GÁBOR ANDOR (1884–1953)

Gábor Andor (1884–1953) sokoldalú irodalmi munkásságát a közéleti szenvedély, a társadalmi igazság hevülete irányította. Költészete is ennek jegyében alakult. A fiatal, pályakezdő költő társadalmi elégedetlenségének adott hangot, mely egy átmeneti, pesszimisztikusan rezignált korszak után ismét felhangzott sanzonjaiban, egyre szatirikusabb felhangokkal. Költészete a bécsi emigrációban a fehérterror elleni harc egyik eszköze: "Éles penge lettem, / Mely már ölésre bátor // Szikrázó, mint a tűzkő, / S rugékony, mint a szellem; / Végy hát kezedbe, Küzdő, / S vigy ellenséged ellen" (Ajánlás).

1925-től hosszú évekre elhallgatott a költő Gábor Andor, de a hazatérés reménye és vágya már 1938-ban ismét szólásra késztette. S bár ebben a korszakban már nem képes túlszárnyalni a bécsi időszak költői eredményeit, életművének fontos és értékes része az 1945 utáni évek termése. A hazatérés öröme a pátosz és a retorika ünnepélyes hangjain szólalt meg (Jelentkező, Budapest stb.), de a pátoszt csakhamar szatirikus indulat élezi. A késpenge mitsem veszített élességéből, s a koalíciós időszak bőségesen kínálta a szatirikus számára a lenyesni való vadhajtásokat (Dal az államtitkári állások csökkentéséről, Nagybirtokos kisded éneke, Panamisták emlékkönyvébe stb.). Az aktuális szatirikus témák mellett a felszabadult ország sorsáért való aggódás, egy új, önkritikus hazaszeretet megfogalmazása (Őszinte szó) mutatják költészetének szélesebb perspektíváit. A "kommunista citoyen"-ként szóló Gábor Andor könyörtelenül ostorozó, kíméletlen hangja azonban nem szerzett népszerűséget számára: s ő, aki tékozló, megtagadott fiúként a jussát követelni érkezett (Jelentkező), méltánytalanságról és mellőzésről írt keserű öniróniával: "A szép magyar irodalomból / Újfent-megint kilóg a lábam" (Programvers). Ez a vers és a szintén csak később előkerült Erélyes elégia jelzik a költő egyre fokozódó szorongásait, nyugtalanságát, az igaz szó kimondása és lehetőségeinek csökkenésével is összefüggésben (Beszélgetés).

Költészetét a tudatos közérthetőség, egyszerűség, a hagyományos formák megbontása jellemzi, igen fontos a szerepe a rímnek és a ritmusnak, s gyakran a mondanivalót erőteljesen hangsúlyozó refrénnek is. Művészi eszközeit a közvetlen hatáskeltés, a közönséggel (olvasóval) való élő kapcsolatteremtés igénye alakította. {511.} Versei legtöbbször a hangos előadásmódot, az emberi hang közvetítését kívánják: ebben mintája és ihletője a sanzon és a népdal volt. Bravúros verselését számos műfordítása is csiszolta, tökéletesítette: elsősorban orosz költőket és színpadi műveket fordított; ő szerkesztette a felszabadulás utáni első orosz költői antológiát. Szatirikus hajlandóságát a Lúdas Matyi című hetilap főszerkesztőjeként kamatoztatta. Összes műveinek kiadását és a Kossuth-díjat már nem érhette meg.