{630.} VÉGH GYÖRGY (1919–1982)

Végh György (1919–1982) 1958-ban megjelent prózai önéletírásában, a Mostoha éveimben így rajzolta meg önarcképét: "... mindig elpepecseltem az arcomat. Szétfolyó, lágy vonásokat örökítettem meg magamból, mert én magam is ilyen lágy voltam." S ugyanezen az önvallomásnak verses változatát olvashatjuk a Játékos ifjúságban:

Kemény szerettem volna lenni,

s a sorsom, lám e lágy varázs –

orkán: a Végtelent bezengni;

nem ily elomló suttogás –

vad és szilaj: poklok zenésze,

kavargó lángok öklelése

de mint az első őszi hó:

szavam tünékeny, illanó.

Olykor sokáig zeng a csönd is,

ha érzékeny szívekre lel:

és néha szebb egy hó-pehely,

mint jáspis tenger, melybe gyöngy is

pergett talán, meg csillagok –

ó, én is hópehely vagyok.

A paradicsomi boldogság állapotából kiűzött ember fájdalma és nosztalgiája kezdetektől jellemezte költészetét. Olykor mintha álarcként, védekezésül a világ bántásai ellen vállalta volna magára e kiengesztelő és bűnbocsánatot remélő vezeklést, később azonban annyira beleélte magát e szokatlan szerepbe, hogy ritkán szabadulhatott tőle.

Küzdelmes, megaláztatásokkal terhes ifjúság után – melynek emlékei élete végéig meghatározták gondolkodását és a világhoz való viszonyát – 1941-ben jelent meg első verseskönyve, a Havas éjszakák, melyben Kosztolányi Dezső nevét említi ugyan mint magatartásmintáját, valójában azonban még inkább a "ködlovagok" világát idézi verseinek sejtelmes kontúrjaival, s azzal a "moll" hanggal, amely még szikárabb képeit is ellágyítja. A szeretet és megértés hiánya felhőzi el képzeletét, s ez telíti fájdalmas hangulatokkal lágyan tovasikló jambusait. Kezdettől fogva védekező magatartást alakított ki: nemlétező bűnöket vett magára, s azoknak terhét cipelte fájdalmas belenyugvással. Viharok jönnek (1943) című kötetében is az elégikus életérzés az uralkodó, s fiatalon búcsút mondott ifjúsága emésztő lázainak, reményeinek:

Hol vagytok hát, ti zengő városok,

ifjúságommal merre, jaj, merre szálltatok?

Harangotok nem kondul, por lett talán a porban.

{631.} S most bölcsen üldögélek habos vizek felett,

alattam kincses tenger, fölöttem fellegek,

mert köd vagyok, ki hajdan szivárvány színe voltam.

(Auguste Corbeille szonettje)

Kosztolányi "szegény kisgyermeke" csodálkozott rá ezekben a versekben az ellenséges világra, újra meg újra a halál közelségét érzékelve, s a végességben csak a szerelem kikötőjét látva biztonságos menedéknek. De még ebben az érzésben is erősebb a fájdalom, a belenyugvó nosztalgia. Az Eszter könyve (1946) harminc verse is inkább a szenvedésről hírt adó litániák hangját idézi (Végh György tudatosan élt a himnuszköltészet eszközeivel, egymás mellé rendelt, felsorolásszerű képei a középkori lírára utalnak vissza). Egy boldogságában is boldogtalan szerelem emlékét zárja e ciklusba, mely játékos variációsorozatnak indul, majd a veszteség- és hiánytudat, egyfajta értékvesztő magatartás mindinkább elfelhőzi a versek hangulatát, hogy legvégül a lemondás szólamát csendítse ki, s egy sztereotip költői magatartást visszaidézve mondhassa el; a szerelem elvesztéséért csak az vigasztalja, hogy versben örökíthette meg az élményt, s a költészet világában végképp magához láncolhatta a hűtlen Esztert. A ciklus verseire leginkább a nyitottság a jellemző: a több változatban megírt bizonytalanság, beteljesületlenség tudata hatja át a költő szemléletét, bár a ciklus néhány darabjában mintha tudatosan idézné Villon keményebb, szókimondóbb átkait is.

