JÁNOSY ISTVÁN (1919)

Jánosy István (1919) zaklatott, nagy belső szenvedélytől izzó költészetének első darabjai 1944-ben születtek. Pályakezdő kötete, a Prometheusz (1948) nemcsak címével utalt vissza az istenek ellen lázadó titánra, hanem azzal a szándékával is, hogy tudatosan élte újjá költője az antik példát, mely egyszerre ajándékozta meg a mítoszi szemlélet készségével és egy olyan kultúrkinccsel, melyhez később sem lett hűtlen. Abban a korban, mely szakítani készült a hagyományokkal és merőben új versnyelvet alakított ki, amelyben az elhallgatásnak, a képek száműzésének épp olyan jelentősége volt, mint minden kimondott szónak, Jánosy István a hagyományok őrzésével és újraértelmezésével jelentett újdonságot. Példái azok a nagy klasszikusok voltak – mindenekelőtt Bartók Béla –, akik úgy lettek a modernség zászlóvivői, hogy művészi módon őrizték meg s teremtették újra az évszázadok sokszor elfeledett kultúrkincsét. Prométheuszban nem a sziklához kötött, kínjait is eltökélten vállaló titánt ábrázolta, hanem az emberi szabadságért lázadó hőst, aki a szabadság eszményének jegyében új minőséget hozott a világba:

A nagy titán vagyok, kitől Zeus kapott

villámot, emberek. S hívom a lázadókat:

a malmot forgató, kivert szemű rabot,

öblös gályán kiket korbács ütése nógat.

Szabadság! – ez tehát az éterből lopott,

borostyánsárga fény – izzítson új kohókat!

(1. Prológus)

{637.} A "káoszt" megért ember bizakodásával tekintett az újraformálódó világba, s az emberiség történelme során kivívott eszményeket igyekezett új jelentéssel telítve követendő példaként idézni. Az "ész lámpásával" felvértezett emberhez szólt, aki a második világháború szörnyű pusztításai után tudatosan vívhatja ki a sorstól azt a boldogságot és belső egyensúlyt, melyre hiába törekedett korábbi küzdelmes története során. Poétikailag voltaképp "köztes" helyzetben volt az Újhold s a fiatalabb lírikusok között, szigorú és tudatos formakultúrája mindenképp az előbbi költőcsoporthoz kötötte, pályakezdő verseinek optimista antropocentrikus szemléletmódja azonban mintegy hidat jelentett Juhász Ferenc és Nagy László nemzedéke számára. A "világteremtés" lehetőségének optimizmusa ott vibrált ekkori költészetében, melynek középpontjában a "szent tűz" lobogott, a teremtő szándék jelképeként. Legszebb verseiben nemcsak a szenvedélyek izzása, a megújulás tudata ragad meg, hanem az évezredes formakultúra is; elkötelezett hagyományhűséggel teremtette újra a költészet történetének bevett klasszikus formáit, melyeket azonban rapszodikusan alkalmazott, mint ahogy egész költészetére is jellemző volt a rapszódiára való hajlam. Hatalmas természeti képeiben a színek, a képek az uralkodók: mintha a deákos költészet képanyaga és formavilága kelne életre ezekben, folytonos belső feszültségben, nyugtalan mozgalmassággal:

Így közelít a Tavasz. Szele zizzen. A mélytüzü völgyek

lenn ibolyán páráznak. A csúcs farkasfogait már

moh-barnán vicsorítja. Fölötte a Nap, lila, zengő

ércküllői veszett rohanásba pörögnek a tág ég

kék-ametiszt kelyhét kiszakítva csupaszra bibéssé.

(Tavasz)

A táj varázslatos színei mögött azonban az embert és az emberi élet minőségének megváltozását is karakterisztikusan ábrázolta. Május című verse az új kor lázas életérzésének egyik hiteles dokumentuma volt.

