LÁNYI SAROLTA (1891–1975)

Lányi Sarolta (1891–1975) útja, akárcsak Balázs Béláé, messziről vezetett a harcos kommunista elkötelezettséghez. A századelőn a Nyugat stílromantikája, az akkor divatos melankólia és lelki finomságok jegyében alkotta első, komoly elismerést hozó verseit. A munkásmozgalomhoz férje, Czóbel Ernő oldalán jutott el, mellette élte meg az emigráció emberpróbáló szenvedéseit is.

Lírájának halk, visszafogott hangszerelését, csendes indulatait híven megőrizte: harsány pátoszú kitörések a hazatérés ünnepi perceiben sem fakadnak fel lírájában. Hidas Antalhoz hasonlóan ő is az anyanyelvbe való megtérés megadatott lehetőségét érezte költészetté emelő nagy pillanatnak: "Mint fáradt test a rég áhított ágyban, / Úgy elnyugszom tebenned, anyanyelvem, / hű szalma zizzen alattam lágyan, / tanyára leltem, itthon vagyok, helyben" (Anyanyelv).

Férje 1953-ban bekövetkezett halála fájdalmas, megrázó élménye volt: ebből a fájdalomból sarjadt költeményei ötvenes évekbeli költészetének legszebb darabjai (Gyászfátyolban, Levél).

A hatvanas évek közepe táján lírája lassú, belső megújulás színtere. Verse a végsőkig egyszerűsödik: a születő gondolat, érzés, hangulat azon közvetlenségében, intimitásában jelenik meg nála, költeményeinek "alig van formája", mint Füst Milán állapította meg vele kapcsolatban. A dísztelenség, szikár egyszerűség néhol már a prózához közelíti verseit; az élőbeszéd természetességével csengenek a lazán szerkesztett, könnyedén ömlő sorok. Múlt és jelenidő című kötete (1966) ezt az alig tettenérhető változást dokumentálja. A múlt és jelen szerves belső egységét elsősorban az emberekhez, elvekhez való töretlen és következetes hűség biztosítja. Az új versek tematikáját is az emlékek és az élmények határozzák meg. A gyerekkor, a család, a költőtársak, a szerelem emlékei válnak ihletőivé (Besorozták, Elégia, A mélabú, Egy sírnál).

A jelen: éles pszichológiai látással rögzített állapotrajzok (Koros hölgy, Egy állapot), elégikus hangulatban fogant reflexiók az öregségről, szemérmes-ironikus {512.} visszatekintések a megtett pályára; röpke műhelyvallomások a költői mesterségről. Lányi Sarolta imponáló szerénységgel, őszinteséggel, gyakran önironikusan nyilatkozott meg ezekben a versekben; vállalta önmagát, a hatalmas hullámverésekkel zajló múltat s az egyre keskenyebb mederben csörgedező személyes jelenét. Költészetté tudta nemesíteni még a lírai inspiráció kínzó hiányát, a megrekedtség érzetét is: "Belőlem semmisem lesz / mert én már voltam" – panaszolja Pályaválasztás című versében.

Őszikéiben mégsem az elkeseredett, lemondóan rezignált hang az uralkodó: mindig erősebb a világ eseményeire, apróbb-nagyobb szépségeire való makacs figyelme, nyitottsága, a rezignáción minduntalan átcsillanó finom humora, a jövőben, az emberekben való hite. "Azértis idill" – ez a verscím egész költészetét jellemzi: ha az idillen nem a hamis, a valóságot elfedő látszat-derűt, hanem egy nehéz, hosszú élet során formálódott szuverén belső világ kiküzdött, tiszta békéjét, egyensúlyát, költőileg is "megszerkesztett", az öregkor bölcsességét sugárzó harmóniáját értjük.