{508.} A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG KÖLTŐI

FEJEZETEK

A szocialista költők első nemzedékének indulása a század első éveire esik. Sokan a munkásság soraiból kerültek ki, s a munkásmozgalom neveltjeként kezdték költői pályafutásukat; szocialista indíttatásuk osztályhelyzetük következménye volt. Mások a polgári irodalom felől érkeztek (Balázs Béla, Lányi Sarolta), elsajátítva és elfogadva a forradalmi cselekvés alternatíváját és ennek ideológiáját. Meghatározó, alapvető élményük a Tanácsköztársaság volt.

E nemzedék költői teljesítménye esztétikailag különböző minőségeket képvisel. Néhány életmű (Gyagyovszky Emil, Várnai Zseni, Peterdi Andor, Madarász Emil) inkább csak mint történelmi dokumentum értékelhető; hangsúlyozva, hogy verseik annak idején a politikai aktivitás jegyében fogantak, a közvetlen hatás igényével. Egyik-másik költeményük valóban történelmi szerepet kapott: így például Várnai Zseni Katonafiamnak című háborúellenes műve, Peterdi Andor Ott Északon című verse, mellyel 1905-ben elsőként reagált az orosz forradalom eseményeire; vagy Gyagyovszky Emil Kalapács című verse, mely megzenésített formában a Szovjetunióban is elterjedt.

A nemzedék életútját a tömegek s az eljövendő forradalom szolgálata határozta meg. Ennek rendelték alá költészetüket is. Ez a közös eszmeiség azonban többféle hangon szólal meg: a bensőséges asszonyi líra (Lányi Sarolta) éppúgy hordozójává válhat, mint a csípős szatíra (Gábor Andor) vagy az epikus elbeszélő költemény (Madarász Emil).

A felszabadulás utáni időszakban egyik alkotó esetében sem beszélhetünk számottevő lírai teljesítményről. Legtöbbjük termése elapadt, vagy a korai halál zárta le az életművet (Balázs Béla, Gábor Andor). Újabb és újabb köteteket csak Várnai Zseni és Lányi Sarolta publikált; különösen Lányi Sarolta öregkori lírája mélyült el az évek múlásával.