Telekes Béla

Telekes Béla (1873–1960) ugyancsak az Ady fellépését közvetlenül előkészítő költőnemzedék egyik radikális hangú képviselője volt; Versek (1906) című gyűjteményéről Ady is elismeréssel írt. A Tanácsköztársaság bukása után elmozdították állásából, írásainak honoráriumaiból tartotta el magát, s nem kötődött szorosan egyetlen irodalmi csoportosuláshoz sem. Részben ennek következményeképp egyre inkább háttérbe szorult, nem lett részese a megújult irodalmi küzdelmeknek, hiszen részben egzisztencális körülményei is arra kényszerítették, hogy az írást kenyérkereseti forrásnak tekintse (sokat fordított is). Magánya és az ösztönző társak hiánya magyarázza, hogy a bátor, olykor szenvedélyes hangú versekkel induló lírikus nem teljesítette ki a benne rejlő ígéretet.

A felszabadulást valóban "sírja széléről" köszöntötte, ekkor írt verseiben azonban mintha ismét új életre kelt volna az a lelkesült pátosz, mely korai költeményeit jellemezte.

Nemrég még azt sem tudtam, minek mi a neve,

Az értelem téboly volt és bűn a becsület

És tű fokán ment át itt bármekkora teve

És jaj, hány vak vezérelt, s dalt bírált hány süket!

Nem tudtam, miért is élek, ha szét nem verhetem

Poklunkat... Most tudom már, sorsom mégsem galád,

Jutalmaz, megérhettem – túl hetven évemen –

Gyötrőink elbukását, győzelmünk korszakát.

(Köszöntés a sírom széléről)

Az élet alkonyához elérkező öreg költő Arany János "őszikéi"-nek parafrázisait írta búcsúzó verseiben, melyekben a jó halál kegyelméért fohászkodott (Vénségem éneke, Euthanázia). 1956 után Válogatott verseinek megjelenése ismét fölhívta rá kis időre a figyelmet, de a kegyeleti megemlékezés körén híre-neve nem tudott áttörni. Halála után jelent meg az Ez itt az álmok rengetegje (1975) című válogatás, mely hiteles képét adta nemes hangú, a természethez mindig közel álló, őszinte emberi érzéseket kifejező lírájának. Az Utószót író Szeghalmi Elemér megnyugtatóan jelölte ki helyét költészetünk folytonosságában, s felhívta a figyelmet Rákóczi című drámai költeményének értékeire.