Az ember mint kreatúra

Hangsúlyoztuk már, hogy Pilinszky János vallásossága nem dogmákba foglalt, végleges érvénnyel megfogalmazott, felekezeti előírásokba merevült vallásosság. A vallás hitbeli fele számára éppúgy létélmény, mint a tragikus létezéstudat: ennek egyik legszembeszökőbb jele, hogy az embert teremtménynek, kreatúrának fogja fel. Az ember nem maga alkotta a világot, nem saját tetszése szerint rendezte be az életét s nem maga teremtette saját képére és hasonlóságára Istent sem, hanem az ember csak egy a létező teremtmények sokaságából. A kreatúra nemcsak léténél fogva bűnös, vagy bűnre hajlamos, hanem kiszolgáltatott is egy felsőbb teremtő akarat szándékának, törvényének és szeszélyének. Sorsa az agonia christiana, tenni ellene semmit nem lehet, várakozni kell a hamarosan eljövő végítéletre. A kreatúra-lét elfogadásából érthetjük meg igazán a "mozdulatlan elkötelezettség" alapeszméjét is. Aki átéli azt, hogy teremtmény, egyúttal tudomásul veszi a sorsát: nem akar menekülni és természetesen lázadni sem kívánkozik ellene. A kreatúrasors mély átélése az igazi kiváltója, előidézője Pilinszky magányosságának és ez a felismerés szabja meg magányosság jellegét is: a kiszolgáltatottság-élmény összefonódik verseiben a transzcendens elrendeltség-tudattal. Elszakad másoktól, el kell távolodnia az emberektől, a társaktól; fel kell mondani velük a folyamatos kommunikációt. E tragikus felismerésnek a döbbenetét örökítette meg a Trapéz és korlát: Pilinszky János ekkor pillantott a sorsába, s kezdett megvilágosodni előtte, hogy neki, a teremtménynek, egyedül kell maradnia. S ezek a fiatalkori versek {577.} kifejezik a belenyugvást, a költő elfogadja a rámért életet, bár ekkor még megpróbált tiltakozni is ellene, csak épp azzal az érzéssel tette ezt, hogy ő maga is tudta, az ellenszegülésnek nincs győzelmi esélye. Következő verskötete, a Harmadnapon már a befejezett tényeket, az agonizálás tényeit sorakoztatta fel, s a költő újfent egy belátást foglalt bele a versek sorába, tehát semmiképp sem egyetlen költeményben fogalmazta meg ezt a felismerést. A kreatúra a transzcendenciában találta meg az emberi, földi magány enyhítő vigaszát, de rá kellett ébrednie arra is, hogy ezzel a világ fölötti világgal nem lehet személyes, közvetlen és folyamatos kapcsolatot létesíteni. Az örökkévalóság és az ember földi, evilági élete egymástól különválasztva folyik; a kapcsolatot e két szféra között a hit, az Istennel való valamifajta személyes találkozás hozhatja létre. A hit Pilinszky számára feltétlen érték és abszolút érvényű igazság. Ennek ellenére nem állíthatjuk, hogy a hitvallók és nem pedig a keresők táborába tartozik. Istenkereső abban az értelemben, hogy a misztikus kegyelem egyesülését várja és kívánja; ez a keresés tehát nem a hitében bizonytalan, tétova ember keresése, hanem a hitében szilárd ember várakozási élménye. A hit, az ő felfogása szerint, a végső, szilárd bizonyosság, és egyúttal a folytonos küzdés. "A hivő semmivel se tud többet, mint a hitetlen. De úgy érzi, hogy az ember létszférája messze túlnő tudása határain. Hogy az ember befejezetlen, végtelen szabadság, s hogy a vallás és a művészet segítségével részesül is ebből a végtelenből. Részesül, de sose birtokosa, ura annak" – írta 1973-ban Egy antológia ürügyén című, az Új Ember hasábján közölt ismertetésében. Pilinszky számára soha nem volt kétséges, hogy az emberi tudás, a megismerés személyesen és történelmileg korlátozott. A kifejezett, a valamilyen ítéletben megfogalmazott igazság sohasem képes a valóság teljességét megragadni, ami azonban nem vonja magával azt, hogy az igazság, mint olyan, relatív lenne. Van egy másik fajta igazság, mely több annál, amit racionálisan, szavakkal és fogalmakkal ki tudunk fejezni. Pilinszkyt erősen foglalkoztatta a megértés, méghozzá a megismerő alany felől értelmezett, felfogott megértés problémája s anélkül, hogy szakfilozófiai kérdéseket boncolt volna, töprengései során eljutott oda, amivel a hermeneutika foglalkozott. Amikor az igazság, az igazság értelmezésének problémáját feszegette, és felvetette, hogy létezik szavakkal ki nem fejezhető igazság, akkor a hermeneutika által tárgyalt kérdést a metafizikához vezette el, amit ezúttal úgy kell értenünk, hogy sugalmazása szerint a történelmileg konkrét világ megismerése és a lét – a tudáson túli létszféra – megismerése egymást feltételezi. Gyakran érintette cikkeiben ezt a kérdéskört anélkül, hogy a filozófiai műkifejezéseket egyszer is használta volna. Verseivel pedig azt szerette volna elérni, hogy azok a két szféra között közvetítsenek s a fenti értelemben vett részesülés élményét sugározzák az olvasóhoz.

