról szóló viták részei voltak annak az irodalompolitikai és tudományos tisztázó munkának, amely az egész művészeti és irodalmi hagyomány újjáértelmezését tűzte ki célul az 1956 után előállott új helyzetben. Kassák megnyilvánulásait a tárgyilagos távlatkeresés jellemzi, amit példáz az a munkája, amelyet Pán Imrével közösen a modern művészeti irányok történetéről (Az izmusok története, 1972) írt. Hasonló tárgyszerűség és mértéktartás hatja át azt az Utószót, amelyben a modern festészet képviselőit méltatta. S irodalomtörténeti értékű dokumentációnak tekinthető az a tanulmány, amelyben az általa szerkesztett avantgarde folyóiratokkal kapcsolatos tapasztalatait tette közzé (Három folyóirat). Végül már említett Önarckép – háttérrel című esszésorozatát kell tudatosságának kulcsértékű dokumentumaként számba vennünk. Saját prózájának, költészetének és festészetének sajátosságait fölmérve, nem annyira önértékelést ad, mint azoknak a módszereknek pontos elemzését nyújtja, amelyek az avantgarde kezdeményezések során művészeti és irodalmi életünk sajátjává lettek. Azt mutatja meg, hogy ezeknek a nemzeti hagyományoktól távol állónak tekintett eljárásmódoknak milyen nélkülözhetetlen szerepe van a jelenkori valóságról alkotott művészi kép létrehozásában.

{492.} Az út, amelyet az öregedő Kassák a magányból a tevékeny részvételig bejárt, a múló évekkel egyre inkább példaadónak látszik, nem véletlen, hogy a halála előtti években társadalmunk is kimutatta iránta megbecsülését, midőn 1967-ben Kossuth-díjjal jutalmazta munkásságát. Annak a felismerésnek bizonyságául, hogy a kassáki út líránk egyik legjelentékenyebb kísérlete, melynek révén a modern magyar líra egyenrangú félként beszélte a világköltészet nyelvét. Szinte halálával egy időben megjelent Bori Imre és Körner Éva tollából munkásságának elmélyült méltatása, mely termékeny vitáknak lett a kiindulópontja. 1971-ben Rónay György írt róla kismonográfiát, melyben költészetének nagyon sok fontos és jellemző jegyét sikerült feltárnia. Az azóta eltelt években Kassák már nem "probléma", sokkal inkább olyan hagyomány, melyhez visszatérve s tanulságait felfejtve megismerhetjük a magyar avantgarde természetét, s egyre világosabban látjuk magunk előtt azt a heroikus, mind emberi, mind művészi vonatkozásban tiszteletet parancsoló erőfeszítést, melynek révén a művészet több ágában is sikerült utolérnie a fejlődés fontos, meghatározó irányát. Életművének megismerését, költészetének minél szélesebb körben érvényesülő hatását jelentékenyen elősegítette Összes verseinek 1970-ben megjelent két kötete, melyet hatalmas munkával Kassák Lajosné rendezett sajtó alá s látott el utószóval. Az életmű körül megélénkült kutatások (Bori Imre, Csaplár Ferenc, Lengyel Balázs és mások) azt is megmutatják, hogy Kassák nem véletlenszerű, előzmények nélkül álló, folytatást nem találó alakja költészetünknek, hanem az Ady utáni líra jelentékeny újító-forradalmára, olyan kezdeményezője, kinek hatása számtalan változatban él tovább s termékenyíti meg ma is az új magyar lírát.