| Irodalom | TARTALOM | Kiadások |
FEJEZETEK
Pályája a felszabadulás után bontakozott ki az Újhold vonzásában, melybe nem írt ugyan, lírai ideálja mégis megragadta. A háború iszonyatát és embertelen szenvedéseit sosem tudta egészen elfeledni. "Háborúban kezdtünk el írni – mondja válogatott verseihez írt utószavában önjellemzésül, de egész nemzedéke sorsára és létérzésére is találóan –, azokban az években, amikor valóságosan is, képletesen is, tankcsapdákkal, tányéraknákkal, mindenféle ölőszerszámmal megerősített frontvonalak vágták el egymástól az együvé tartozókat – indulásunkkor nemigen tudhattunk egymásról. A csapatban-felszállás boldogító örömét, mely az ég madaraival rokonítja egyes szerencsés nemzedék tagjait, mi már eleve nem ismerhettük." S "a béke védelmében írt", az "elsikkadt korosztálynak" ajánlott Ras Shamra torzóiban is megfogalmazza ugyanezt a gondolatot, mintegy kulcsot adva költészete első szakaszának megfejtéséhez:
| Mint a magasból ledobott kő földbe süpped, |
| törve keményen e gömb középpontja felé, |
| Úgy süllyedt el, merülve térdig, ágyékig, vállig, homlokig |
| a sötétbe ez a nemzedék. |
Talán egyikük sem fogta fel olyan tragikusan e felismerést, mint Rákos Sándor, aki természete és adottsága szerint is pesszimizmusra hajlamos egyéniség. Már első kötetében, Az eb válaszolban (1949) is a tragikus felhangok a legerősebbek, kulcsszava a "sírás", s tépett lelkiállapotát néha kozmikus víziókba vetíti ki:
| Aki mindőnknél egy fejjel nagyobb, |
| teljes gyászban itt járt ma miközöttünk, |
| Szívében ő egy csillagot viselt, |
| a szíve égett, sírt a csillag. |
Nagyarányú látomások, antik eposzokba illő leírások és erős szubjektív telítettség jellemezte e korszakának verseit. Az életet és a világot reménytelennek, kietlennek érezve, virtuális szigetet szeretett volna teremteni magának: "Honn vagyok, Új planétám, mit teremték / a meglévőkön élni nem bírón / – mert szívvel élek és azt nem lehet! – / sehol-nincs, soha-nem-volt Iktion" (Iktion). Átéltnek, hitelesnek érezzük azokat a verseit is, amelyekben a korszak már-már sztereotippé váló témáit rajzolta meg (Munkások a WM-ben).
Következő kötete, amelyet később maga is a "leggyengébb"-nek érzett valamennyi között, a Férfikor (1952), a tragikus életérzés hirtelen oldódásáról tanúskodik. Ennek részben az a magyarázata, hogy az alapjában véve tömörítő szándékkal és eszközökkel dolgozó költő ebben a kötetében "kívülről próbált befelé ásni, s többnyire készen kapott tárgyhoz kereste az indulatot". Másrészt {617.} viszont az okozta a lazulást, hogy a valósággal kapcsolatot teremtve túlságosan is közvetlenné vált: – "Mekkora mámor / megrészegedni / a valóság borától!" – kiált fel az Újbor című versében. Úgy érezte, az ő érzelmeit is "milliók pátosza feszíti". Ám hiába indították "nagy és őszinte érzések" a versírásra. Költői alkatától idegen volt ez a lírai közvetlenség, áttétel nélküliség, amely legtöbbször a könnyebb megoldás irányába vezérelte tollát, s fokozatosan mélyítette költői válságát, mely A tűz udvarában című kötetben (1957) érte el mélypontját.
