Heltai Jenő

Heltai Jenő (1871–1957) a századfordulón indult költők közül talán a legerősebb szálakkal kötődött a nagyvároshoz és a városi életformához. Gazdag életanyagának csak töredékeit használta föl műveiben. Költészetére a dalszerűség a legjellemzőbb, ő teremtette meg az igényes kabarédalokat, melyekben nem törekedett magasrendű eszmék kifejezésére, sokkal inkább egyfajta bensőséges, idilli nyugalom, polgári életbölcsesség csattanós, áttetsző megfogalmazására. "Budapest költője lettem olyankor – írja visszaemlékezésében –, amikor a versírás inkább a felnőttek számára való, szent időtöltés volt még. Mi, éretlen, illetlen kölykök: Ignotus, Makai Emil meg én csak szemtelenül belekotyogtunk Kiss József, Reviczky, Komjáthy, Endrődi Sándor, Szász Károly, Lévay József és Tóth Lőrinc előkelő, nemes verseibe... Mi egy új világnak a gyermekei voltunk már. Egyszerűbbek, természetesebbek, kevésbé fennköltek, mint ők, az az új, amit ők hoztak, számunkra elévült már." Heltai Jenő – és néhány vele egyívású költőtársa – lett az akkor gyarapodó, a hagyományos emberi kapcsolatokat szétziláló nagyvárosi életérzés kifejezője; nem annak tragikus árnyalatait, majdani következményeit írta meg, hanem a közönség gondolatait, vágyait szólaltatta meg kedélyes humorral, összekacsintva olvasóival és hallgatóival. Lírájára mindvégig jellemző maradt, hogy legjobb "dalai" megzenésítve kerültek a kabaré közönsége elé. A maga módján ez is orális költészet, mint a klasszikus antikvitás sok nagy műve, Heltai Jenő azonban inkább a kifejlődő kapitalizmus elembertelenedett {128.} életérzését próbálta feloldani megkönnyeztető humorával, majdnem mindegyik művéből kiolvasható nosztalgiával.

Sok műfajú író volt, legnagyobb és maradandó sikerét A néma levente című színdarabbal aratta, de fontos szerepe volt költészetének is, részben a "chanson" meghonosításával, részben azzal a törekvésével, hogy az irodalmat népszerű műfajjá tette, s volt bátorsága a közhelyeket ismét az irodalom szerves részévé avatni. Mivel szemléletére hatott a századvég álomkultusza, regényeiben is döntő szerep jutott az álomi életnek, hősei gondtalanul, kedélyesen lebegnek az élet felszínén, melynek mélyére kevésbé hatolt ironikus tekintete. Ez a fölény és irónia óvta meg attól, hogy érzelmes történeteinek előadása közben giccsessé váljon. Ugyanakkor érzelme, megértése és az elesettek iránt érzett szeretete avatta líráját az expresszionista részvétköltészet párjává, noha költészetéből hiányoznak az expresszionizmus stílusjegyei és indulata. Heltai Jenő inkább megértő, s szívesebben ábrázolja a valóság helyett annak álomi, tündéri mását, melyről pontosan tudja – ki is mondja –, hogy sosem élhető meg, csak az ábrándok szintjén.

A felszabadulás után adta ki Elfelejtett versek (1947) című kötetét, melyben öreges öniróniával, kedélyességgel így foglalta össze életének és költészetének lényegét:

Az egyszerű szó kedvelője voltam,

Ékes szavak kincsével meg nem áldott.

Nem tépegettem tarka szóvirágot,

Sosem szavaltam, mindég csak daloltam.

(Életrajz)

Van azonban ebben a kötetében egy árulkodó vers (Irodalom), amelyben kissé keserűn vallja meg, hogy ennél jóval többre törekedett: nemzedékének több tagjához hasonló módon szeretett volna "halhatatlan" lenni. Ez azonban csak pillanatnyi borulat, mert alaptermészete a vidámság, még az élet legfélelmetesebb pillanataiban is úgy írt, mintha szerepet játszana. Jellemző példája ennek Ostrom című verse:

Alig hetvennégy esztendős koromba

Szerény utcánkba becsapott a bomba

Két házat s három erkélyt döntve romba

Tanulság:

A bomba goromba

A felszabadulás után meglehetősen keveset írt. Szabadság című verse azonban költészetének egyik legszebb, legértékesebb darabja. Írója átérezte a történelmi fordulat kivételes jelentőségét, és hatása alá került a kor felhevült, lelkes várakozásának. E művében is tetten érhetjük aforisztikus, csattanóra törekvő {129.} fogalmazását, melyet azonban a belső, a megélt pátosz hitelesít és emel új dimenzióba.

Tudd meg: Szabad csak az, aki

Ha neve nincs is, mégis valaki,

Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,

Tüzet fölöslegesen nem harangoz, (...)

Az sose rab, ki lélekben szabad.

Az akkor is, ha koldus, nincstelen,

Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.

Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,

Hol áldozat nincs, nincs szabadság. (...)

A szabadság nem perzsavásár.

Nem a te árud. Milliók kincse az,

Mint a reménység, napsugár, tavasz,

Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva

Ráönti illatát a szomjazó világra, (...)

Nincs még szabadság, éget még a seb.

Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,

Te sem vagy még szabad, te is csak

gyáva rab vagy.

Ezenkívül három-négy új verset írt csupán, életművének mégis valóságos reneszánsza kezdődött halála után, amikor a Szépirodalmi Kiadó megkezdte összegyűjtött műveinek kiadását. Némelyik valóságos felfedezést jelentett, mint például az Álmokháza című regénye, amely először 1929-ben, másodjára 1969-ben jelent meg. Gyergyai Albert fedezte fel, az új kiadáshoz írott tanulmányában Heltai "legmélyebb, legszebb, legkomolyabb" regényének nevezte, megjegyezve, hogy sajnálatos módon az akadémiai irodalomtörténet Heltairól szóló portréja említést sem tett róla. Heltai a nemesen szórakoztató irodalom határait nemigen lépte át: regényeiben, színdarabjaiban, rövidebb írásaiban könnyed és szellemes előadásra törekedett, bölcselmeit anekdotákba, élcekbe foglalva adta elő. Kedvelte a bohém történeteket, hőseit a kávéházak, kártyaszobák és szerkesztőségek színterein léptette fel; az Álmokháza főhőse is – ahogy Gyergyai Albert mondja – "kávéházi világnézetű" ember, akinek gondtalanul folyó polgári életét az első világháború dúlja szét. A harctérről visszatérve, "minden vélt vagy igazi vétkét" jóvá akarja tenni, de már nem tud az életén változtatni, mulatókban, kártyabarlangokban tölti az idejét, "a pénz, a játék, a kéj, az ital vesztőhelyein" – ahogy Gyergyai írja –, "úgy tűnik el végleg előlünk, mint a háborúnak, egy kor egész életének tanúja, jelképe, tehetetlen áldozata". Az Álmokháza kivétel Heltai életművében, a {130.} humoros, könnyed iróniájú író ebben a könyvében lélektani drámát ábrázolt, s ezzel önmaga fölébe tudott emelkedni, önmagát győzte le; mégis, a jóvátételt jelentő második kiadás idején, nemcsak a regény témája süllyedt el már menthetetlenül az időben, hanem annak a halvány, erőtlen polgári kritikának az időszerűtlensége is kiviláglott, amelyet Heltai Jenő képviselt.