BALÁZS BÉLA (1884–1949)

Balázs Béla (1884–1949) 1945-ben érkezett haza a Szovjetunióból, tele tettvággyal és munkakedvvel. Elsősorban a film és színház területén fejtette ki tevékenységét. Bár nem nélkülözte a hivatalos elismerést sem – Kossuth-díjjal jutalmazták, s Szeged, a hálás szülőváros díszpolgárává avatta –, helyzetével, az újjászülető Magyarországon kapott megbecsüléssel nem volt elégedett: még arra is gondolt, hogy elfogadja Wilhelm Pieck hívását s áttelepedik Berlinbe. Balázs Béla a magyar századelő nagy szellemi mozgalmainak volt tanúja és cselekvő részese, Lukács György, Fülep Lajos, Kodály Zoltán barátja és szellemi fegyvertársa. A lírában akkor Ady hatása érvényesült, Balázs Bélának mégis sikerült a költő nyomasztó nagyságának árnyékában önálló, szuverén lírai világot teremtenie. "Az út és az idő egymásba fonódó metaforái, az utat s az időt ponttá, illetve pillanattá zsugorító, egyszersmind végtelenné, örökkévalóvá tágító szerelem és az időtlen istenszerelem képei: ez Balázs lírájának világa" – írja Radnóti Sándor Balázs Béla fiatalkori költészetét elemző tanulmányában (A sorsát kereső lélek költészete. In: Balázs Béla: A vándor énekel. 1975. 27.).

Balázs Béla a közvetlen társadalmi cselekvést, a forradalmat, a közösség szolgálatát választotta. Választása azonban költői fejlődésére negatív módon hatott; a háború és a forradalmak törést idéztek elő költészetében. Ennek csak részben volt oka a kényszerű emigrációval járó nyelvi elszigeteltség. A legfőbb ok – Radnóti Sándor okfejtését követve – "a történelemben keresendő, amely elsöpörte egy időre a Balázs által teremtett forma világnézeti kérdéseit, de nem oldotta meg őket". Új mondanivalóinak nem tudott új, adekvát kifejezési formát találni; versei ekkor váltak retorikussá, öncélúvá, puszta utánzássá lett a kezdetben eredeti, szervesen jelentkező népdalforma.

Mindez nem jelenti azt, hogy későbbi költészete nem tartalmaz jelentős és szép verseket. De fiatalkori lírájának önálló világot teremtő, eredeti és előremutató formakincset és kifejezésmódot felmutató minőségét nem sikerült újjáteremtenie. A felszabadulás utáni költői termése néhány darab csupán. Ezek a versek azonban mégis fontos részei az életműnek: a búcsú, a hazatérés, a megérkezés motívuma, élménye a folytatás és újrakezdés dialektikus mozzanatával zárják le a költő útját. {510.} 1945-ben jelent meg gyűjteményes kötete, Az én utam; szép és tanulságos végigtekintése ennek a pályának, a költő szívesen használt metaforikus kifejezésével: annak a hosszú útnak, mely a misztikával átszőtt szimbolista lírától, a mozgalmi költészeten át a hazatérő költő bensőséges, közösségi ihletésű verseihez vezetett. Ez az út – "egy negyvenesztendős, világos irányú belső fejlődés (...) útja" – ahogyan Balázs Béla írja a kötet előszavában – a történelmi fejlődés erővonalaiban haladt, földrajzilag is a történelem determinálta utakon; az internacionalista költő arcát a magyar föld és nyelv szerelmesének vonásai egészítik ki. A hazatérés ihlette versek meghatódott líraisággal, elégikus ünnepélyességgel vallanak arról is, hogy a költő és hazája útja végre valóban összekapcsolódott, történelmi szinkronba került: "Mert messzi út az: hazulról hazáig. / Nagyobb út nincs is és egy emberélet / Talán kevés, hogy megjárd és megérkezz: / Hazád álmából álmod hazájába. / Szülőföldedről a szülötted földre" (Hazulról hazáig).