VÁRNAI ZSENI (1890–1981)

Várnai Zseni (1890–1981) költészete majdnem a századdal egyidős. Érzelmességre hajló, a patetikus és a retorikus előadásmódot kedvelő költői karaktere már pályája kezdetekor kialakult. Könnyed, rutinos verselése, amellyel a súlyos társadalmi tartalmakat közérthetővé tudta oldani, a legszélesebb olvasóközönség körében is népszerűvé tette. A Katonafiamnak című verse (1912) szinte példátlan diadalutat járt végig; valóban történelemformáló erővé vált a háború éveiben; a háborúellenes illegális röpcédulákon, zászlórúdra tűzve, Jászai Mari hangján a háború alatti előadóesteken.

A felszabadulás után írott bensőséges békelírája, szép asszonyversei továbbra is aktuális érzelmi szomjúságot csillapítottak. Az ötvenes évek elején pár évig elhallgatott, 1954-ben jelent meg először kötete (Válogatott versek). Nyugtalanság, szorongás váltotta fel ekkor az addig töretlen derűt és harmóniát; a hatvanas évekre azonban szorongása eloszlik, őszikéit a csöndes öregkort meghazudtoló fiatalos élniakarás hatja át; vissza-visszatérő témái a béke, a szabadság, az asszonyi sors, az anyaság, s nem utolsósorban saját múltja, melyet úgy élt meg, mint "egy a milliók közül"; verseit nemcsak mint költő, hanem mint "nagy idők tanúja" is felmutatta a jelennek.

A hatvanas években költészete formailag valamivel változatosabbá, sokszínűbbé vált: a megszokott négysorosokat gyakran cserélte fel hömpölygő, alig tagolt versfolyamokkal vagy rövidre tördelt, pattogó ritmusú sorokkal. Igen termékeny alkotó; számos kötete jelent meg. Terjedelmes, bár meglehetősen egyhangon zengő költői életművét az Idő heroldja (1971), valamint a Vers és virág (1973) című kötetek gyűjtik egybe.