BEVEZETÉS

Szocialista elkötelezettségű költészetünket a fasizmus és a háború fájdalmasan megtizedelte: Lukács László, Salamon Ernő, Zsigmond Ede, Vető Miklós, Berkó Sándor már nem érhette meg a felszabadulást. S akik megérték: hosszú emigráció után készültek haza, mint Balázs Béla, Gábor Andor, Lányi Sarolta, Madarász Emil a Szovjetunióból, őket Hidas Antal csak 1958-ban követhette. Gereblyés László a francia ellenállási mozgalomból érkezett, Nádass József a mauthauseni haláltáborból, Vasvári István Erdélyből, ahol mint szökött munkaszolgálatos bujdosott. Az itthonmaradottaknak nem kevesebb szenvedésben volt részük az illegalitás veszélyei, a háború és a nyilasuralom idején. A munkásírók csoportja: Kis Ferenc, Földeák János, Keszthelyi Zoltán, Vészi Endre, Szüdi György, Rajcsányi Károly, Vaád Ferenc, valamint a munkásmozgalom író-harcosai és szimpatizánsai (Várnai Zseni, Pákozdy Ferenc, Hollós Korvin Lajos s az emigrációból korábban hazatért Csuka Zoltán) számára a felszabadulás nemcsak a háború végét, az élet újraindulását, de eszméik, küzdelmeik valóra válását is jelentette.

A földrajzi s társadalmi értelemben is széles területekről érkező, életkor szerint is három nemzedéket képviselő költők a felszabadulást a hazatalálás, a hazateremtés, a szabadság eljövetelét megillető boldog emelkedettséggel köszöntik, bekapcsolódva a romokon épülő új élet és új irodalom sokszínű kórusába. Az irodalompolitikai szűkkeblűség azonban gátat vetett a munkásírók lapalapítási, szervezett irodalmi csoportalakítási kísérletének. A felszabadulás utáni lázas építőmunka évei közülük többeket elszólított a költészettől; Vaád Ferenc, Rajcsányi Károly végképp elhallgatott mint költő, Kis Ferenc pedig csak évek múltán talált vissza a vershez. A személyi kultusz éveiben a szocialista irányzat lírikusai közül többen teljes vagy részleges hallgatásra kényszerültek. Hitüket, tettekre kész hűségüket azonban nem veszítették el; 1957-ben többen ott voltak közülük az újrainduló irodalmi élet műhelyeiben, s egy sem akadt köztük, akinél a történelmi buktatók, a válságos helyzetek végső meghasonlást, a szocialista eszmékből való kiábrándulást idéztek volna elő. Az esetleges megtorpanások, átmeneti nehézségek ellenére a folyamatosságot, a szocialista költészet vonulatának töretlenségét kell hangsúlyoznunk. Ez a felszabadulást követő szakaszt a Tanácsköztársaság és a két világháború közti szocialista irodalom közvetlen folytatásává, örökösévé avatja.

{505.} A két háború közti szocialista eszmeiségű költészetet alapvetően a történelmi helyzet, irodalomtörténeti körülmények határozták meg. Az avantgarde húszas évekbeli hulláma után, mely szinte valamennyi alkotót – kisebb-nagyobb mértékben – vonzáskörében tartott, a költészet eszközfunkciója került előtérbe. A vers az agitáció, a propaganda egyik formája a tömegek megnyerésének, harci készségének, aktivitásának növelése érdekében. A munkásosztály történelmi szerepébe vetett messianisztikus hit szuggerálása éppúgy témája ennek a költészetnek, mint a munkássors, a nyomor képeinek naturalisztikus ábrázolása. Mindenekelőtt hatni akart, s nemcsak betű formájában, hanem irodalmi esteken, szavalókórusok hangján felerősítve vagy énekelve is. Darvas József a Tollal és szerszámmal című kötet (1941) előszavában így foglalja össze a proletárköltészetről vallott nézeteit: "Senki sem tagadhatja, hogy az irodalom valóban propaganda, a szó nemes értelmében, hiszen eszméket terjeszt és embereket formál. Ebben a vonatkozásban tehát csakugyan 'eszköz' – de ugyanakkor egyszerre cél is ...", a cél a szocialista társadalom megvalósulása előtti korszakban "teljesen átformálni ..." az embereket, "... hogy amit majd a jövőben cselekszenek jobb, emberibb, nemesebb legyen az eddiginél. Ha így látjuk a szocialista irodalom feladatát, akkor világos, hogy itt is a legelsők között áll az a követelés, amit az irodalommal szemben általában hangoztatunk: úgy formálni, alakítani a mondanivalót, hogy az minél szuggesztívebben, minél teljesebben hasson az olvasóra."

