Színdarabok és meditációk

Hogyan és miért írt rövid idő leforgása alatt négy színdarabot – egy rövid cikkben Pilinszky János is föltette a kérdést magának, s bevallotta, hogy valójában soha nem gondolt darabírásra; véletlenül fogott hozzá az elsőhöz, a többi már ennek nyomán született. A Végkifejletben (1974) versekkel együtt jelent meg a négy színmű, a két műfaj békésen megfért egymással a kötetben, szemléletileg pompásan kiegészítették egymást. Említett cikkében írta, hogy számára "a színpad mindenekelőtt filozófiai-metafizikai küzdőteret jelentett": harcot a jelenlétért, a jelenléthiány ellen. A jelenléthiány fogalmát a marxizmus elidegenedésnek, József Attila világhiánynak nevezte; úgy vélte, hogy a mai ember jelenléthiányban szenved, ezért érzi abszurdnak és irreálisnak az életet. A négy színmű valóban abszurd és frappírozó, "evidens és enigmatikus, közérthető és szökevény egyszerre", akár egy dallam, mint egy zenemű, például Bach zenéje.

Ezeknek a színműveknek igen kevés közük van a klasszikus drámák és tragédiák dramaturgiájához. Fülöp László írja a költő életművét bemutató kismonográfiájá-{587.}ban, hogy az oratóriumszerű lírai misztériumjátékok irányának a követését lehet megfigyelni ezekben az "allegorizáló, jelképi utalásokkal átszőtt, parabolikus elemekkel operáló antidrámákban. Nagyfokú absztrakt stilizáltság érvényesül megformálásukban [...] alakjai bábszerű teremtmények ... kiiktatja az ábrázolásból a hagyományos értelemben vett konfliktusokat ... mellőzi a zárt kompozíciós formákat." Radnóti Sándor is azt hangsúlyozta, hogy a szereplők bábfigurák, s a színműveket cselekvés helyett passió, hősök helyett rezonőrök, eseménysor helyett állóképek és dialógus helyett reflexív monológok töltik meg (Pilinszky János meséi és tragédiái). Pilinszky úgy nyilatkozott, hogy Csehov, Lorca és Robert Wilson hatott rá darabírás közben, de alighanem Radnóti Sándornak van igaza, midőn megjegyezte, hogy "a legjelentősebb nem-tragikus drámaírók egyikétől, Samuel Beckett-től tanulta a legtöbbet".

Ezek a lírai, meditatív, reflexív, jelképes bábjátékok a Szálkák, a Végkifejlet és a Schaár Erzsébet szobraihoz írt, Tér és kapcsolat című kötet verseihez hasonlóan talányosaknak és rejtélyeseknek tűnnek fel előttünk, ha a részletek – a cselekmény, jellemek, kijelentések, helyzetek – szintjén közeledünk hozzájuk. Enigmatikusak, ha a dramaturgia fokról fokra haladó logikáját próbáljuk megfejteni és alig megközelíthetők, ha a szürrealista és abszurd fantasztikum Beckettre, Wilsonra, Buñuelra emlékeztető jeleneteit akarjuk köznapi jelentésre átfordítani. Más eredményre jutunk, ha nem a részletek logikus összefüggéseit firtatjuk, hanem a színművek egészét kívánjuk értelmezni. Így már nagyobb nehézség nélkül hozzáférhetünk általános jelentésükhöz. A Gyerekek és katonák, Síremlék, "Urbi et orbi" – A testi szenvedésről és az Élőképek az emberi magányról, elhagyatottságról, a szenvedésről, a másik megértésének a nehézségéről, a szeretetről, a kapcsolatokról, az érintésekről, a gyerekekről, a katonákról, a háborúról és a békéről, a természetfölötti és az evilági összefüggéséről szólnak – tragikumot komikummal és burleszkkel vegyítő stílusban. Az ábrázolási eszközöket a versekre emlékeztető kettősségről ismerjük föl: mint azokban, itt is a valóságos, naturális, közönséges tények ágyazódnak bele a logikán túli elvonatkoztatás, irrealitás kötőanyagába. A Végkifejlet efféle szemléletű, szerkezetű versekkel van tele; típusos példaként idézhetjük közülük az Ékszer címűt:

Remekbe készült, ovális tükörben

nézi magát az antilop.

Nyakában drágakő.

Azt mondjuk rá, szép, mint egy faliszőnyeg.

Azt mondjuk neki, te csak nézd magad,

mi majd szülünk, születünk, meghalunk.

Ilyesféléket susogunk neki,

az őrületben élő antilopnak.

{588.} Ennek a versvilágnak terjedelemben megnövelt, jelenetekre szabdalt, dramatizált mellékterméke a négy színmű. A képzelet szabadjára engedése mesterséges világot hozott létre, ártatlan és ártalmatlan posztszürrealizmust; a színművek némelyik részletében Pilinszky János önmaga epigonja.

Nyilatkozatából tudjuk, hogy a Gyerekek és katonákat meg a Síremléket egy hét alatt írta 1972-ben, Sheryl Sutton néger színésznővel 1973 tavaszán ismerkedett meg Párizsban. A Beszélgetések Sheryl Suttonnal (1977) eszmefejtegetése, művészetfelfogása, de még gondolatfűzése is meglehetősen közel áll a színművek szemléletéhez és stílusvilágához. Ezek a beszélgetések művészetelméleti töprengések platoni dialógus formában: Pilinszky János esszészerű írásai szintézisének szánta a párbeszéd regényét, amely egy valóságos beszélgetés emléke, lecsapódása és egy barátság krónikája is. A könyvben sokféléről szó esik: mindenekelőtt a színházról, a színjátszásról, a wilsoni színház újításáról, de korábban már több ízben érintett témákról is, így Simone Weilről, a mozdulatlan elkötelezettségről, Dosztojevszkijről, a költészetről, a csöndről, a jelenlétvesztésről, az izmusokról. A dialógusok menetét a véletlen és az önkényesség irányítja, Pilinszky János egyszerre akarja kifejezni a véletlen dolgokat és a mögöttük rejlő elvont, törvényszerű összefüggéseket. Nem akar beleesni az utánzó művészet csapdájába, megpróbálja pontosan kijelölni a modern művészet helyét és lehetőségét, oly időben, amikor a makrokozmosz és a mikrokozmosz vizsgálata átcsúszott a természettudósok kezébe. Úgy véli, a mai művészetnek meg kell elégednie a modell szerény fogalmával, mert "a modell túlmutat önmagán, de rámutat arra, ami mellett eltörpül".

A Beszélgetések ... után regényrészleteket közölt; tervezte, hogy Önéletrajzaim címen vertikális regényt ír; ennek egyik fejezetéből filmet készült csinálni, melyet ő rendezett volna. Programjában szerepelt, hogy Kocsis Zoltánnal közösen operát ír. Mindebből jóformán semmit sem tudott megvalósítani, műve azonban így is a 20. század legjelentősebb életművei között foglal helyet. Ezt bizonyítja az 1982-ben megjelent Szög és olaj című, válogatott prózai műveit tartalmazó kötetének sikere, és a Beszélgetések Pilinszky Jánossal (1983) című interjúgyűjtemény kivételesen kedvező fogadtatása is.