Az értelem költészete

E fogalmak közül legfontosabb az értelem. Nemes Nagy Ágnest egybehangzóan intellektuális költőnek mondja a kritika, s e minősítésnek nála különös súlya van. Küzdelmeiben az ész a fegyvere, válságaiból az eszmélkedés emeli ki, drámáiban az értelem katartikus erejével lesz mind gazdagabb. Szorongását, kételyét azzal a bizalommal küzdi le, amellyel az értelembe fogódzik. Eszmélkedése vereségeiben is újra épül, indázó gondolatai a válságok metsző kései után is újra hajtanak. Az egzisztencializmus, tudjuk, megfordította Descartes híres mondatát, a létet – és a szorongást – helyezte a gondolkodás elé. Nemes Nagy Ágnes visszatért a karteziánus elvekhez: "arra kés a lét, / hogy belevágjunk egyszer már: mi végre / születtünk, és ha meghalunk, miképp?" – mondta A reményhez című versében újrafogalmazva a racionalizmus örökségét. "Megszületik a szájon / örökségünk, reményünk: ismeret" – írta, vagyis a szorongás és a kétely átélése után visszatalált a racionalizmus eszményeihez. Ezek az eszmények kaptak azután megfogalmazást vagy legalább reflexiókat az Észben ("esztelenül bízom az észben"), a Lidércben ("A cafatokban rothadó világból / az értelem mocsári fénye lángol") vagy a megdöbbentő Elégia egy fogolyról című versben, amely minden fájdalma és reménytelensége ellenére "a rend riasztó szenvedélye" mellett vall és tanúskodik.

{608.} Nemes Nagy Ágnes számára mintegy végső menedék, utolsó fegyver az értelem. A karteziánus eszmények híve, de mi sem áll tőle távolabb, mint a felvilágosodás dölyfös észkultusza, feltétlen bizonyossága. Azzal a szerénységgel és mértékletes biztonságtudattal tekint a rációra, amelyet általában a bizalmában túlságosan megingatott modern ember táplál az értelem eredményessége iránt. Intellektualizmusa valójában költői magatartás: nem filozófiai eszmék megszólaltatása, nem gondolati kategóriák képviselete, hanem az eszmélkedésnek a személyiség benső tartalmaiból feltörő indulata. A vers nem gondolati tartalmakat közvetít, ez, mint mondja, az esszé feladata; hanem a gondolkodás szenvedélyét van hivatva képekbe, látomásokba és mítoszokba rögzíteni. "A vers – nyilatkozta 1967-ben (Élet és Irodalom 19. 12.) – legtöbbször csak az intellektualitás hangulatát, az értelem atmoszféráját veszi fel magába (...) A vers ritkán gondolkodik; a vers szuggerál (...) a versben nincs gondolatmenet indulatmenet nélkül." Az intellektuális költészet feladatát az eszmélet képviseletében látta, a fogalom József Attila-i értelmezésében, miként azt az Eszmélet elemzésében (64 hattyú. 1975) kifejtette.

Az intellektuális költő hivatását nem filozófiai tételek közvetítésében kereste, hanem magában a gondolkodás szenvedélyében, az eszmélet küzdelmeiben. E fogalmak fejezik ki leginkább költészetének természetét, s mivel nem tételek, nem bölcseleti eszmék szócsövének tekintette a verset, a költői mesterség nála az eszmélkedéssel, a szenvedély és gondolkodás kristályos rendbe szervezésével és alakításával azonosult. Kitágította és megemelte a mesterség fogalmát: nemcsak a műhely komoly fegyelmét értette rajta, hanem a költői magatartást is. A költészet az ő számára elsőrendűen értelmi tevékenység; erő, amely "A fényt elválasztja az éjszakától". A költői mesterség mintegy az eszmélet gyakorlata: "erkölcs és rémület között, / vagy erkölcstelen rémületben / mesterségem, mégis te vagy, / mi méred, ami mérhetetlen" – mondta Mesterségemhez című ars poetica értékű versében. A költészetben az értelmes rend megalkotásának lehetőségét találta meg.

Így lett világában a mesterségnek felfedező, értelmet adó szerepe. A költői fogalmazás nála azoknak a rejtjeleknek a megfejtésével azonos, amelyeket a modern világ és az emberi lélek feltáratlan mélysége vagy éppen az ember és a kozmosz szembesítése kínál a kor gondolkodóinak. Titkok megközelítése, ismeretlen valóságok megnevezése: ennyi a mesterség. A tudomány meghatározásokkal és képletekkel végzi el ezt a feladatot, a költészet képekkel, látomásokkal és mítoszokkal. Nemes Nagy Ágnes tudatosan vállalja a költészetnek ezt a küldetését. Már idézett nyilatkozatában így beszélt: "Ma nagyjából azt hisszük, hogy a költészet a tudatosítás egyik eszköze. Minduntalan a tudat homályos részeivel foglalkozunk, hogy megnevezhessük azt, ami eddig névtelen volt. Ez pedig nem könnyű dolog, sem költőnek, sem olvasónak. Hadd idézzem Rilkét: »Határainkon megvetjük a lábunk, s a Névtelent magunkhoz tépjük át.« Legalább egy hajszállal szélesíteni az érzelmi megismerés körét: ezt véljük a költő feladatának." Ezzel a feladattal birkózik harmadik verseskötete: a Napforduló (1967). A versek látszólagos elvontságát az okozza, hogy eddig névtelen érzések, még inkább {609.} sejtések kifejezései. Az eddig meg nem nevezett s most versbe fogott mozzanatok viszont csupán érzelmi úton vehetők birtokba; azaz a versolvasó nem redukálhatja a művek struktúrájában munkáló élményt szótári fogalomra. Ha azt akarnánk közölni, hogy miféle emberi érzések-sejtelmek öltenek testet e versekben, nem válaszolhatnánk kész fogalmainkkal: az egész verset kellene feleletként elmondanunk.

