Válságos évek

Ebből a veszteglésre kárhoztató helyzetből egy válságos eszmélkedés révén emelkedik ki. Fokozatosan és nehéz küzdelem árán, mert eleinte minden ellene dolgozik. Előbb az irodalom álegységének felbontásával ("Úri fiúk"-affér), majd a {534.} Déry-vita során az irodalompolitikai korlátok lazításával próbálta megkönnyíteni a nyíltabb költői számvetés feltételeit. A politikában s az irodalmi életben is halmozódnak a radikális számvetés kényszerei, s Benjámin László, az elsők egyikeként eléje megy a lassan érlelődő történelmi parancsnak. "Olyan nagyon meggyűlt a lélek terhe", hogy "nem bírja már feszes páncélzatát" (Mérce alatt). Szétfeszítette s ezzel feladta védettsége pozícióit is. Pőrén, kétfelől suhogó vádak közepette kezdte el a megcsalatottság és bűntudat kálváriáját.

A kiábrándult életérzés gyakori megnyilatkozási formája a tagadás, velejárója a depresszióra való hajlam. Benjámin László jellemében is ott rejlett egy olyan intellektuális réteg, melynek előbb-utóbb fel kellett feszítenie az álösszhang burkát. Irodalmi paródiáiból – melyeknek gyűjteménye Kis magyar antológia címmel 1966-ban jelent meg –jól látható, hogy rezignált állapotokban is éberen és élesen rezonál az irodalom hamisnak érzett hangjaira. Hiába volt például annyira ráutalva a közösségre, látta és szemébe mondta gyarlóságait is (Szegedi-út). Emelkedett beszédét időnként nyers és érdes motívumokkal ellenpontozza. Elszántan védi a kételkedéshez való jogát (Az előbbi folytatása) , de valójában kétségbeesett állapotában is az építkezés eszközének tekinti a költészetet. Tépettebb hittel, mint előbb, de mélyebb meggyőződéssel és szilárdabb anyagból kezdi el ezt az építkezést. Tételesen is meghirdeti, hogy teóriák és mámoros vágyképek helyett érzékei: szeme és szíve felől akar közelíteni az élethez. Ünnepi fényben úszó, valószínűtlen távlatok helyett a tapintható köznapokról szeretne beszélni, az osztály elvont ideálja helyett a mindennapok egyszerű emberéről. Önéletrajzi ciklusai (Önéletrajzi jegyzetek, Önéletrajzi részlet) már e szándék jegyében idézik fel gyermekkora emlékeit. Elnéző és meghatott szeretettel vállalja kispolgár eleit – a nép fogalmának szűkre vont körét tágítja ezzel –, így valósítva meg az önmagához való hűség parancsát, így állítva helyre élete széttört folyamatát, így hordva össze igazi és eredeti elemeiből az oly fontossá lett, az egyedül hiteles "egyetlen élet" alapját, a múltat. Ezt gazdagítja a jelen anyagával (Köznapi dolgok igézete, Egyetlen élet, Két évtized).

A Köznapi dolgok igézete talán a legmeglepőbb fejleménye e folyamatnak. Ebben a versben a szolgálat értelme már nem aszkézis, nem a teremtő hajlamokra ráparancsolt alázatos fegyelem, hanem az adhatás gyönyörűsége. Így kezdi strófáit: "Még azt se mondtam el ...", "Még sose mondtam el ...", "Még sohase soroltam el ..." – És így folytatja:

Nem mondtam el megannyi búját-mézét

az életnek, mit kuporgat öt érzék

s a szív mélyében születő zenét –

a köznapi dolgok igézetét.

A mulasztás fájdalma mellett az elmondhatás lehetőségének izgalma is benne lüktet már ebben a versben. Szájában érzi a ki nem mondott szavak jó ízét, idegeiben a {535.} nehezebb és szebb munkát, a vállalóhoz méltó vállalást; cél és eszközök dialektikus egységét, amit aztán az Egyetlen életben kiélezett tételességgel is megfogalmaz:

Hát megtanultam, hogy az ember

lehet az örömért kesergő;

halhat az életért a bátor –

de már: embertelen az emberségért,

becstelen a becsületért,

igaztalan az igazságért

nem lehet senki emberfia.

