A hivatás természete és csapdája

A munkásmozgalom vonzásában érett költővé, azokban a nyomasztó években, amikor a szocialista költészet mozgástere a legkisebbre szűkült. Korai termése a munkásírók antológiáiban (12 költő, Tollal és szerszámmal, Március, Mérleg) jelent meg, s e kapcsolatot eltökélt vállalás mélyítette sorsszerű szövetséggé. A magány azonban kezdettől kísértette. A nacionalista kollektivitás csak taszította (Levél), de költőtársaival sem azonosulhatott: a Nyugat harmadik nemzedékétől plebejus élményei, a Népszava munkásíróitól magasabb eszmei és művészi igénye választotta el (Óda a fiatal költőkhöz). Vállalásában ezért már kezdettől jelen van az elhatárolódás hangsúlya is.

Világ piacán se vevő, se kalmár –

költő vagyok, magyar és forradalmár.

Ki erre vár, nem fog csalódni bennem.

(Vázlatok a dicsőséghez)

Mivel ifjúsága is az értelmiségi és munkássors határterületein pergett le, a "senki földjének" légszomját, a magános helytállás próbáit korán megismerte. Első kötetében (A csillag nem jött, 1939) s a Tollal és szerszámmal (1941) című antológiában ez a kietlen helyzet s a benne való helytállás nehézségének tudata meghatározó jelentőségű. Tiltakozásának ez ad komor hangsúlyt, s ettől válik szorongatóvá a jövő és a küldetés betöltésének gondja, s így lesz a korai Benjámin-{532.} líra lendületes pátosza a baljós idő terheit is sejtető. E korai líra lendülete, aktivitása a fiatal Petőfiére emlékeztet. A Petőfi-hatás azonban – mint erről Munkásság, korszerűség, költészet (1968) címmel, Pándi Pállal folytatott beszélgetésében, előadta – "a munkásközösségben kapott valóságos tartalmat". A reménytelennek érzett közegben a városi szegénységhez: a napszámosok, bérmunkások közösségéhez fűződő kapcsolata a legerősebb bizonyosság (Mássalhangzó), s a maga hűsége hozzájuk s a közös jövő elveihez (Ne áltasd magad). Mint annyian ezekben az években, ő is a szabadság hiányában érzi át kora gyötrelmeit (Szonett a költőről és koráról, Om mani padme hum). A világot kezdettől a helytállás, a tisztesség s az igazság vonatkozásaiban látja. Ez a titka annak, hogy az érett Benjámin szimbolikájának jellegzetes mozzanata: a halálos veszedelemben helytálló tengerész képe már ezekben a versekben is megjelenik (Halott hajósok követe, Mint vén kapitány), s feltűnnek a szegénylegény-szerep Adyra emlékeztető s a Buga Jakab énekei felé mutató, kifejező gesztusai (Novemberi elégia, Verebek ólmos esőben, Kinizsi), s mint az ilyen küzdelmek részeseit, őt is megkísérti a menekülés keserűsége: "elfordulok / e vad világtól, (...) Paraszt leszek" (Levél). E sértettségben is egy állandó ügy, az értelmes, a termékeny harc türelmetlen igénye keresi a természetéhez illő hangot. Küzdelme a képmutatás, a sunyiság, a stréberség ellen már ekkor állandó ihletője (Tisztaság, Vázlatok a dicsőséghez, Verebek ólmos esőben, Krumplival és reménnyel, Meglepetés nem érhet). Ez az érzékenység szükségképpen avatja gondjává a magatartás hitelességét. Energiáinak javát kezdettől erkölcsi-politikai természetű gondokra fordítja. A létezés titkai, az emberi élet természeti és metafizikai vonatkozásai szemhatárán kívül maradnak. Még a nemrég lezajlott poétikai forrongások vívmányainak is csak leszűrt eredményeit éli fel, s azokat is tartózkodóan. A találékonyság örömei, a nyelvi mágia csodái idegenek tőle. Mondandóinak egyszerű, éles és határozott közlésére törekszik. Poétikájában a versmondat dinamikájának, a retorikai alakzatoknak, a feszes szimmetriáknak kezdettől nagyobb a szerepük, mint a képeknek. Olyan költőt ígértek e készségek, aki a közéleti lírában találhat rá legjobb lehetőségeire. Ahogy később önvallomásában írja: "A realizmus föltételez egy határozott világképet az emberben, határozott látásmódot ... én költői célként tűztem ki magam elé, hogy közösségi költő legyek" (Írószobám, 1947).

