{546.} KIS FERENC (1908–1964)

Kis Ferenc (1908–1964) Kassák Lajos szárnyai alatt, az avantgarde igézetéből nőtt költővé. Keserves, munkában és szenvedésben eltelt gyerekkor állt mögötte; a fiatal nyomdászt a felismert szociális igazságok, s a tenni, jobbítani akarás vezették az irodalomhoz.

Első versei az expresszionizmus és az aktivizmus jegyében íródtak: optimizmusát, a munkásosztály erejébe s a szebb jövőbe vetett hitét hirdették. Hamarosan rátalált saját hangjára is, mely az expresszionizmus robbanékony feszültségénél jobban megfelelt csendes, szelíd szavú, minden harsányságtól idegenkedő költői alkatának. Illyés Gyula és Erdélyi József, valamint József Attila példáján tanulva érlelte ki hangját s költői világképét. Idilli boldogságvágy s a kegyetlenül rideg jelen valóságának konfliktusa szikrázik a harmincas években született verseiben. A kétségbeesés kiúttalanságától a harcos elkötelezettség mentette meg: tagja lett az illegális kommunista pártnak s a munkásírók körének. Az 1942-es Mérleg című antológiában az ő versei is szerepelnek.

A háború évei újabb megpróbáltatások özönével sújtották a költőt. Hosszú katonai szolgálat után sikerült a szovjet partizánokhoz szöknie; a hazatérés örömét azonban családi tragédia, feleségének elvesztése, kéziratainak megsemmisülése árnyékolta be. Felszabadulás utáni első versei mégis az újrakezdést, a megújulást hirdetik (Hajnali ének).

A költészet múzsája azonban egy időre cserben hagyta, a költőt a felszabadult ország égetően sürgős tennivalói foglalkoztatták. Részt vett a demokratikus átalakulás embert s idegeket egyaránt felőrlő küzdelmeiben: a földosztásban, pártszervezésben, majd az alakuló közigazgatásban. Ritka ihletett perceinek tanúsága az a vékonyka kötet, amely 1953-ban jelent meg (Csendes diadallal), s visszamenőleg 1930-ig válogat verseiből. A magába zárkózó költő egészen az ötvenes évek végéig a feledés homályába merült. Ekkortól gyakrabban publikált, irodalmi esteken vett részt. 1960-ban ismét kiadta válogatott verseit (Ami megőriz). Népszerűsége tetőpontján távozott, korai halála az egész magyar irodalmi élet gyásza volt. A búcsúzók közül legpontosabban Nagy László verse ragadta meg titkát (A fekete költő).

Kis Ferenc nagy tehetség volt, önmaga teljes megvalósítására mégsem jutott ereje. Bár Darvas Józseffel szólva "egyike volt azoknak, akik szét tudták feszíteni a munkásprovincializmus korlátait, s akikben az egyetemesség költői igénye munkált", verseinek, egész költészetének mégis mindegyre visszatérő alaphelyzete maradt a "munka után" szituáció: "Munka után üldögélek, nézem, / sokáig a csillagos eget" (Zeng a dal). Írói létével sohasem tudott teljesen azonosulni, igazában nyomdász maradt mindig. Akkor is, amikor "Dalolhatna, mint az orkán, / szabadon a hegyek ormán – / hallgat mégis, mint az árva / madár, ha be van zárva" (Az obsitos költő). Mikor felocsúdhatott volna a felszabadulás utáni megfeszített munka s az azt követő betegség szorításából, költői kibontakozását a sematizmus gyakorlata gátolta. Néhol ő is a deklaratív, bombasztikus frázisok, a kor költészete közhelyeinek zsákutcájába tévedt (Könyvtárunk történetéhez I–II, Zeng a dal, Ars poetica). Talán ezért is fordult a múlt, a példázat erejű krónika felé. {547.} Az epikai hangvétel, a csendes, lassú iramlású, részletesen leíró múltidézés költői alaphelyzete amúgy is közel állt hozzá (Igazat meséljél!).