A közvetlen hatás követelménye, az agitatív-didaktikus szándék és cél elhalványította a líra egyéb, sajátos funkcióit; meghatározta megjelenési formáit is, a közérthetőség, a konkrétság jegyében. A költői szubjektum csak annyiban kapott szerepet, amennyiben ő is egy a milliónyi elnyomott közül, így személyes sorsa, múltja, élményei, belső világa a példa erejével hathatott. Mindennek következtében a két világháború közti szocialista irodalom általában véve meglehetősen egysíkú, s bár kimagaslóan jó alkotásokkal is büszkélkedhet, történeti-dokumentatív értéke gyakran fölébe kerül az esztétikai minőségnek, illetve ez a történeti érték válik az esztétikai érték hordozójává. Pándi Pál Nézetek és nézeteltérések című tanulmányában a szocialista irodalomnak erre az aspektusára mutatott rá: "... Itt arról van szó, hogy egy sokágú irodalmi áramlatnak (amelyben a szocializmus eszméihez való pozitív viszonyulás az összekapcsoló elem) helyzetéből és lényegéből fakadó sajátossága a történeti érték, irodalmiságának történeti dinamizmusa. Olyan korban jelentett hangerősítőt ez az irodalom a munkásosztály és a szocialista eszmék harcában, amikor a forradalmi eszméket nálunk mélybe szorította az ellenforradalmi terror, amikor a szocialista gondolat még viszonylag szűk réteg tudatában élt meg, amikor a szellemi életben, az irodalomban is, a teljes legalitást élvezve s a hatalom által támogatva, az ellenforradalmi ideológiák sütkéreztek a negyedszázadra nyúló pünkösdi királyság fényeiben." (Kritikus ponton, 1972.)

Kétségtelen, hogy a szocialista költészet – mint azt az említett Darvas József-előszó is kifejti – a harmincas évek derekától bizonyos változáson ment keresztül; elmélyültebbé, differenciáltabbá vált, eszközei finomodtak; funkciója azonban lényegében a közvetlen politikai hatás volt továbbra is, összefüggésben a {506.} kommunista mozgalomban végbement változásokkal, melyeknek középpontjában a RAPP proletkultos szemléletét felváltó népfrontpolitika térhódítása állt. Az egyre fenyegetőbb háborús helyzet, a fasizmus térhódításának veszélye az osztályszempontokat, a proletariátus harcait szélesebb mozgalommal, a fasizmus elleni nemzetközi összefogás harcaival egyesítette. Az emigrációban élők – Gábor Andor, Lányi Sarolta – hazafias és antifasiszta verseket írtak.

A háború előtti esztendőkben, a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején alakult a munkásírók laza, szervezetileg független csoportja. Tagjai jórészt a szociáldemokrata párthoz tartoztak, de érzelmileg s szándékaik szerint gyakran kerültek ellentétbe politikájával, akadt köztük, mint például Kis Ferenc, aki az illegális párt tagja lett. Ez a csoport a német megszállás előtti rövid négy esztendőben – mivel lapot nem indíthatott – számos antológiát adott ki, a népfrontos gondolat jegyében. A munkásírók tevékenységét támogatta Darvas József és Veres Péter, s csatlakozott hozzájuk az erdélyi Nagy István és Jordáky Lajos is. Tagadhatatlan, hogy írói programjuknak "volt némi provinciális korlátozottsága", mint ahogyan Darvas József Kis Ferenc kapcsán később megjegyezte; megszólalt ezekben a kötetekben befelé forduló, a másféle irányzatokkal szemben bizalmatlanságot, értetlenséget kifejező hang is. Különösen a Magatartás című antológiában (1943) sűrűsödnek a téves elvi tendenciák, főképpen a mozgalom belső válságának következtében. Ez a kötet a szociáldemokrata pártot is bírálta, amiért az magára hagyta, nem támogatta megfelelően az írókat. Az utolsó, 1944. május l-re tervezett antológia a német megszállás miatt már nem jelenhetett meg.

A hibáknál sokkal lényegesebb volt azonban a megjelenés ténye, a munkásság haladó erőinek összefogása, a népfrontos gondolat következetes felmutatása a négy év alatt megjelent, összesen tíz antológiában. Fontos elvi problémák tisztázódtak a munkásírók, a munkásirodalom szerepéről, helyéről, feladatairól; különösen Darvas József és Veres Péter cikkei segítettek nézeteik helyesbítésében, tisztázásában.