A felszabadulással elérkezett ennek alkalma, s az újságíró Benjámin László él is vele, de a költőt még bénítja a kiábrándító tettek közelisége. A néptől, melyhez hiába szólt, s melyről úgy hitte, elárulta őt, nem tudott máról holnapra csodát remélni, s a baloldaltól sem, amelyről úgy vélte, elfordult tőle (Egy nemzedék) . A koalíciós idők harcai, az álcás indulatok, a mohó tülekedés láttán magános vívódásban gyötrődi ki haladás és nemzet találkozásának reményét. "Majdnem egyedül voltál mostanáig, / s most már egészen egyedül maradsz" – írja még fájdalmas önérzettel a Három kétely kapujában, de az Erdőben éltem már a bűntudat hangján s a felzárkózás szándékával beszél erről a magányról. Ekkori köteteiben (A betűöntők diadala, 1946; A teremtés után, 1948) érez rá a kirekedtség lírai lehetőségeire, a rezignáció tónusára s az egyensúlyképzés eszmei súlypont-{533.}jait adó osztályélmények őrzésének formáira, az emlékezés, a számadás alkalmaira.

A történelem iramának ez az aggodalmas követése a felzárkózás természetére is kihat. A régen elkötelezett költő tékozló fiúként érkezik a pártos költők közé. Az árva gyermek s a megtért bűnös folyamodik olyan zsoltáros tisztelettel és esdeklő ragaszkodással, ahogy Benjámin László (Erdőben éltem, Ti szüljetek meg, A teremtés után). Ez a menedékkérő, gyermeki alázat, éppen mert a nehéz évek során gyülemlett őszinte ráutaltságból ered, erős belső fedezetet adhatott az otthonkeresés ihleteinek, de el is némíthatta az éberebb hajlamokat.

Így történt. Ha ajándékként fogadta is, de tény, hogy Benjámin László a fordulat éve táján a derékhad élvonalába került, s ennek fejleményeként csellengő, aggályos jövevényből magabiztos illetékessé vált, akinek mindenhez köze van (Örökké élni), s aki épp ezért ettől kezdve mindenért felelős is: az új üzemekért és a koholt perekért, minden dicsőségért és minden szégyenért. Így lép át egy eseménytelen, légritka szférából a történelem sűrű közegébe, s ettől kezdve minden dolga és minden verse közügy, milliók életébe vágó cselekvés.

Ennek a kockázatokkal terhes, nehéz szerepnek eleinte csak a nyereségeit érzi, az építő vállalkozások izgalmát, az emelkedés, a győzelem mámorát s a védettség ízeit. Ha néhány szép vers (Tavasz Magyarországon, Örökké élni) nem jelezné e fordulat ismert értékeit, jelentősége akkor is nagy volna. A teljes azonosulás, a meggyőződéssel végzett munka okán elnyomott önérzete kezd új erőre kapni, bíráló hajlama is éledni kezd. Egyelőre elég bátortalanul és álutakra terelve: egyrészt az élelmes neofitáknak címzett csípős epigrammákban, másrészt abban az igyekezetben, hogy folyton messzebbről fogja át az ünneplésre kiszemelt valóságot. Messziről és magasból, hogy ne kelljen a közeli masszív realitást kerékbe törnie. Az igazságérzet ösztönös kitérése ez a durva hamisítás kényszere elől – nagy magasságból zavartalanabbul tűnhet varázslatosnak a táj –, de ez sem óvhatja meg ekkori köteteit (Örökké élni, 1949; Tűzzel, késsel, 1951; Éveink múlása, 1954) a hamis eszményítés ártalmaitól. Az állandósult pátoszban lépten-nyomon érződik a kétségeket elnyomni akaró zihálás, s a lendületből hiányzik a közegellenállás lebírásának tartalmas öröme. Ha felfénylik az erősebb líraiság, mint a Tűzzel, késsel emlékképeiben, ennek az egykori osztályélmény egyre becsesebbé váló valós hozománya a titka. Nem véletlen, hogy az ekkoriban írott s ma is frissen ható Hajnali karének családias meleget, bizakodást árasztó, színes tablóját a privát élet élményanyagából alkotta. A kozmikus arányokban mozgó versek sápadtsága s az érzékletesek szűkös horizontja ugyanabból az okból ered: az egésszel nem tud szembenézni a költő.