Renddé szilárdult indulat

A filozófiai igény általában absztrakttá teszi a versformálás módszerét. Így van ez a Szárazvillám vagy a Napforduló költőjével is: ahogy elkerüli az életrajzi mondanivalót, az empirikus élményeket, úgy veti el a leírást, a szemléletességre törekvő képalkotást. Következetesen absztrahál, vagyis nem a naturát követi, nem eseményekről számol be, nem látványokat rajzol. Metaforáinak komplex szerkezetében emberi állapotokat, gondolati felismeréseket vagy küzdelmeket akar érzékletessé tenni. Tapasztalásai és megfigyelései nem közvetlenül ömlenek a versbe, hanem elraktározódnak az emlékezetben s a mondanivaló "hívására" állnak arra a helyre, amit a gondolat minél érzékibb megjelenítésének igénye számukra kijelöl. A valamikor látott s megőrzött jelenségek, mozdulatok, színek sorra elnyerik jelentésüket. Vihar című versében például így ábrázolja az űzöttség, a menekülés tragikumát: "Egy ing rohan a réten. / Nap-éj-egyenlőségi viharban / a szárítókötélről elszökött, / s most rogy-rohan Medárd-zöld fű fölött / egy sebesült katona testtelen / koreográfiája."

A konkrét élménytől és képstruktúráktól való eltávolodás oka a kifejezni akart lelkiállapot, gondolat vagy érzelem bonyolultsága. "A modern vers – mondja nyilatkozatában – általában bonyolult, mert bonyolult dolgokat akar tisztázni. A mai költészet homálya: voltaképpen világosságigény." Ez a bonyolultság, vagyis inkább elvontság okozza azt, hogy a vers mind inkább elszakad a látványtól a látomás és a mítosz irányába. Nemes Nagy Ágnes versei is látomásosak, a vizionárius elemek hátterében azonban ott vannak a megfigyelések, szervezetük a rendező-teremtő képzelet munkája nyomán születik. E képzelet olykor csak éppen átalakít, egy elemet mozgat meg, egy színt tesz fakóbbá vagy élénkebbé. A rajzból mégis rendkívüli evokatív erőt sugárzó szimbólum lesz. Ilyen például az Eszmélet pontosan szerkesztett virágmetaforája, a kiüresedő, sorvadó eszmélet e döbbenetes ábrája. Máskor teljesen átformálja, látomássá égeti a valóság elemeit. Különösen a {611.} Napforduló verseiben, melyek mintegy külön kozmoszt, sajátos világot teremtenek: növényekkel, éggel, emberekkel (Fenyő, A gejzír, A lovas).

A látomás arra való, hogy az elemek elrendezése, megtoldása vagy eddig ismeretlen távlatba állítása révén a költő a névtelenül létező állapotokat vagy fogalmakat jeleníthesse meg, hozza érzékletes közelbe. Ugyanezt a feladatot látja el a mítosz, melyet mindig különös asszociációs mező vesz körül. Nemes Nagy Ágnes ezt az asszociációs lehetőséget használja ki, vagyis nemcsak a vers fogalmi és metaforikus rétegeinek, hanem a mítoszban rejlő közismert tartalmaknak is információs szerepet ad. Így sokkal bonyolultabb, rejtettebb mondanivalók közölhetők, a mítosz asszociációs környezete felerősíti a vers információs és evokatív lehetőségeit. "A mítosz – hangoztatja – énelőttem csak hangszekrénye a mai dallamnak. Régi tömlő új borral. Asszociációink egyik rétege." Ezért kísérletezik mind többet költői mítoszokkal: a Trisztán és Izolda a szorongásos közérzet tragikumára hangszerelte át a Wagner óta közismert mítoszt, az újabban feldolgozott Ekhnáton-mítosz pedig a végső kérdésekkel birkózó ember közérzetét fogalmazza meg. Hőse: Ekhnáton, vagyis IV. Amenófisz fáraó, az elvont gondolkodás talán első apostola, az "intelligencia pogány szentje". Mint a költő mondja: "Az ő mitikusan nyugtalan közérzete – a felforgatóé és a teremtőé – jó arra, hogy köréje fűzzem a mi századunk metafizikátlan metafizikáját. Erkölcs és halál, anyagelvűség és feltámadás – az ő alakja ezt mind magára veheti. Kölcsönadja nekünk a legelőször-látó ember tekintetét." (Élet és Irodalom 19. 12.)