Számvetésének erkölcsi minőségére vall, hogy ezt az újonnan felismert törvényt először a maga legbensőbb köreiben emeli jogerőre: önmagán kérve számon egy mellette, miatta és érette elnyűtt ember egyetlen életét (Két évtized) . Azáltal, hogy épp a felesége ez az ember, önkéntelenül is belülről nézheti és a magáénál is jobban megszenvedheti egy másik élet töredelmeit. Voltaképpen itt váltódik először remekműre a per, amelyikben ő a vádlott, a tanú és az ügyész is, s mindhárom szerepében következetes önmagával szemben is. Pedig volna mentsége, hiszen van értelme az önkéntes szolgálatnak, amit elfogadott: "Te mégse lázadoztál – voltál, hogy én lehessek; adtál oly egyszerűen, mint fényt az égitestek." De lelkiismerete nem engedi, hogy akár költői hivatása érdekében, akár önkéntes áldozatvállalás okán megbékéljen a felemésztett élet látványával. E számvetésből születik meg a vers, amelyben a költő szemünk láttára vezekel az elfogadott áldozatért; előttünk perli vissza a szolgálatára szegődött ember jussát. Az égő bűntudat áttöri a konvenciókat, s a magától értetődő asszonyi kötelmek az új mérték szerint mutatják valódi értelmüket: a köteles robot áldozattá jelentékenyül, s a hétköznapokból kimetszett mozzanatok egésszé, a szürke élet hősivé teljesedik:

Töprengve, bűntudattal mindez eszembe ötlött,

miközben hánykolódó szívem jelenti jöttöd.

Késő a délután már, most szállsz fel a vonatra,

ideges vagy, rohantál, sóhajtva ülsz a padra;

hajad rendezgeted, lesimítod a szoknyát,

élénkebb ívre húzod ajkad halvány pirosát.

Most, hogy leülhetsz végre, gyereksírás se hajszol,

foglalkoznál magaddal – de ültödben elalszol.

A Két évtized által fémjelzett folyamat lendülete – amelynek termését 1956-ban Egyetlen élet című kötetében adta ki – 1955-ben megakad. A körülmények ismét ellene dolgoznak. Eszmélkedésével a politika nem azonosul, szándékait félreértik, teljesítményeit alábecsülik, s zavartalanul új híveinek sem örülhet. Úgy érzi, hogy az újrakezdés épp hogy fellelt útja került veszélybe. 1956 eseményei során még inkább összekuszálódik körülötte a világ.

{536.} Kétségbeesés, végletes veszedelmekkel terhes helyzetek, elemi létezési módok, végrendelkező közlésforma ennek az időszaknak a jellegzetességei. Mondandó és forma azt a benyomást kelti, hogy a költő, mint állítja, valóban a senkiföldjére szorult, a világ peremére, a másíthatatlan zuhanás és az elszánt felszárnyalás esélyei elé. Kritikusnak mondható helyzet ez, de pontosabbak vagyunk, ha Bálint György tartalmas szavával veszedelmesnek mondjuk, mert ezzel már a benne rejlő lehetőségekre is utalunk.

Hitek, babonák, tudományok,

szorongások terhét lerakva

egy akaratlan mozdulattal

s reményt, emléket, keserű póz

páncélját, álarcot, talárt,

évszakokon, égtájakon túl,

kívül az életen, halálon,

se fönt, se lent, megállsz? lebegsz?

a lélek pillanata ez,

nem tisztaság, nem meztelenség –

Keresztülsüt rajtad a hold.

