Tapasztalat és küzdelem

A nemzedék, amelyhez tartozik, nem ismerte az élet harmóniáját, a békeidők ízeit. Indulása a háború apokalipszisében fogant: vészhírek, üldözések, bombázások, az ostrom tüzei között. Nemes Nagy Ágnes már csak nosztalgiaként élhette át a békés élet derűjét, álomként, amelynek képei egyszeriben tovatűnnek a semmibe (Reggeli egy dán kocsmában). Családjára és elődeire úgy gondolt vissza, mintha az elsüllyedt Atlantiszt idézgetné. Az "Ernesztinák, tisztes Zsuzsannák, tanyák, szekerek, paplakok" elsodródott idilljére, mint távoli képtelenségre tekintett (Őseimhez), természetes élethelyzete a menekülés, a félelem, a pusztulás napi látványa és közelsége volt (Nem akarok). Ahogy költőként szétnézett a világban, kiégett romokra és hajszolt emberekre talált, évekig a rettegés és a kiábrándulás emlékképeivel kellett küszködnie. Ezek az emlékek és ez a küzdelem szőtték át költészetének első szakaszát Kettős világban (1946) és Szárazvillám (1957) című köteteiben. "Hulltak a fejek, / s törtek szét, mint érett diók / e hordozható rádiók, / s az Eiffelnél jobban elosztott / egyensúlyú, szép gerincoszlop / hol szakadt földre csikorogva" – írta, mintegy a háborús rémlátomásokat beszélve el (Egy költőhöz).

Nemcsak a városok roskadtak össze, nemcsak az emberek pusztultak körülötte, hanem az egész régi világ: a polgári kultúra erkölcsi értékei zuhantak a semmibe, az emberi civilizáció biztonsága foszlott szét. Elvetélt hittel, keserűen, reménytelenül indult útjára. Ami az előtte járóknak még erőt adott: a világ kiismerhetőségének hite, a szerelem lobogása vagy az önismeret biztonsága, őt sorra cserbenhagyta. Amikor kialvó istenhitéről írt, nem világnézeti választáshoz érkezett, hanem a kozmosz értelmetlenségét és közönyét élte át. "Én Istenem, te szép, híves patak, / Hová futottál, szökdeltél előlem? / Hol csillapítsam buzgó szomjamat? / S hogy bocsássak meg néked eltűnőben?" – a Patakban megfogalmazott kérdések annak a nosztalgiájáról és szorongásáról vallanak, aki üresedőben látja az eget, s megrémül a csillagok közönyös ábráitól. A világ, amely nemrég még a rend és a célszerűség otthona volt, most oktalan s megmagyarázhatatlan részletekre, jelenségekre esett szét. E részleteket hiába ostromolja az értelem, nem tárják fel összefüggésüket, nem árulják el igazságukat. A költő éppen a világ értelmében, a dolgok igazságtartalmában kételkedett. Agnoszticizmusa a csalódás fájdalmával színeződött: "Mert a való bő gazt terem, / de az igazság meztelen? – / s oly iszonyú és céljavesztett, / mint öregedő férfitestek?" (A halottak). Az eszmélkedés – Nemes Nagy Ágnes büszke vállalkozása – úgy látszott, csapda csupán, amely világosságot ígér, mégis kétségbeesést ad (Hadijelvény).

Ahogy a kozmosz rendje a káosz kietlenségébe és közönyébe omlott, úgy üresedtek ki az ember természetes érzései, úgy fenyegetett kifejezhetetlen névtelen borzalommal az önismeret. "Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen" – vallotta A szomjban a szerelem, s alighanem valamennyi emberi kapcsolat végső reményte-{605.}lenségéről. A szörnyben pedig az emberi önismeret csődjéről tett szorongó vallomást: "Agyvelőm: tó. Hasznos, komoly. / Hullámzik déltől hajnalig, / virágot öntöz, fényt sodor, / s a mélyén lent egy szörny lakik." A lélek mélyén lakozó szörny motívumában Freud tanítása sejthető. Pedig alighanem általánosabb élményről van itt szó, mint pusztán a tudatalatti mélyvilág iránti érdeklődésről. A háború és a fasizmus pokoli bűnei éppen akkoriban váltak közismertekké, amikor a vers megszületett. Költője, mint annyian mások, elborzadt s rá kellett ébrednie arra, hogy a hagyományos antropológia emberfogalma valójában naiv és idillikus. Az emberben a civilizáció, a szokások és elfojtások gátlásai alatt egy "szörny" lakik – szólalt meg Nemes Nagy Ágnesben az újkeletű antropológiai szorongás.

Hasonlóképpen támadt fel benne a bűntudat. Az elkövetett vétkek pokoli özönéért az egész emberiséget tette felelőssé, magát az embert, saját személyében is. Úgy érezte, a rossz, a bűn olyan lehetőség, amely szervesen összefügg az emberi természettel, ezért a felelősségnek is osztatlannak kell lennie. "Rohadt ereszként csordulunk a bűntől" – írta A reményhez című versében; a Bűnben pedig így foglalta össze az egyéni és a közös felelősség viszonyát: "a közjó nem ád / védőlevelet magánbűneidnek, / s ha ád, didergő juharfalevél / perdül cikázó ablakod elé: / a tébolyt és a halált elkövetted." Mintha névtelen szorongás kínozta volna, a pusztulás sejtelme, az elkerülhetetlen végzet tudata. Pedig e szorongás nem is volt olyan névtelen; elvont megfogalmazásait, távoli metaforáit általában konkrét utalások rögzítették az átélt élményekhez. A költő nyíltan bevallotta, hogy szorongásos közérzete nem pusztán filozófiai eredmény, ellenkezőleg, a személyes sors sugallata nyomán született. Nem könyvekből leste el, hanem a város romjai és halottai, a megélt borzalmak és a revelációszerű felismerések kényszerítették rá a félelem és az irtózat lelkiállapotát.

