SZABÓ MAGDA (1917)

Szabó Magda (1917) költőként indult az Újhold körében. Líráját elsősorban a második világháború borzalmai itatták át félelmetes látomásokkal. "Én láttam, mint az antik látomásban, / szilfán halat s Barna utca táját / egy dörrenésre széttágulni sebbé, / melynek mélyén bámész testek rohadtak, / s fátyolt lengettek hízott, zöld legyekből." A Bárány (1947) és a Vissza az emberig (1949) című köteteinek alaphangja csüggedt és keserű: nem tud szabadulni az átélt borzalmak emlékétől. "Ez a pesszimizmus azonban telve van hősi vonással. Magány, de lázadásként, gőg, de nem öntetszelgés, hanem szenvedés" – írja találóan egyik méltatója. Bizonytalan kontúrokkal megrajzolt képein furcsa, torz alakok vibrálnak, csak sejtetett kapcsolatok emléke villan meg egy-egy nosztalgikus pillanatra, vágyak, érzések, remények fogalmazódnak meg, de csak sóhajtásnyira, a soha be nem teljesedés igézetében. Világlátására, formálására érezhetően hatott az impresszionizmus színgazdagsága s az árnyalatok iránt való fogékonysága, első köteteinek alaphangját azonban főként az egzisztencializmus határozta meg: újra és újra megvív az ember elmagányosodásának fenyegető rémképeivel, s majdnem {635.} mindig kénytelen belenyugodni a vereségbe. Kitaszítottnak, szerencsétlennek hiszi magát, s nagy monológokat görgető verseiben vissza-visszatér az élet és halál szembeállítása, az emberi lét alapkonfliktusaira való rákérdezés költői gesztusa:

Ki tartja fel a nap felé

a gyógyulásodat?

Milyen fedél takarja majd

békült lélegzeted,

s hogy az élőkhöz tartozol,

ki mondja meg neked?

(Hogy az élőkhöz tartozol)

Az elvágyódás és a nosztalgia, a költészetnek ezek az archetípusai is jellemzik líráját. Versformálása azonban többnyire konkrét marad, s a lélekelemzésben csak önmagáig jut el, az általános problémák kevésbé foglalkoztatják, bár szüntelenül él benne a vágy, hogy megismerje az emberi világot, érzelmeket:

Segíts fel indák s állatok fölé,

kikhez lehúzott az alig

túlélt iszony a gyilkosok közül:

emelj vissza engem az emberig!

A visszatalálásnak és oldódásnak ezt a folyamatát jelzi a Neszek című ciklus; ezzel a címmel jelent meg válogatott verseinek gyűjteménye is 1958-ban. Szigorú önkontrollja, zárkózottsága felenged, s e folyamat közben a versek formálása is változik, már nem riad vissza "a nyelvi, stiláris komplikációktól sem" (Kardos László). Korábban feszes természeti képei meglágyulnak, lírizáltabbak lesznek, s már mintha a humor fényei is megvillannának a ciklus legjobb darabjaiban:

Minden fehér, csakhogy törékeny,

kemény fehér ez, nem puha.

Karját lóbálja a tenyéren

egy állig üveg körtefa.

A fia is, egy csepp bokor,

színjátszó, szűk üvegzekében,

ott cseng, nevetgél, ott guggol

és térdét öleli a szélben.

(Január)

Új hangja azonban nem mindenütt mutáció nélküli, néhol mintha túlságosan is engedne a meglátás primér élményének, lazul, feleslegesen bőbeszédűvé válik. Ezek a megoldások már inkább a prózaírót sejtetik, bár lírájának továbbra is meghatározó tényezője marad különös kollektív bűntudata s kemény, puritán {636.} erkölcsi következetessége. Ezek tették valóságos revelációvá Szilfán halat (1975) című verseskötetét, mely egy jelentékeny költő arcmását rajzolja elénk, s alkalmat adott arra, hogy a prózaíró mellett a költőről kialakított képet is átformálja és átértékelje az irodalmi köztudat. A hallgatás évei után írt új verseiben az ismét megtalált dallam és az önkifejezés új lehetőségének boldog öröme az uralkodó. "A zene édessége a hagyományos, szabályszerűen kötött formát elvető új verstípus egyik legfontosabb jelentése – írja A költő Szabó Magdáról Sík Csaba. – Nem a személyiség szól bennük, hanem a füvek, fák, a tó és a patak; a létezés kórusából az individuum hangja kevésbé hallik ki, mint a természeti jelenségeké ... Halmozódnak a részletek, egyre távolabbra gyűrűznek a jelentés körei, minden csupa mozgás."

A hajdan oly kemény és elszánt lírai én mintha lágyabb, oldottabb és játékosabb lenne ezekben a versekben. Már nem fordít oly felelős gondot a költemények megformálására, sokkal fontosabbnak érzi magát a szerepet, mely hol mitologikus álarcokba, hol természeti jelenségek mögé kényszeríti. A mitológiai utalások lírájának klasszikus megihletettségére utalnak, arra a bukolikus idillre, mely előbb csak adottságként, majd valóságosan is megjelent verseiben, a természeti képeknek azonban pontosan körülhatárolható forrása is van: szülőföldjének tájai elevenednek meg e képekben, melyek régi, de az író számára maradandó s újra meg újra életre galvanizálható emlékeket is jelentenek.