A lélek pillanata című költeményből való ez a két szakasz. Maga a vers eléggé egyenetlen, de pontosan szemlélteti az imént jelzett helyzet nyereségre váltásának azt a fázisát, amelyben a költői világ újrateremtése már elkezdődhet. Azt a pillanatot, mikor a senkiföldje nyugtalan és tisztán átlátható óriási térséggé tágul, a kivetettség olyan szabadsággá, melyben nyűgök és oltalom nélkül, nyílt lélekkel áll a költő. Hűvös fényességével, légritka terével és óriási arányaival valóban "a lélek pillanata" ez: az egésszel való szabadabb kötések alkalma. Ez a vers már 1961-ből, a Vérző zászlók alatt szomszédságából való. S hogy ide eljusson, ehhez ki kellett szabadulnia a szűkös érdekű indulatok: követelések és tartozások, vádak és vádaskodások hálóiból. A kiábrándultság és a teljes kivetettség érzése ebben jár kezére. Alászállítja az efemer ügyek jelentőségét, értelmetlenné teszi a torzsalkodást, megtermi az életlátás magasabb, hatékonyabb igényét, a meggyőződését, hogy kisszerű civódások helyett az egészre figyeljen, a nagy folyamatra, melyben az igen és a nem elnyeri jelentősége szerint való értelmét. Ilyen irányba segítették a politika egészséges kifejlését szorgalmazó tendenciái, s nagy pályatársainak az övével rokon törekvései: a magyar irodalom általános felpezsdülése. Ilyen irányba, vagyis a művészi általánosítás magaslatára. E nézőpontról a költő életének minden fordulata, jellemének minden vonása példázat értékű. Az önmagához való hűség tehát nemcsak az őszinteség parancsa, de a mű esztétikai érvényességének is feltétele. A költő elfogulatlan fölénnyel próbálja nézni magát és a világot, vagy olyan reszketve is igazmondó tanúként, mint a Középkor című költemény szerzetese. Nem menekülés ez, hanem az egyensúlyérzék erősödésének fejleménye. S hogy a művész számára mit ér, a gyönyörű Rőzseláng egymagában is {537.} bizonyíthatja. A létezés törvényeinek átérzése és megértése, az élet hatalmasságának érzékletes látomása a különállás feladására, megrendült azonosulásra, az életkezdés áhitatos és meghitt mozdulatára indítja itt a költőt.

A kétségbeeséstől (Legyetek éberek) a Rőzselángig és A lélek pillanatáig nem volt könnyű az út. Hogy megjárhassa, kellett ehhez a csend is, a békés tűnődés, melyben az indulatok görcsei feloldódhattak, s a lélek egyszerre tudta érezni és mérni önmagát, figyelhette a világ üzeneteit, életigenlő érveit, gyógyíthatta eltompult érzékeit, megerősíthette az újrakezdés hitét, éledő igényeit ábrándképekben, nosztalgiákban tárgyiasíthatta. A Vendégek, Öröklét telefonja, Kezesség, Életmentők, Elérkezett s főként a megejtően szép Emberi csönd és Balatonboglár című Benjámin-versek ilyen funkciót töltenek be. Akkor íródtak, mikor a kinti harmóniára nem volt esély, 1955–1957-ben, a közélet "szkizofrén trükkjei", a "fagypontig süllyedt viták" hónapjaiban. S azért fordul általuk az ember létének értelmét tisztán példázó képekhez, mert nem lételeme a gyűlölködés és a magány. Igazi lehetőségeit győzelmes harcai idején is a megbékélés esélyei között kereste:

Hagyd abba már, közösség embere,

Keresd meg, hol van munkádnak tere,

azt töltsd be végre!

(A folytatásos töprengésekből)

Az Emberi csönd és a Balatonboglár áhított idilljét is az a nagyon égető vágy élteti, hogy a költő ismét otthon szeretne lenni egy rendezett és bensőséges világban.