Pilinszky János vallásos ember és megváltást kereső költő volt. Nála nem a lélek hasadását, nem is a szemlélet kettősségét jelöli ez a különválasztás. Csupán az elemzés különbözteti meg ily élesen a bizonyosság és keresés motívumát. Egységes és töretlen költészetének keresztény ihletettsége. Ha az elemzés mégis elkülöníti írásaiban a vallásos ember és az üdvösségkereső költő szavait, ezzel a megkülönböztetéssel rávilágíthatunk a keresztény szellemű irodalom mai helyzetére és {578.} gondjaira. Ennek az irodalomnak a tanulmányozói megállapítják, hogy a neokatolikus irodalom művei a század elején tűntek fel, és a negyvenes évekig komoly szerepet játszottak az európai szellemi életben, elég Péguy misztériumjátékaira, Claudel, Bernanos, T. S. Eliot, Mauriac műveire, Graham Greene Hatalom és dicsőség című regényére hivatkozni. Az ötvenes években a neokatolikus irodalom fokozatosan elsorvadt, párhuzamosan avval, ahogy a hagyományos keresztény ember- és világkép az értelmiség köreiben elvesztette régi vonzóerejét és hatását. Ezzel szemben Pilinszky János költészete a változás, az átalakulás jegyeit viselte magán, őt ez a szellemi válság nem érintette.

Fölösleges több szót vesztegetni rá, hogy szellemi és erkölcsi karakterét a keresztény ihlet határozza meg. Elfogadva a homo religiosus szóhasználatát, számára is biztos végső pontot jelent a kinyilatkoztatás. Jellemző azonban, hogy a kegyelem és a krisztusi megváltás eszméje koránt sincs ugyanilyen erővel jelen költészetében: verseiből gyakran hiányzik a megingathatatlan bizonyosság, az isteni kegyelem hitvallói célzatú dicsőítése. Idegen költészetétől az előzetes tudásból eredő szellemi kockázatmentesség és magabiztosság; az a fajta vallásos jelleg, mely a konzervatív módon tanító katolikus költészettől, így például Sík Sándor, Harsányi Lajos, Mécs László lírájától elválaszthatatlan. Pilinszky János a háború utáni avantgarde szellemű keresztény irodalom képviselője, gondolatvilágában középponti helyet foglalt el, hogy a kereszténységnek a szeretetet kell újra hódító erővé avatnia. Simone Weil is azért állt Pilinszky János szellemi rangsorában kiemelt helyen, mert a konvertita a maga üdvösségkeresését a szeretet mindenhatóságára alapozta.

Verseiben és cikkeiben a transzcendenciához kötött, mélyen vallásos ember alázatával és szeretetével szemlélte a világ eseményeit, a művészet alkotásait vagy éppen az egyházi ünnepeket. Egyik, kissé talányos metaforája szerint Isten mindenhatósága kétségbevonhatatlan: "Amit tudok, egyedül annyi, hogy Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét, s a szituáció kegyelméből az ember ismét engedelmessé válik ... Isten az, s egyedül ő az, aki írt a történések szövetére vagy a papírra" (A "teremtő képzelet" sorsa korunkban). 1968-ban, a Híd kérdéseire, Hornyik Miklósnak adott válaszában nyilatkozta: "A szegények azok, akik mintegy inkarnálták, valósággal a vérükben és a hasukban, közvetlenül tagjaikban hordozzák időtlen idők óta a világ rájuk eső, lényege szerint elviselhetetlen, fokról fokra megsemmisítő nehezét. Ettől olyan nyugodtak szívükben, s érezhetik maguk körül egy isteni mindenség jelenlétét."