Verseinek elvontságáról, látomásainak álomszerűségéről beszélve azt is el kell mondanunk, hogy metaforái sohasem "laboratóriumi" termékek, sohasem érződik rajtuk az absztrakcióval dolgozó költőknél gyakori mesterkéltség. Nem képei absztraktak, hanem versépítése: a képek elhelyezése, felhasználása. A képeket az emlékezet rétegeiből hívja elő; maguk a képek konkrétak és anyagszerűek, szinte érezni lehet természettől nyert valóságukat. "A mágnes-földön mozdulatlan / füvek sötét vasreszeléke" – írja érzékletes anyagszerűséggel Fenyő című versében. "Az elvontságnak – mondja – az én szememben teste van." Valóban, Nemes Nagy Ágnes absztrakt, sőt névtelen-ismeretlen fogalmaknak tud testet adni. Elvont és konkrét dialektikája–kölcsönössége: talán ez költészetének egyik legfőbb tulajdonsága. Az absztrakciót anyagi formában tárja elénk, a megfigyelések konkrétumait pedig elvont eszmévé, érzéssé képes emelni és alakítani. Anyag és absztrakció e kettős vonzásáról különben ő maga is ars poetica értékű sorokban tett vallomást:

Hazám: a lét – de benne ring a mérték,

mint esti kútban csillagrendszerek,

és arcát is az ég tükrébe mérték

elektronoktól zizzenő erek.

S a kettős, egymást tükröző világban

megindulok, mint földmérő az égen,

s pontos barázdán igazítva lábam,

a nyíri tájat csillagokba lépem.

{612.} E verset: a Kettős világbant haza és nagyvilág szintézisének példájául szokták idézni, s bizonyára az is. Jelentése azonban ennél több: nemcsak magyarság és emberiség, szülőföld és világ között keresi az utat, hanem poétikájának fogalmai: az elvontság és az anyag, az állapot és az élmény, az általános és az egyedi között is. Mert költészetének feszültségét, különös evokatív erejét az ellentétek renddé fegyelmezésének köszönheti. Vas István így foglalja össze költészetének ellentétekből építkező természetét: "Szigorúság és lobogás, szenvedély és értelem, valóság és elvontság, élet és filozófia tartják fenn e líra feszültségét. Majdnem azt mondtam, donne-i feszültségét. Csakhogy jellege éppen nem barokk, mert a barbár feszültséget franciásan klasszikus arányérzék tartja kordában." (Nemes Nagy Ágnes: Kettős világban. 1947.)

Akinél az eszme vagy érzés ennyire a konkrét képekbe, emlékekbe és megfigyelésekbe öltözik, annál különösen nagy szerepük van a metaforáknak. Nemes Nagy Ágnes metaforái jelentéseket hordoznak, magas rendű szervezettségükből bomlik ki a mondanivaló, gyakran a fogalmilag meg sem határozható értelem. A metaforikus fogalmazás nem csupán "képes beszéd" nála, hanem másként meg sem valósítható közlés, információközvetítés.

A fogalmi gondolkodás hálójából kisikló érzések, jelenségek leírása korunkban általában a szürrealizmus eszközeivel történik. Nemes Nagy Ágnes költészetét mégsem nevezhetjük szürrealistának, legalábbis e fogalom Breton-i változata szerint. Építkezésétől mi sem idegenebb, mint a fogalmazás automatizmusa, a szerkesztés lazasága, a képek önfeledt és öncélú áradása. Verseiben éppúgy a szürrealizmus vívmányainak megfegyelmezett használatával találkozunk, mint a modern líra annyi mesterénél. Rónay György "klasszicizált szürrealizmusról", "szuperkomponálásról" beszél versei kapcsán. Valóban, ha a klasszicizmus szerkesztő fegyelmére gondolunk, Nemes Nagy Ágnes verseiben van klasszikus jelleg. Metaforái nem pusztán lelemények, a rendező és szervező értelem művei. Verseiben jól érezhető a kompozíciós fegyelem, sőt a zenei szerkesztés belső arányokra törekvő igénye. Ez okozza, hogy képeit általában nagyszabású, az elemeket mértani rendbe feszítő struktúrává szervezi.