"Engem azokban az években – olvassuk a már idézett utószóban –, amikor egyeseket a politika, a társadalmi élet valódi vagy vélt ellentmondásai kergettek meghasonlásba, olyan magán-megrázkódtatások értek, amelyek teljességgel kivetettek addigi életemből, s lehetetlenné tették számomra a megszokott eseményekkel és emberekkel való kapcsolatot." Magára maradva, a lélek zilált kakofóniájára figyelve építi látomásos világát, amely a korai búcsú tompa színeiben még tragikusabbá, kietlenebbé válik:
| Az ifjúság ... De most már alkonyul, |
| sűrűbb a homály, a betűt se látom – |
| a szív érzi a múlt nap terheit, |
| ütése gyöngül. Be kell hát fejeznem. |
| Fáradt vagyok, Imrém. Jó éjszakát! |
| (Levél Csanádi Imréhez) |
"Lidérces esték"-en belévillanó iszonyú felismerések, komor emlékek, látomások folynak egymásba szinte páratlan ömléssel, s nagyon ritkák az olyan pillanatok, amikor egy-egy kép erejéig ismét megtalálja a dalforma lebegését (Hetivásár), s önmagáról, életéről megfeledkezve rácsodálkozhat a világ egyszerű szépségére (Három falusi pillanat). A "flagelláns öngyötrődések" folyamán jut el a Szegények vonulása (1959) című kötetig, az elsőhöz, amelyet igazán a magáénak érez, amelyben a szólás és az elhallgatás határán egyensúlyozva, szigorú következetességgel kezdi újraépíteni ifjúsága eszményeit és formáit. Az emberért és a teljesség kifejezéséért épül ez a világ, melyet nem egyszerű megközelíteni, s amelyben szüntelen érezni a világlíra széljárását, s látni a hagyományok kövületeit. Középpontjában pedig ott a költő, aki ismét hallja a "lélek súgását":
| Mert én a dalt nem buta citerán |
| tanultam, se nem unaloműzésből, |
| belőlem a világ szíve beszél, |
| én kimondom, ami benne vajúdik. |
| Szidás nem riaszt, nem ront meg dicséret, |
| a kísértő csalétket visszahányom – |
| nagyobb és erősebb az mindeneknél, |
| aki a lélek súgásait hallja. |
| (Jelenések könyve) |
{618.} Költészetének további fejlődésére, versvilágának alakulására döntő hatással volt az akkád költészettel és kivált a Gilgamessel való találkozása. Egy véletlen folytán, álmatlan éjszakán került a kezébe egy német nyelvű, akkád szöveget tartalmazó antológia, s ezekben a régi szövegekben a költő izgalmas, vibrálóan modern világot vélt felfedezni, s úgy érezte, felfedezését – a fordítás eszközével – egyetemessé kell tennie, másokkal is meg kell osztania, mert e verssorok "meg nem kopottan zengtek elő a régmúlt idők ködéből ... akár mai költő is írhatta volna egyiküket-másikukat". Egyedül, "elszigetelve" vágott neki a munkának, előzmények nélkül, néha szinte megoldhatatlannak látszó problémákkal, nyelvi nehézségekkel viaskodva. Több mint ötezer sort fordított le – s keserűen panaszolja, hogy a kritika jóformán tudomást sem vett vállalkozásáról –, ami persze azzal is magyarázható, hogy ebben a tárgykörben a kritikusnak sem lehettek alaposabb ismeretei, mint a fordítónak. Fordítás közben "felfedezett" egy olyan epikai-lírai eljárást, melyet saját költészetében is alkalmazott, birtokába jutott egy olyan filozófiai felismerésnek, melyet a Táguló körök (1965) bevezetésében így fogalmazott meg: "Hiszek a hivalkodás nélküli alkotó életek végső igazában. A mutatványosok reklámgömbjei elpattannak, szelek tépik le, záporok mossák le pántlikáikat – az igazi művek pedig megállják az idő ostromát, s gyönyörű hasznot hajtanak a jelenben csakúgy, mint a jövőben: igazabbá, bölcsebbé, szabadabbá teszik a szívet. Ez a hit adott erőt és emberséget pokoljárásomban, s ez bátorít ma is, hogy sok csábító külsőségről lemondva mind szerényebben, egyszerűbben és határozottabban tudjak szólni – másokért!"
