| VÉGH GYÖRGY (1919–1982) | TARTALOM | SZABÓ MAGDA (1917) |
Vidor Miklós (1923) költői pályája a negyvenes évek legelején indult. Első verseire tragikus, komor, értékvesztést sugalló állóképek voltak a legjellemzőbbek. Nemzedékének létérzését is megfogalmazta az Elvétett pillanat bevezető versszakában:
| Megáll szived fölött a csend, |
| befagy a világ rezgő szintje, |
| magad körül a végtelent |
| érzed egy percre. Széttekintve |
| a vigasztalan éjszakát |
| méregeted, – egyedül baktatsz |
| hazafelé, mennél tovább |
| s megállsz: a régi kis kamasz vagy. |
Annak a költőgenerációnak, mely később az Újhold körül találta meg otthonát, néhány tagja már a felszabadulás előtt rendszeresen jelentkezett a különböző fórumokon. Közös jellemzőjük, hogy védtelennek, árvának érezték magukat, s költészetüket a halálra nyitottan népesítették be keserű, kietlen látomásokkal. Egy nem létező gyermekállapot védettségét igyekeztek meghosszabbítani, így teremtve virtuális létet az igazi helyett. Vidor Miklós is "kriptamélyi csend"-ben írta verseit, lélekállapotára a merengés, a tétovaság, a ki nem mondott, de a képeket elfelhőző komor színek fájdalma a legjellemzőbb. Gazdag s változatos formavilága arról árulkodott, hogy szívesebben merült volna az újra felidézett, az antik idillekből megtermékenyült klasszicitás világába – kivételes érzékkel kezelte ekkor a hexameteres formát –, a valóság azonban kérlelhetetlenül tördelte szét álmait, "s a félig teljesült, biztos halál" tudata hatotta át líráját. Pályakezdő kötetének, a Fölszáll a ködnek (1942) ajánlását Ascher Oszkár írta, s a többi között azzal jellemezte Vidor Miklós líráját és magatartását, hogy "vulkánikus talajon jár", azaz: kimondott és ki nem mondott ellentétek feszítik képi világát. A háború félelmetes élményei azonban valamelyest módosították ezt a kimondása pillanatában igaz ítéletet, hiszen az 1947 könyvnapjára megjelent Határon verseiből mintha kiveszett volna a vulkáni erő, hogy annál érzékletesebben szólaljon meg benne az elmúlás halk zenéje, s tükröződjék egy koraöreg, fáradt magatartás, mely józan kérlelhetetlenséggel vetett számot azzal a tudattal, hogy e nemzedék költői fejlődését megakasztották az események, gondolkodásmódját pedig inkább a pusztulás fájdalmas élménye determinálta. Abban a verses Epilógusban, mellyel e korszakát lezárta, mintha önmaga sírbeszédét írta volna meg, immár a "túlnani" világ igézetében. "Az első és legközvetlenebb benyomásunk az – írta a Határon méltatásában Szabó Ede –, hogy egy képzeletbeli hegy felé ívelnek e versek, amelynek csúcsa már légüres térbe nyílik. A ritka levegő szorongató érzése ez. Egy táj, ahol minden többszörösen transzponálva van és feszítve a nagyságra vágyó látomás felé: a kifejezésben a nagy költészet legjobb hagyományai – nagy élmények nélkül." Formavilága rendkívül feszes, tudatos kompozíció eredménye, {634.} mely azonban az élmények primér hevülete híján ritkán oldódott s adott katartikus hatást.
Hosszú hallgatás után előbb a Magánbeszéd (1957), majd a Lakatlan évszak (1966) versei bizonyították, hogy az időközben prózaíróként sikereket aratott Vidor Miklós szinte érintetlenül őrizte tovább ifjúságának ideáljait: az önvizsgálat igényét és a cizellált, érzékeny formakultúrát. Újabb verseiben is a meditatív elem a meghatározó: elégikus és tragikus életérzés fonódik össze legjobb alkotásaiban. A Lakatlan évszak élményköreiből egy stilizált önéletrajz mozaikokra tördelt elemei villannak föl. Középpontjában a halál valósága rémlik föl, s az elmúlás sejtelmét erősíti a múló idő szorongató élménye. A tehetetlenség és mozdulatlanság alapérzései hatják át ezeket a verseket, egy a csak a rendkívüliben, csak a váratlan megvilágosodás pillanatában reménykedő magatartás fájdalmas disszonanciája:
| Csak a karok nyíltak ki ölelésre |
| de nem hittük el egymást |
| tehetetlenül vártuk szembenézve |
| az angyalt aki megvált |
| (London légikikötő) |
"Kit sorsa idegenbe vitt / az szüntelen kutat / otthon felejtett valamit" – írta Lebegő című versében, s e kettősség azt a ciklusát is áthatotta, amelyben egy külföldi utazása során szerzett élményeiről, fájdalma lassú oldódásáról adott számot. Igazi, eddig nem ismert önmagát kereste ezen az úton, de ekkor is egy képzeletbeli "gyászkórus" tagjának érezte magát, akiben a felelősség érzése volt az uralkodó, mellyel az életben maradottakat igyekezett ráébreszteni a világ végességére, az élet hüvelyknyi voltára és arra, hogy a szűkre szabott egyéni létet fokozott felelősséggel és mások iránt nyitottan kell leélnünk.
| VÉGH GYÖRGY (1919–1982) | TARTALOM | SZABÓ MAGDA (1917) |