Nemes Nagy Ágnes szenvedélyes költő: teljes mélységükben éli át tapasztalatait. Szorongását is vállalta, sőt "hogyha bensőbb lesz a félelem, / S a küszködőre önnön vége támad" az életösztön benső parancsait is kész elfojtani, s "odakínálja testét meztelen / A poshatag, formátlan pusztulásnak" (Viadal). Tragédiára készült tehát; a külön világban, amely körülvette, úgy látszott, hogy az élet legfőbb ténye, az elemeire bomlott kozmosz egyetlen szilárd elve a pusztulás. És a halál igézetében a szenvedélyek kihűlése, a kérdező eszmélet végső némasága fenyegette. Mint panaszolta: "Belém fagy lassan a világ, / mint téli tóba nádbugák" (Jég).

Könnyű lenne Nemes Nagy Ágnes kialakuló közérzetét az egzisztencializmus fogalmaihoz kapcsolni, hiszen szorongás, idegenség, reménytelenség ennek a filozófiának az élményköréből valók. Holott ez a költészet, s ezt későbbi útja igazolja, nem köthető egyetlen filozófiai irányhoz sem. A Hadijelvény vagy a Trisztán és Izolda költője nem az egzisztencializmus tételeit élte át, hanem azokat az élményeket, amelyeknek tömeges jelentkezése lehetővé tette Heidegger vagy Sartre népszerűségét a háború után. Költészetének kiindulása nem az egzisztencializmus, mégcsak nem is az egzisztencialista filozófia absztrakt élményei voltak; hanem a személyes tapasztalat, amelyben milliókkal osztozott.

{606.} Az élmények eredete különböző, hasonló csupán meghaladásuk kísérlete. Nemes Nagy Ágnes úgy emelkedik túl a szorongáson, hogy humanizálni igyekszik a szorongásos bölcselet riasztó tartalmait a küzdelem vállalkozásaiban. Az egzisztencialista filozófiát követő irodalmi iskolák az abszurditás átéléséhez, a világ és az ember képtelenségének kínzó eszméjéhez érkeztek. Oktalan és céltalan folyamatnak tekintették a létet, a háború szenvedései és képtelenségei láttán kilátástalannak ítélték a küzdelmet és hazugnak a reményt. Nemes Nagy Ágnes abban különült el az egzisztencialista filozófia irodalmi reprezentánsaitól, hogy le tudta küzdeni szorongását és tehetetlenségét. Az értelem és az erkölcs kiküzdött biztonságához, a költői vállalkozásban testet öltő humanisztikus rendhez, a polgári haladás klasszikus eszményeihez érkezett.

A szorongás és a kételkedés viharai mögött lassan konok elszántság épült személyisége bensőbb övezeteiben. Makacs ösztönnel ragaszkodott a harchoz, nem kívánt a szorongás példája lenni, ellenállásra készülődött, ha a vereség tudatával is, de vállalta a küzdelmet. A Hadijelvény keserű agnoszticizmusát ezért toldotta meg a vállalkozás dacos akaratával:

A negyvenezer kilométeres föld

agyam csigáján gördül egyre beljebb –

micsoda állam ad védeni testőrt?

Micsoda orvos mely igéje ment meg?

Csontom feszül; a szörny vajúdik ekként,

mégsem szülés ez: harc lényem falán,

de hullva is, akár a hadijelvényt,

magasra tartom széttört koponyám!

A költő, aki korábban az igazság látszatlétét panaszolta, aki a világ megfejthetetlenségének eszméjéhez érkezett, most kételkedve-megtorpanva, ám mégiscsak az igazság kutatására indult. Sorra adott új és teljesebb értelmet humanisztikus eszményeinek: az igazságnak, a szerelemnek (Félelem, Diófa), a részletekből szilárd rendet szervező eszmélkedésnek:

Nemcsak a lét, nem vérem száz alakban

emelkedik agyamban láthatatlan:

a rend élteti éltető szemem,

s egymásba-fonva, ágbogas virágként

isteneit megtermi majd a szándék,

és önmagát a nyíló értelem!

(Tavasz felé)

{607.} Végül pedig a szabadságnak is:

Adj léghajót! Hitet! Mennyei képet!

Törd át a törvényt! Add ide magad!

Hogy ne egyenek annyit az üzérek,

s hogy a halottak feltámadjanak!

(A szabadsághoz)

E küzdelem sikerei sohasem lehetnek véglegesek, maga a küzdés nem lehet befejezett. Eredménye talán nem is a kialakított eszmékben keresendő, hanem a kiküzdött emberségben: az eszmélkedés költői magatartásában. A költő ebben nyerte vissza személyiségének épségét, a forrongás és a fegyelem, a zaklatottság és a meggondolás humanisztikus arányait. S a küzdelem kedvét, a vállalkozás merész fellobbanását: "Nem tehetek mást. Nem kívánok / kevesebbet, mint egy világot" – vallotta az Utazásban; "hisz én is arra lettem, / hogy lebírjam, győzzem az ördögöt" – hirdette a Trisztán és Izoldában, a szorongás mítoszában is. Eszméi és eszményei e magatartás intellektuális feszültségében, vállalkozása szigorú erkölcsében épültek újra a tragikus élmények ismétlődő viharai után. Legteljesebben Ekhnáton-verseiben, abban a mítoszban, amely újból organikus világnézetté rendezte költészetének kardinális fogalmait: a rendet, az istent, az értelmet és az igazságot.