Erre vall a folyamat is, melynek során az idillek ábrándvilága az időszerűség áramával telítődik. Arany János az, akiben rokonra találhat, akitől feloldást remélhet, s akit ügyében illetékesnek érez (Arany Jánoshoz). Aztán az éledő erő sugalmazta önbizalom dacos verse, a Kelj-felj-jancsi következik. Aztán a romlástól magát elhatároló politikai gesztusok: egyfelől a Boldog öreg, másfelől a Kísértetek. S aztán egyre gyakrabban és sürgetőbben a "Most, vagy soha! Itt, vagy sehol!", az élet bátor alakításának programversei: az Űrhajós, a Politika s nyomban utána a Se cinikus, se prédikátor, melyben a Balatonboglár álomkép szelídségű igényét határozott követelményként fogalmazza meg. E folyamat végpontjában írja egyik legfontosabb versét Vérző zászlók alatt címmel.

Magasabb fokon ment végbe ez a szembesülés, mint az 1953–1954-es számvetés, s éppen azért, mert közben pőrébben mutatta meg arcát a valóság, s az önszemlélet is gyötrelmes végletek közt kényszerült a személyiség egyensúlyát keresni. Az 1962-ben megjelent Ötödik évszak – Benjámin legjelentősebb kötete – költője egyszerre érzi magát vétkesnek és rászedettnek, csüggedtnek és bizakodónak, elszántnak és menekülőnek:

Az ember föllobbanva kiéghet,

menekülne is, üldözi rém,

próbálja a félelmet, vereséget,

{538.} de ha fölbukik is, a helyén.

Tűz is, korom is ez az élet,

újra ezt kezdeném.

Gyász-tollait hullatja az ünnep –

hova lettek már a hadak?

Gyere, termő-tenyerű, vedd

a pörölyt, vakolókanalat,

úgy kalapáld, úgy rakd fel a Művet:

hídfő a jövőnek, szikla-alap.

(Vérző zászlók alatt)

A Vérző zászlók alatt e gyötrelmes ellentétekkel terhes világ felett és ellenében verekszi ki a remény elvét s a társadalomalakítás új költői pozícióját. Himnikus bizakodás helyett fokról fokra haladva, a nagy számvetések felelős bátorságával. Már a hangvétel is elüt a bizonyságtevő hitvallásoktól: megfontolt, súlyos szavak, megadást sugalló életsummázás, kihívás a hit ellen:

A magány, a dicséret, a szégyen,

a kétségbeesés, a remény,

a hitek, a hitegetések,

a kötéltánc a lét legperemén –

S ez a kihívás a továbbiak során egyre vakmerőbb. Azért ilyen, hogy a költő leszámolhasson mindazzal, amit a szocializmus és a benne való hit megrontására a történelem kieszelt. Nevén nevezhesse a veszedelmet, amiből az eszmét s vele élete értelmét kimentenie sikerült. A kivételes ihlet magaslati pontja ez, amikor a költő sorsa urának érzi magát. Innét a biztonság, mellyel évtizedek kusza szövevényéből tömör tömbökként szakítja ki a sorsfordító, emberpróbáló mozzanatokat, s innét a sodró lendület, mely ezeket a mozzanatokat egyetlen hatalmas folyamat rendjébe kényszeríti. A felkorbácsolt sodrást kemény rímekkel szegett rövid sorok tagolják, s ha az ismétlődő zengésektől fel-felgyorsul az iram s ajzottabb a lüktetés, a strófák mindig szigorúan zárnak. A tények sziklaomlásával szemben szilárdan áll a bajai fölé került lélek. Pedig a rontó erők A lélek pillanatában látott tágas világ arányaiban sereglenek fel, s nyomásuk akkora, hogy vakmerőség egy embernek eléjük állni. De a költő, aki félelmek és vereségek közepette edzette magát az igazság bátor vállalásához s ahhoz, hogy a maga mértékének szuverén módon érvényt szerezzen, a megszégyenítő és kétségbeejtő tények előtt is méltóságos tud lenni. Minden strófájában érezhető, hogy nagy dolgokért viaskodik. A hűséget és a hitet végül is ez az életbevágó jelentőség, a maga ügyében az emberiség egyetlen esélyét hitelesen képviselő ember küzdelmének látványa igazolja, s ez a végső magyarázata a vers szépségének is.