A mozdulatlan idő

1970-ben Nagyvárosi ikonok címen jelentek meg összegyűjtött versei, a kötetben harminc év termése, összesen 67 vers kapott helyet. Ez a kötet jelenítette meg igazi világát: a szenvedés és a megváltáskeresés összenőtt egyéniségével; a versek azt sugallták, hogy minden befejezett és végleges, sivár és tragikus. Költészetét ennek a {579.} felismerésnek megrendült fájdalma és a szenvedés vállalásának halálraszánt pátosza szőtte át. Szemében a világ végtelen rommező képét öltötte, teleszórva a civilizáció tárgyi maradványaival, elhagyott, felesleges és halott tárgyakkal. "Mindig az elhányt bádogkanalat, / a nyomorúság lim-lom tájait kerestem" – írta (Egy szép napon). A Biblia természetképében az egész mindenség együtt van: föld, ég, tenger; nap, hold, csillagok; állatok, halak, madarak és az emberek közösen alkotják az élő természetet. Korai verseiben az élet eredetét jelképező víznek, az égnek és a csillagoknak fontos szerep jutott mint természeti elemnek és mint jelképes metaforának is. A Trapéz és korlát után eltűnik versvilágából az élő, lélegző természeti környezet; tájai nem a bibliai tájat, hanem a modern ember elidegenült, rideg, csupasz, vegetáció nélküli környezetét idézik. A tárgyakból és a környezetből az árvaság érzése sugárzik vissza rá. Életét csupasz fal, tűzfal, árva lécek, éles kövek övezik, a földet kő, kőrakás, homok, pléhedény, hulladék fedi; az emberi élet kerete, színhelye – és egyúttal metaforája is persze – a gyűrött gödör, kivert tanya, fészer, folyosó, szálkás ketrec, üres ól, téli szeméttelep, világvégi kutyaól, kráter, senkiföldje. A kataton alkonyat, a merőleges déli meleg vagy a vesszőnyi fák is a meghatározó élményt ismétlik; azt, hogy a világ az ember vesztőhelye. A kreatúra jelentéktelen pont a rideg természeti környezetben. Ahogy az önmegnevező sorok mondják: "Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem" (Dél); "Szemközt a pusztulással / egy ember lépked hangtalan. / Nincs semmije, árnyéka van. / Meg botja van. Meg rabruhája van" (Apokrif); "Vak rovar, / magam vagyok a rám sötétedő, / a világárva papundekliben" (Egy arckép alá); "lakatlan kő, hever a hátam, / emlékek nélkül, nélkülem, / az évmilliók halott hamujában" (Hideg szél).

Ennek a magányos létezésnek nyomasztóan szűkösek vagy dermesztően tágasak a keretei: mindkét nézet egyformán lehangoló és a rabságot, a szabadsághiányt hangsúlyozza. Az ól és a ketrec az élet lefokozottságának, a szinte animális tengődésnek a megfelelője, de az ember kicsinységét, esendő voltát érzékelteti a kozmikussá növesztett téridő képzete is, például az "évmilliók halott hamuja", vagy az Apokrifnak az a sora, hogy "Kimerednek a földből." Ebből a térélményből és tárgyi környezetből egyaránt az sugárzik, hogy az ember teljesen magára van hagyva, árvának és fegyencnek érzi magát a földi életben. S az árvasághoz ráadásul még félelemérzet is társul:

Alvó szegek a jéghideg homokban.

Plakátmagányban ázó éjjelek.

Égve hagytad a folyosón a villanyt.

Ma ontják véremet.