A kompozíció különös szerepe, a szerkesztés szinte páratlan fegyelme roppant tudatos művészre vall, aki sohasem engedi szabadjára képzeletét, aki a metaforák gazdagságát szüntelen értelmi ellenőrzéssel, komponáló szigorral fegyelmezi. Nemes Nagy Ágnes már 1946-ban, idézett Pilinszky-bírálatában így határozta meg a költői mesterség diszciplínáját: "írni – s különösen verset írni – elsősorban annyi, mint válogatni. Alkat dolga aztán, hogy a válogatás az elkészült versek mérlegelésével történik-e, vagy mélyebben, a szó igazi értelme szerint, a formálódás pillanatában méri-e aszkétikusan szorosra a szavak kapuját." Saját poétikáját világította meg ezzel; költői egyéniségében valóban ott található az aszkétikus fegyelem mozzanata. Versei a végső fogalmazás aforisztikus igényével készülnek, noha a keletkezés hőjét, az átélés forróságát is kisugározzák. Mindazonáltal a felismerések és gondolatok végső lényegére redukált fogalmazás azzal a kockázattal jár, hogy a költő csak ritkán, az ihlet és az alkotó szenvedély teljes {613.} koncentrációjában vállalja az alkotást. Fennáll az elhallgatás veszélye, s valóban Nemes Nagy Ágnes hangja mind ritkábban hallható.

Hogy mennyire tudatos költő Nemes Nagy Ágnes, annak szép és tanulságos bizonyítéka 64 hattyú című tanulmánykötete is, mely 1975-ben jelent meg. "... Nem írok én valami irodalomtörténet-félét. Sem kritikát. Talán még tanulmányt sem. Egyszerűen tapasztalataimat közlöm, egy alanyi versíró alanyi gondolatait. Ha alcímet keresnék ehhez a könyvhöz, ilyesmit választanék:» tűnődések a versről«" – írja a kötet előszavában. Tűnődései a vers, a líra mélyrétegeibe vezetik az olvasót; anélkül, hogy nehéz vagy száraz tudományos nyelvezeten kellene magát átrágnia. Könnyed hangon, érzékletes és élvezetes stílusban közli igen pontos, a lényeget érintő megfigyeléseit a líra mai állapotáról, 20. századi szerepéről és lehetőségeiről (Bölénytelenül; Tünékeny alma; Rózsa rózsa stb.); lebilincselően közvetlen visszaemlékezésekben idézi meg a Nyugatot, Kassák Lajost, Áprily Lajost; "költők titkai"-ról szól a Napról napra ciklus darabjaiban. Meghatározásai, bonyolult és szinte hozzáférhetetlen jelenségeket megragadó definíciói rendkívül találóak; a költő intuíciója segíthette a tanulmányírót az olyan, gordiuszi csomót elvágó gondolathoz, mint például – hogy csak egyet ragadjunk ki a sok közül – a kvantumelmélet alkalmazása a költészetre: "Nem az egészet ragadjuk meg egyszerre, és nem az egészet írjuk meg egyszerre; egymástól mintegy független versszemcsék gurulnak be gondolataink közé, amelyeknek azonban megvan a határozott súlyuk és kiterjedésük."

Ez az intuíció – és természetesen a mesterség abszolút ismerete, valamint kivételes pszichológiai beleérző képessége – teszi lehetővé azt is, hogy sikeresen és szuggesztív módon fejtse fel az általa "bensőséges tárgylírának" nevezett költészet fogantatásának hátterét. Kosztolányi, Babits, József Attila, Csokonai verseit Nemes Nagy Ágnes szinte még születésük pillanatában kezdi vallatni; úgy tudja például, meggyőzően, frappánsan bizonyítani, hogy Csokonai Tartózkodó kérelem című verse keletkezése közben "váltott át" hangsúlyos verselésből – időmértékesre.

A költő számot ad arról a soha nem szűnő, mindig megújuló küzdelemről a kifejezésért, amely egész lírájának sarkköve. Nemes Nagy Ágnes mégis vállalja az alkotással járó gyötrelmeket, pokoljárást; hisz a trónfosztott költészetben, a szó, a nyelv, a kifejezés jövőjében, életképességében. "Igen, tünékeny alma, tantaluszi alma az, amit a költő versével le akar szakítani. De hát mit is tehetne mást? – mindig újra megpróbálja."