Az itt vázlatosan ismertetett történeti előzmények némiképpen magyarázzák – ha nem mentik is – azt a bizalmatlanságot, amellyel a munkásírók és a hazatért emigránsok munkáját fogadta a felszabadulás után kialakult irodalmi tudat. Illyés Gyula az emigránsok érdekében emelve szót, így látta helyzetüket: "Az emigrációból hazatért írók jó ideig nemegyszer adták jelét: nem érzik magukat testestül-lelkestül visszafogadottaknak; nem kinti szereplésük, érdemeik s tapasztalataik arányában. Közszereplésükért kaptak koszorúkat akkor is, amikor stílusukat kellett volna taglalni" (Hidas Antal és a többiek. In: Hajszálgyökerek, 1971). Az irodalomtörténet és a kritika valóban csak az 1956 utáni konszolidáció idején kezdte el részletesen feldolgozni a szocialista költészet értékeit; ezt az időbeli eltolódást talán az magyarázza, hogy a költészet – fentebb említett – történeti értékei csak kellő távlatba kerülve domborodhatnak ki igazán. Csak futólag említjük itt a személyi kultusz évei dogmatikus irodalomszemléletének kedvezőtlen {507.} hatását, mely köztudomásúan még József Attila életművét is csak csonkítva fogadta el. Másféle elfogultságok is hátráltatták a kellő elismerést.

A szocialista örökség történeti-esztétikai feldolgozása az ötvenes évek vége óta igen nagy eredményeket ért el; a kezdeti lemaradást az irodalomtörténetírás gazdagon pótolta. Az utóbbi években egymást követik a méltó életműkiadások, melyek a nagyközönség számára is lehetővé teszik a teljes és helyes összkép kialakítását.

A fentebb jelzett ellentmondások nemcsak a külső körülményekben, de az életművek belső fejlődésében ugyancsak történeti meghatározottsággal jelentkeztek. A felszabadulás azt is jelentette, hogy Magyarországon végbement a demokratikus átalakulás, s a munkásosztály hamarosan átvette a hatalmat. A szocialista költészet addigi fő funkciója tehát (az osztályharcra buzdító agitáció, az emberek tettrekészségére való közvetlen hatás szükséglete stb.) lényegében megszűnt; illetve gyökeresen átalakult. A kimunkált eszközök helyett újakat kellett keresni; a megváltozott körülmények sokkal bonyolultabb, áttételesebb művészetet kívántak. Nem kedvezett természetesen ennek az átalakulásnak a sematizmus időszaka: több alkotó nem is tudott végérvényesen megszabadulni sem az agitációs plakát-költészettől, sem a sematikus versfelfogás béklyóiból. (Pákozdy Ferenc, Várnai Zseni, Szüdi György s részben Földeák János; hosszú válsággal küzdött Kis Ferenc is.) A szocializmus építésének a hatvanas években jelentkező új gazdasági-társadalmi feszültségei, az irodalmi közízlés, az eszmény- és értékrendszer átalakulása több alkotó – főként az idősebbek – közérzetében bizonyos csalódást, elégedetlenséget eredményeztek: a jobbítani akaró elégedetlenség mellett a keserűség, a kiábrándultság hangjai is megszólaltak, amelyeket néhol vélt vagy valóságos sérelmek is szítottak. A forradalmi eszme, melyért harcoltak, úgy vélték, nem mindig elképzeléseik szerint vált valóra, ez okozta Hollós Korvin Lajos, Hidas Antal, kisebb mértékben Vészi Endre világképének elkomorulását. Eszközeikben ezért jelenik meg egyrészt a groteszk, a szarkazmusig élezett irónia, másrészt az elégikusan szomorkás hangszín. Az öregkor beköszöntése viszont a rezignált bölcsesség attitűdjét, a dolgok távolabbról, felülről való szemlélését, a szenvedélyek lehiggadását eredményezte. Az előbbieken kívül ezt figyelhetjük meg Lányi Sarolta, Csuka Zoltán lírájában is. Jellemző a legtöbb költőre a gyakori múltidézés; a küzdelmes, nehéz múlt emlékei erkölcsi példázatként is szólnak a mai olvasóhoz. Ezért elevenedik fel a század szocialista költészetében az epikus elbeszélő költemény; nagy tettek, nagy emberek felidézése – a forradalmi romantika túlhajtásától nem mindig mentesen.

Ha az eddigiekben látszólag az ellentmondások és nehézségek érzékeltetése volt is elemzésünk középpontjában, ez nem jelent szükségképpen negatívumot. A körülmények éppúgy válhatnak gátló, mint serkentő erővé. Az előbbire Benjámin László fokozatos elhallgatása, utóbbira a legmeggyőzőbb példa Vészi Endre megújuló életműve: a szocialista eszmeiséget a 20. század végén járó, modern ember életérzésével összehangoló, közélet és magánélet egységét kifejező költészete.