(Négysoros)

Az első benyomásunk az a versről, hogy a költő egyszerű kijelentő mondatokban helyzetképet fest, az utolsó sor azonban megváltoztatja ezt a benyomást. Rá kell {580.} ébrednünk, hogy a lehető legszemélyesebb dologról, lappangó tragédiáról van szó. A kijelentő mondatok a véglegesség, a megmásíthatatlanság hangulatát árasztják; az első két sorban nincs ige, ez a hiány is a lezártság és mozdulatlanság képzetét kelti fel. Az éjszaka, az eső és a villanyfény baljós, kísérteties légkör kialakulását idézi elő, ezt fokozza az "alvó szegek" és a "jéghideg homok" kínálta képzettársítás. Krisztust is szegekkel verték fel a keresztfára, az "alvó szegeket" érthetjük úgy is, hogy ezek a szegek várakoznak valakire; a jéghideg homok pedig József Attila "homokos, szomorú, vizes sík"-ját is eszünkbe juttathatja – a "nem remél" záradékkal együtt. Az eső a kiszolgáltatottság hangulatát ébreszti: kíméletlenül veri az éjjeleket, nem lehet ellene védekezni. Hogy a plakátmagány, mely a kockacsend, hamunéma, világárva szóösszetétel rokona, jelző vagy birtokos, nem lehet megállapítani, azt azonban igen, hogy jelentéstartalma rejtelmes, szemben a szegek és a homok konkrétságával, bár nem egészen egyértelmű a jelentése, de érzéki látványnak roppant meggyőző.

Miféle konkrétságot, kézzel fogható, érzékelhető valóságot tapinthatunk meg az első két sorban? Azok a szegek, az a homok és az a plakátmagány: téren és időn kívül található; majd csak a harmadik sor megszólítása hozza emberközelbe a verset. Kit szólít meg a költő? Valószínűleg önmagát, de az is lehet, hogy a villanyt valaki más hagyta égve; akár így, akár úgy értelmezzük, a sor a mulasztást fejezi ki. A cselekvés nélküli, mozdulatlan versben most végre történik valami, méghozzá olyasmi, ami előre jelez, és a negyedik sorhoz vezet át, az "ontják" állítmányhoz. Akinek a vérét ontják, akit megölnek: áldozat; aki így pusztul el, az mártír; az elrendelt halál Pilinszky versében tragédia. Ezt az életélményt a Négysoros, de sok másik vers is pontos, aprólékos leírások, kézzel fogható tárgyi jellemzések, naturális részletek és oktalan félelmek, szorongások, rémületek feszültsége révén fejezi ki. Valóságos tényeknek és tárgytalan ürességérzetnek egymást fokozó hatását figyelhetjük az Apokrifban is, melynek befejező sorai – a Négysoroshoz hasonlóan – az áldozat sorsát ünnepélyes hangoltsággal idézik:

És könny helyett az arcokon a ráncok,

csorog alá, csorog az üres árok.

A versek naturális szűkösséget és kozmikus tágasságot idéző képvilága állandó mozgásban van. A költő tekintete és tudata ide-odajár életének köznapi tényei és időtlen vonatkozásai között. Közelít és távolít, valóságosat és képzeletbelit rak egymás mellé verseiben. Az Egy arckép alá előbb a végtelen képzetével összenőtt tengert idézi meg, majd az arc túl közeli nézésében merül el és a befejező szakasz ismét a tágasságra vált vissza. Mindez a magányt keretezi: a "pórusok brutális csipkefátyla" ugyanazt fejezi ki, amit az utolsó sor: "Akár a víz. Akár az anyaföld." Verseiben lényegi formateremtő elv ez az ellentétezés, és egyforma erősségű hangsúly esik a hulladékká silányult tárgyakra, a végtelen állandóságú őselemekre és a természetfölötti világra.

{581.} Az olvasó nem tud szabadulni a föltevéstől, hogy Pilinszky János mindennémű megismerést megelőzően tragikus hangoltságban "birtokolta" a "lét lényegét". Ez persze lehetetlen és látszat csupán, a kijelentő mondatok véglegessége kelti az illúziót. Ám az is bizonyos, hogy az ösztönös létbirtoklást a költő mérhetetlenül fontos ismeretnek tekinti: hangulati-érzelmi kisugárzásában tárul föl előtte a világ és az ember, a természet és a tárgy, az emberi kapcsolat és a környezet jelentése; mindaz együtt, ami az embert személyes létében a világhoz kapcsolja. Költészetének ez az ösztönös "létbirtoklás" is témája, vallásosságának is ez az egyik alkotóeleme.