Nemes Nagy Ágnes megnevezhetetlen sejtéseinket akarja az eszmélkedés értelmező rendjébe vonni. E hivatásra nem a választottak próféta-önérzetével készült, hanem a gondolkodó kételyeivel. "Ne mondd soha a mondhatatlant, / mondd a nehezen mondhatót" – figyelmeztette magát indulása idején (Elégia egy fogolyról). A formátlan című versében pedig így vallott a fogalmazás, vagyis a megnevezés küzdelmeiről: "Belepusztulok, míg mondatomat / a végtelenből elrekesztem. / Homokkal egy vödörnyi óceánt / kerítek el a semmi ellen."

Az, hogy az "elviselhetetlen" diszciplínát, az emésztő küzdelmet mégis vállalja, arról árulkodik, hogy valamiképp az eredményre is számot tart. A mesterség nemcsak heroikus, egyszersmind pesszimista vállalkozás, hanem értékek kivívásának lehetősége: közhasznú eredmények megszerzésének eszköze is. Nemes Nagy Ágnes palástolt, mégis nyilvánvaló közösségi hivatástudattal dolgozik. Műveitől erkölcsi hasznot vár, az ismeretlen megértésének igényét, a világosság és a rend vágyát, az igazság és az értelem eszményeit akarja közvetíteni. Noha tudja, hogy "a vers hatása többnyire rejtettebb és hosszú távú, mint a retardált gyógyszereké".

Az eszméletnek és a mesterségnek ez az értelmezése már sejteti, hogy Nemes Nagy Ágnes nem tartozik az önéletrajzi költők, a natura ábrázolói közé. Nem életének eseményeit fogja verseibe, hogy a magyar líra hagyományait követve tapasztalatairól és látványairól számoljon be, hanem egy gondolat, egy állapot tárgyias megragadásával kísérletezik, mintegy a jelenségek mögött rejtező filozófiai általánosságra kérdez rá. Lírájának nincs igazán "élettörténete". Mintha rá is érvényes volna az a jellemzés, amit Pilinszky Jánosról írt le húsz évvel ezelőtt: "Zárt keresztmetszetszerűség, a hosszmetszet, a jövő, a fejlődés szinte minden jele nélkül" (Trapéz és korlát, Újhold, 1946/12.). Lírájának e tulajdonsága nem statikus mozdulatlanságot jelent, a kedély változásai, az érzés viharzása, a képszerkesztés különböző módszerei az ő verseiben is kimutathatók. A vers eszmélkedő természete és gondolati felépítése azonban változatlan: nem foglalkoztatják napi élményei vagy indulatai, nem elégszik meg az impressziók ámulatával vagy a natura igézetével. Mesterei, nemzedéke is erre nevelték. Vörösmarty Mihályt, Babits Mihályt, József Attilát, Kassák Lajost, Füst Milánt, Jékely Zoltánt, Kálnoky Lászlót, Rába Györgyöt, Pilinszky Jánost, Rónay Györgyöt és Vas Istvánt említi mesterei vagy társai gyanánt. Műfordítóként Rilkével, Saint-John Perse-szel, Frénaud-val, Emmanuellel, Auden-nal és Spenderrel foglalkozott. Műfordításaiból Vándorévek (1964) című kötetében válogatott. Nemzedéke, az Újhold köre Babits teljességigényét, József Attila eszmélkedő komolyságát és Weöres Sándor titkokat feszegető merészségét választotta vezérlő csillagainak. Nemes Nagy Ágnes is ezt a "teljességet" akarja kimondani.

{610.} Valójában az elidegenedés és ennek meghaladása foglalkoztatja. Jellegzetesen korunkbeli személyes drámát él át: az ember eltávolodását önmagától, világától, elidegenülését eszményeitől; egyszersmind azt a küzdelmet, amelyet ezzel az életérzéssel folytat. A magány, a szorongás, a létezés képtelenségének tudata jelenti az elidegenedés okozta válságokat. Az eszmények újjáépülése, az értelem bizalma, a mesterség szikár erkölcse a küzdelmet: a küzdő ember győzelmeit. A Napfordulónak az ad különös értéket, hogy benne mintegy e dráma katarzisát figyelhetjük. Az idegenség érzése, a kiűzöttség, az "idevezetettség" szorongató bizonytalansága itt oldódik fel igazán. Mintha személyiség és sors, ember és kozmosz konfliktusa most rendeződne át valóban harmóniává. Nemes Nagy Ágnes eddig vállalások és elutasítások bonyolult ritmusában élt; hol idegennek érezte magát, hol illetékesnek, hol elfogadta az emberi sors adottságait, hol föllázadt ellenük. Ma már szűnőben vannak tragikus konfliktusai, helyzetét-sorsát békével és méltósággal viseli el.