A Játékos ifjúság (1948) versei szemléletének lassú átrétegződéséről és módosulásáról árulkodnak. A bűnösség biztos tudatát – részben védekezésül – a könnyedség olykor görcsös vágya váltja föl, s ezt a lebegő, sejtelmesre hangolt életérzést híven követik a versek formái is, melyekkel érezhető kedvteléssel, olykor bravúros könnyedséggel játszik el. Végh György formakultúrájára leginkább a Nyugat nagy költői hatottak, mintha Kosztolányi Dezső és Tóth Árpád stílusbravúrjaival akarna versenyre kelni a kötet némelyik darabjában, melyekben nem az érzés és a kifejezés vágya az elsődleges, hanem egy megtalált dallam fölött érzett öröm, s e dallam minél teljesebbé, finomabbá formálásának vágya: "A fellegek / lágy kontyai / már kezdenek / kibomlani, / s azúr-setét / száll szerteszét" – írja például a Nyár-éji sóhajban, melyben az "azúr" maga is a nyugatos hagyományt idézi. Képei mozgalmasak, szemléletesek, szívesen él váratlan asszociációkkal, mint aki a "Végtelen habjai"-ra összpontosítja figyelmét, s ez a látvány feljogosítja arra, hogy a valóság különféle érzésköreit összevonva olyan minőséget teremtsen, amelyben az álom fontosabb, mint a valóság, a vágy, mint a realitás. A játékosság, a forma könnyedsége és az érzés váratlan fordulatai nemcsak már meglevő adottságainak kiteljesedését jelezték, hanem egyfajta gyermeki világrend tökéletességéről is hírt hoztak. Végh György ekkor már a modern magyar gyermekköltészetnek fontos alakja volt, népszerű mesekönyvek, versek szerzője, aki azonban nem Szabó Lőrinc útját követte, hanem sokkal {632.} szívesebben teremtett képzeletbeli világot, melyben akadály és gát nélkül élhette ki teremtő szándékait.

Ekkori költészetének egyik legjellemzőbb eleme a túlzásokra való fogékonysága volt. Ahogy eltúlozta, már-már mítosszá lényegítette önnön bűnösségének tudatát, ugyanúgy élt újra egy ősi mitikus hagyományt, s az érzés túlcsorduló teljességéig jutva, különféle alakmásokba helyezkedve, egy-egy jellegzetes fordulattal mindjárt le is fokozta az adott helyzetben rejlő költői lehetőséget, s a versek zárlatában megelégedett a jellegzetes Végh György-i lemondás különféle variációival, melyek során szemrehányón kérdezte a sorstól, miért nem engedi kedvére játszani. "... úgy érezzük – írta e magatartás lehetséges rúgóit keresve Darázs Endre –, hogy fokozott sértődöttsége a világgal szemben onnét ered, hogy ez nem adta meg neki könnyen és rögtön az igazi költőnek járó helyet s így hát inkább összehúzza magát kicsiny pacsirtává, azonban e madárka néha nagyobbnak tűnik előttünk egy hatmotoros légierődnél, éppen kiabáló szegénysége miatt."

A Játékos ifjúság nemcsak formakultúrájával, könnyedségével idézte a nyugatos lírát, hanem néhol hanglejtése, képalkotásának módja is visszautalt a hagyományokra. Az Önéletrajzi jegyzetek záró képe igazi, teremtő költői nekirugaszkodásról árulkodik, mely Kosztolányihoz sem lett volna méltatlan:

Október! még ne végy el, élni hagyj még:

hadd nézzem majd egy nyári pirkadatban

dércsípte vállal, zúzmarás hajammal

az élet és halál könnyű futását,

hogy szökkenésemmel köztük teremve

áthágjak minden űrt az ég felett.

Az Epe, ecettel című versben kérdezi: "de ha újat eztán sem adhatok –, hát minek szaporítsalak, dalok?" Nemcsak ez a felismerése okozta persze hosszú költői hallgatását: ő is azok közé a lírikusok közé tartozott, akik a személyi kultusz ideje alatt nem publikálhattak. Két őszi csillag címmel csak 1973-ban jelent meg verseskönyve, ez azonban jórészt régi élményköreinek újabb variációit tartalmazta.

Annál több gyermekeknek írt alkotása jelent meg. Állandó szereplője volt a rádió különféle világirodalmi és gyermekműsorainak, Pacsaji különféle kalandjai olykor elkápráztatóan kedves olvasmányok. Igen termékeny műfordító volt. 1960-ban Modern Orfeusz címmel jelentetett meg műfordításkötetet, s mint a cím is jelzi, elsősorban a dallam szépségével igyekezett hatni olvasóira. Fordítói alapelveiről így vallott: "... a műfordítónak az idegen versről támadt élményét magyarul kell közvetítenie olyasvalakiknek, akik nem tudnak idegen nyelveken." Ez persze minden tolmácsolás alfája, Végh György azonban életművének ezen a területén is a Nyugat tradícióihoz kötődött, nem az eredeti iránt érzett alázat és a hűség eszménye vezette, inkább a minél teljesebb újrateremtés vágya, amely kitűnő leleményeket és meglepő félreértéseket eredményezett.

Irodalom TARTALOM VIDOR MIKLÓS (1923)