A jelen idő folyamatossága táplálja verseit, s bár akadnak nyelvtanilag múlt idejű versei, szemantikai irányuk szerint ezek is jelen idejűek; a jövő idő pedig csak egyetlen viszony: a halál, a végítélet kapcsán tűnik elénk. (Legjellemzőbben az Apokrif ben.) A végleges magány lezárja a jövőbe tekintés, az előre gondolás minden egyéb útját. Ebben a jelen időben nincs igazi mozgás, legfeljebb változás, amely épp a mozdulatlanságot, a lényeg mozdulatlanságát hangsúlyozza. S a kijelentő módnak ezt az időtlen jelen idejét folyton átképzeléses múltként is érzékeljük. Sem a jelen, sem egyáltalán az idő semmi bekövetkezendő új lehetőséget nem rejt már magában: csak az ismétlődhetik meg, ami valamilyen formában létezett. Ezért folyik össze a múlt és jelen. Az időhatárok elmosódása, a jelen idő kiterjedése, az időtlen jelen élménye megfelel természetszemléletének. Valójában nem is természetet lát maga körül, hanem teret, melyet a négy őselem: a föld, víz, tűz, levegő ural. Szimbólumértékűek verseiben az őselemek. A föld, víz és levegő legtöbbször a békés közönyt, az egyéniség alámerülésének közegét jelenti, máskor a kicsinyességekben szétaprózódó világ ellentétét, a végtelen nyugalmat; ismét máskor a sivárság képzetével társul. Legtöbb jelentésváltozást, az első versektől a legújabbakig, a folyó vagy a tenger képében megjelenő víz hordoz. Az elvegyülés, megsemmisülés, eltávozás, visszatérés, védtelenség, élet, halál képzeteit idézi elénk a víz: mindig az élet és a véges emberi sors jelképe, metaforája a hullámait görgető tenger. Ez a motívum is hozzájárul ahhoz, hogy "kozmikusnak" érezzük világát, és úgy észleljük, hogy versei az időnek és a térnek végtelenségébe avatnak be. Azt az illúziót keltik, hogy a pillanatokon túl részesei vagyunk egy beláthatatlan és az örökkévalóság képében megjelenő határtalan áramlásnak. Költészete ilyenformán azzal viaskodik, hogy megtalálja a megfelelő szavakat a természetfölötti kifejezéséhez, és hogy megragadja az idő és a tér metafizikáját. A világ és az ember végső értelme a kereszténység, a vallás szerint a természetfölötti abszolútumban rejtezik. Az ember rendeltetése, hogy törekszik e transzcendens valóság felé, de saját erejére támaszkodva nem érheti el. Ugyanezt tette a költő Pilinszky: olyan problémákat vetett fel költészetével – és érintett cikkeiben –, amelyeket képtelen volt megoldani, ezért szükségszerűen befejezetlen, nyitott, kereső maradt lírája. A költő {582.} ennek a tudatában élt, bevallotta saját elégtelenségét; azt is, hogy a benne élő végtelenszomj rendszeresen szembesítette őt az egzisztenciális üresség érzésével:

Mint tagolatlan kosárember,

csak ül az idő szótalan,

nincs karja-lába már a vágynak,

csupán ziháló törzse van.

(Mire megjössz)

Ezt a költészetet felfoghatjuk úgy is, hogy a költő, túl a keresztény kinyilatkoztatáson, az emberi szellem abszolútumvágyának és egzisztenciális árvaságérzésének egymásba szövődését, folytonos küzdelmét jeleníti meg; azzal a tudattal, hogy az Istenhez fordulás, a megtérés nem nyújt végső megoldást, s ezt a költőnek be kell vallania, ha őszinte önmagához.