Az a nemzedék, melynek Rákos Sándor is tagja, szinte első lépéseitől a magány és a végső elhallgatás szándékának peremén egyensúlyozva építette költői világát. Többen csak "cifra szolgának" tartották a kimondott vagy leírt szót, s nem bíztak teherbírásában. Kétségtelen, hogy Rákos Sándor költészetének egy bizonyos szakaszában is ott kísértett a csend, a hallgatás. A felismert küldetés s a múlt ezeréves előzményeivel való találkozás azonban új utakra vezérelte a költőt, aki ettől kezdve a sűrítés, a tömörítés eszközeivel igyekezett kifejezni az egzisztenciális problémákat, ahogy a Kiáltásnyi csönd (1969) bevezető versében írja:
| kő te minden fájdalmunkat kibírod |
| csillagok hideg égői alatt |
| a csendet és az ordítást |
| vallatásunkat ötvenezer éve |
| (Kövek) |
A kő, az önmagába zárt gyémánt-keménység jelképe is lehetne költészetének. Éles, mozdulatlan képekben gondolkodik – melyek néhol a filmkockák logikájával rendeződnek egymás mellé –, folytonos feszültségekben, vívódva, küzdve, de eltökélten halad előre a lényeg megismerése felé, nem engedve az ellágyulás és részvét feltörő hullámainak. Világának nincsenek határai, időbeli vagy térbeli {619.} korlátai, szinte állandóan a végtelenben egyensúlyoz. Mosolya sincs, csak a konok, fájdalmas, tűrni kész szenvedést ismeri. Minden költeménye újra megszenvedett és kiérdemelt katarzis élményét adja, a versben ábrázolt drámai folyamatnak azonban nincs sem kezdete, sem vége. Csak tűnő pillanatok vannak, akár egy "kiáltásnyi csönd", amely hasonlít a "mélytengerek antarktikus csöndjé"-hez. Ehhez az ihletkörhöz, ehhez a primér élményvilághoz alkalmazkodik verseinek struktúrája is. Aforisztikus tömörséggel fogalmaz, néhány jellemző szóval, "vonallal" – mely ennek a fajta lírának kulcsszava és motívuma –, mert a tér másik dimenzióját is szeretné érzékeltetni:
| kegyetlen hideg vonalak |
| egymást metsző élei |
| hasogatják föl a tér meztelen |
| testét a szél húsát |
| a napsütésben piros idegrostjait |
| s bennünket is anatómiai pontossággal ... |
| (A test békéje) |
Egyszerre jelentkezik ebben a költészetben a mérhetetlenség és az időben s térben való korlátozottság tudata. Fölhasználja a modern természettudomány szókincsét, és feláldozza a hagyományos stílus kötőanyagát, a jelzőket és a cselekvés körülményeit kifejező határozókat: "jelekké" tágítja költeményeit, s így nincs többé szüksége hasonlatokra és megszemélyesítésekre sem. Az érzés és gondolat egyforma súlyt kap, s a szavak, a nyelvi közlés csak arra való, hogy vörös fonálként felszínre bukkanva szolgálja ezek minél tökéletesebb megértését, kifejeződését:
| szavak szálai közt véres fonál |
| elő-elővillan eltűnik |
| vetélő alatt véres fonál |
| bujkál a szavak szálai közt |
| a gondolat meg az érzés |
| az érzés meg a gondolat |
| (Szőttes) |
Elveszti hagyományos funkcióját az idő is. A költő egyre mélyebbre fúrja magát a múltba, mert feltételezi, hogy az előtte járók már mindent elmondtak a dolgokról és jelenségekről, "s azt, amit elmondtak, vagy joggal elmondhattak volna, eleve ismertnek nyilvánítva, az információk legnagyobb részét elhallgatja". (Oroszlán című esztétikai írásában mondja ezeket.) Megmarad azonban számára a "primér élmény" döbbenetének feltárása, mintha "eldobva a félmillió éves partitúrát – neki kellene először kifejeznie a jelenet abszurditását". S mert a világot is, a jelent is {620.} abszurdnak érzi, de ennek az élménynek a spontán kifejezésére még nincs adekvát szókincse, ezért a hagyományos korlátokat tágítja abszurd méretűvé: "összezilálódnak az emlékek", másutt pedig a "föld és az égi határtalan".