Felszabadulás utáni terméséből jól egybefoghatók lazán összefüggő önéletrajzi ihletésű versei. Az Életrajzomból, az Édesapámról, az újraírt Árvák I–V. és a Csendes diadallal, az Életrajzomhoz I–III, a Számadás 1–12. és a későbbi Újra otthon 1–12. nem rendeződött ugyan szerves versciklussá (közülük több töredékben maradt), de összetartja őket az Illyés Gyulát követő-folytató lírai-epikai hangvétel, az életút példázattá emelésének szándéka. (Nem véletlenül ajánlotta egyik versét neki Kis Ferenc.)

1957-től, jó néhány év csendje után, ha ritkán is, de ismét megszólalt a költő. Gyengéd, szemérmesen visszafogott hangú Anna-versei, ironikus-játékos megnyilatkozásai új színeket visznek lírájába. A maga nemében kitűnő például a Kotlik a költő ... Tökéletes ritmikájával, a nehéz matériát játékosan mozgató fölényes-látványos rímelésével József Attila Születésnapomra című versének bravúrjait ismétli meg. Ám a vers egyben ironikus önportré, irodalmi helyzetkép is, és üzenet fiatal poétáknak a mesterségbeli tudásról. Ugyancsak emlékezetes egy nyolcsorosa is, amelyben a pályatárs és barát Benjámin László szerint "A lényeget mondja ki ...: az a költő, aki – ötven vagy ötszáz versében – világot teremtett. És Kis Ferenc, harminc nehéz esztendő megpróbáltatásai között, megteremtette világát.":

Szomorú a naplemente,

mint a véres huszármente –

alkonyatkor olyan fáradt

vagyok, mint a megfejt állat –

szerszámosládámon, gépek

csöndjében úgy üldögélek,

ahogy ült a világ frissen

ácsolt küszöbén az Isten!

(Munka közben)

Világképének, egyéniségének kettősségét József Attila szavaival jellemezhetjük: "... kemény lélek, ... lágy képzelet!" Kis Ferenc kemény, harcos helytállását lággyá, lebegővé tudja oldani az otthont, családot, békés, tiszta hangulatokat teremtő képzelet.

A család meghittsége, melege a kisgyermek figurája még politikai, harcra buzdító verseibe is belopakszik (Márciushoz). Képei gyakran idéznek friss, falusi hangulatot, a paraszti munkát s a természetet, de azt is mindig emberméretűre hangolva, saját belső köreihez szelídítve. Látásmódjában, világérzékelésében volt valami a gyermekek és a mesehősök ősi tisztaságából, kikezdhetetlen hitéből.

Sajátos módon még a sematikus szólamokat is úgy tudta versbe foglalni, hogy elvesztvén bombasztikusságukat természetes, magától értetődő őszinteséggel csengtek. Költői magatartása nem naiv vagy naivságot tettető, hanem tudatosan {548.} vállalt és sajátjává lényegített (Ötvenedik születésnapomra). A jóság és tisztaság költője volt, "az igazságnak nem udvarlója, gyermeke" – ahogyan pályájának kezdetén vallotta magáról.

Formavilága nem mondható változatosnak, de az általa választott és ismert területen tökéletes biztonsággal mozgott. Legkedveltebb versformája a magyar keresztrímes alexandrinus; mindig eredeti rímei, finoman megoldott enjambement-jai, nagy erejű, érzékletes képalkotása igazi formaművésszé avatták. Aprólékos gonddal, a formai tökéletességre áhítozó mesterember módjára közeledett a költészethez; folyamatosan csiszolta, tökéletesítette műveit (összegyűjtött versei között ezért szerepel ugyanaz a darab kétszer is). Mégsem érződik rajta a műgond, az erőltetettség, a szavak magától értetődő természetességgel töltik ki nála a kötött forma kereteit; versmondatainak lejtése, ritmusa a prózai elbeszélő, mesélő természetes lélegzetvételét követi. Életműve, torzó voltában, befejezetlenségében, töredékességében is a munkásköltészet nagy teljesítménye.