Csak az ember és az emberi problémák maradnak változatlanok úgy, hogy a törvényszerűségek és a felületeken érvényre jutó véletlenek szabályozzák őket, s úgy, ahogy a rendeltetésénél fogva is az igazságra predesztinált lélek "túléli" a felismerés döbbenetes pillanatát:
| nem bírunk hazugságban élni |
| megtépett arcunk zászlaját |
| az Igazság felé emeljük |
| az Igazság kegyetlen |
| megismerjük s szökünk előle |
| fölhajtott gallérral didergünk |
| az árny-szaggatta senkiföldjén |
| (A senki földjén) |
Egy ilyen végletes, tovább nem bontható pillanatot fejez ki az Anyasirató, amelyben egész eddigi költészete a végpontjára jut, legalábbis abban a vonatkozásban, hogy a jelenségeket ennél tovább már nem lehet atomjaikra bontani. A költő, aki minden idegszálával szüntelen a legvégső kérdések megoldására tört, aki minden erejével a törvényt igyekezett megfogalmazni, s ennek érdekében feláldozta a vers számos formai és tartalmi eszközét, s egy új, kihagyásos modellel vélt célhoz érni, ebben a poémában az évezredes és közeli múlt, a jelen és a jövő szintéziséből bontja ki a görög filozófia nagy igazságát: "sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb."
Ez a felismerés lesz Rákos Sándor továbbhaladásának záloga. A Kiáltásnyi csönd (1969) gyűjteményével nemcsak összefoglalta addigi útját, hanem le is zárta azt. A következő két nagyobb lélegzetű poéma (Az emlék jelene, Gilgames a sivatagban) részben visszakanyarodás az életrajzi ihletéshez, és ezzel párhuzamosan a "szó" funkciójának új fel- és elismerése. Az emlék jelene (1973), noha a legmodernebb versépítés jegyében fogant, végeredményben ismét polgárjogot ad a hasonlatnak, képnek és megszemélyesítésnek, mert csak ezek révén tudja kifejezni a totalitást, csak általuk tud az embertelenségen is felülemelkedő ember örökérvényűnek szánt vallomásává lenni:
S a kör – erről vall a Gilgames a sivatagban – kezdődik elölről. Mert bármily csábító is a hallgatás filozófiája, "az ember befejezhetetlenségének" felismerése új és új erőfeszítésekre készteti a költőt, hogy sikerüljön a "törvények" közelébe jutnia. A modernség és hagyomány szintézisében így alakít ki egy sajátosan új, nagyon mai versvilágot, amely az ember által és az emberért épül, gazdagodik.
Rákos Sándor alapvetően rejtőző költői alkat. Talán ennek ellensúlyozására teremtette újjá a maga számára a "poémát", a nagyobb lélegzetű lírai verskompozíciót, melyben döbbenetes hitelességgel, a kifejezés legapróbb jellemzőiig hatolva éleszti halott pályatársait vagy a világköltészet nagyjait. Lehetetlen azonban észre nem venni, hogy ezekben a végtelenbe tárulkozó, hatalmas versekben is egy esendő, magányos ember lélegzetvétele diktálja a ritmust, s egy a világtól alapjában véve idegenkedő lírikus teremt eget s földet a maga képére és hasonlatosságára.
Ilyen kalandos, világfelfedező és -teremtő útja során hajózott el Óceánia költészetébe. A táncoló, "hullámsapkás tenger"-en ismét az emberi gondolkodásnak és a lírai kifejezésnek olyan archetípusaiig jutott el, mint a Gilgamesben (1960) vagy mint költészetének újabb darabjaiban. Éppen Rákos Sándor költészete figyelmeztet arra, hogy az igazán jelentős költő lírai és műfordítói tevékenysége aligha választható szét mereven egymástól, hisz folyvást táplálják egymást, a kifejezés új meg új rétegeibe csalogatva a költőt, aki önfeledten adja át magát élményeinek.
Izgalmas gondolatokkal, pontos, árnyalt jellemzésekkel ajándékoz meg esszéíróként is. Prózai műveinek egy részét Elforgó ég (1974) címmel gyűjtötte egybe, s e válogatásban éppúgy megkap a gondolat szabatos, pontos, már-már aforisztikus megjelenítése a Jegyzőfüzetben, mint írótársairól rajzolt kifejező, mélyen emberi portréi.
| Irodalom | TARTALOM | Kiadások |