1948-ban írta egyik összefoglaló, nagy versét, a Pokoltornác szarvasokkalt, melyben élmény, zene és irodalom szintézisére tett igen érdekes kísérletet. A vers hatalmas látomásai, látszólag szabálytalanul egymásra torlódó képei a háború borzalmait fejezik ki, míg a befejezés bukolikába hajló, elcsendesülő zárlata az oly nehezen megtalált és kiküzdött, egyetemes érvényű békesség élményét sugallja. (Ezt a versét 1958-ban átdolgozta, tömörítette.) A mű képvilága azt sejtette, hogy Jánosy István költészete a nagyobb formák és az egyetemesebb élmények irányába tágul. Ezt a folyamatot vágta ketté a személyi kultusz korszaka, mely őt is hallgatásra kényszerítette. 1958-ban jelent csak meg kötete, a Rákóczi ifjúsága, elbeszélő költemény, mely a verses fejlődésregény érdekes példája. Írása közben a történeti hűséghez ragaszkodva igyekezett megragadni Rákóczi Ferenc egyéniségének alakulását. A legapróbb lírai "kísértések"-nek sem engedett munkája közben, ez a tudatos önkontroll néhol talán nem vált hasznára nehéz vállalkozásának. A {638.} Zrínyi Miklós halálától a Rákóczi-szabadságharcig terjedő korszakot változatos formában, mozaiktechnikával dolgozta föl, az egymást követő epizódokból mégis egységesnek mondható, epikus folyamatrajz kerekedik ki, melyben gyakran feltűnik a balladai elem is. A verset záró hatalmas látomássorban, a karokat és ellenkarokat feleltetgető Fináléban tágítja egyetemessé a költemény mondanivalóját, mely itt kapcsol vissza a prométheuszi példához, a mindig újra kezdés, az áldozatvállalás eszményét sugároztatva:

Ne csüggesszen el, ha célhoz nem ér

harcod: kiomló véred a bér!

Ha elbukik, ne félj: meghozza az idő, folytatja más!

Igaz ügyért vívónak

nincs iszonyúbb szégyen,

gyalázat, bűn, galádság,

mint a megtorpanás!

A verses regényhez írt utószóban Ady Endre kuruc-verseinek ösztönző példáját említi Jánosy István. Következő korszakában szinte meghatározó szerepe lesz költészetében a magyar múltnak. Az örök béke álmai (1960) című kötetben lírai feldolgozásban térnek vissza a Rákóczi ifjúságának fontos és meghatározó szereplői, de mellettük mind több elégikus versben idézi irodalmi múltunk nagy alakjait, azokat a példaadókat, akiktől az ifjúkor lázának elmúltával hűséget és kitartást, bizalmat remélhet. Szándékának egyetemes voltára utal az a tény is, hogy e múltelemző költemények sorában mind gyakrabban tűnnek fel olyanok, melyek az emberi kultúra legnagyobbjait, Mozartot, Schumannt és a többieket idézik. Amikor Jánosy István a múlt példáival szembesül, nem a lírai, hanem a filozófiai általánosítás szándékával teszi: élethelyzetekbe, életsorsokba éli bele magát, s azok nyomán általánosít egyfajta életszemléletet, melyben immár a bölcs, a sztoikus nyugalom a legerősebb, ilyen jellegű műveit rendszerint tömör életbölcsességgel indítja, melynek igazságát ő is megszenvedte, majd a felidézett szellemi nagyság életének tömör összefoglalása következik, hogy a befejezés himnikus magaslatán az emberiség örök eszményeit szólaltassa meg:

"Íszisz, Oszirisz ...

Béke-istennő, ki rügyet fakasztasz

haldoklók lelkében is és felűzöl:

népmeséből szőni örök Tavaszt a

Pénzsivatagra:

Nem ismerni bosszút, a Pór szegényt mind

istenné emelni, letörni Rangot,

és Sarastro dallamain repűlni

át a halálon..."

(II. Mozart)

{639.} A "kínokon át lényegülő Szépség", a küzdelmekből kinövő emberi nagyság, a szenvedésből kivívott lelki egyensúly fontos szervező eleme a Kukorica istennő (1970) versvilágának is. Tragikus, félbemaradt művészsorsok, torzó-remények villannak fel egy hatalmas emberi szándék jelképeiként, melynek lényege: "belső rendembe kényszeríteni a Lét szín-szikrahalmazát." Az anyaggal, a lét kimeríthetetlen, ellentmondásos, nehezen megragadható világával való emésztő küzdelem ettől kezdve lesz Jánosy István lírájának legfőbb poétikai szervező elve. Kisebb és nagyobb terjedelmű leíró verseiben elvonulnak előtte a küzdelmes múlt képei, melyeket egy nagyszerű szándék: az emberiség boldoggá tevésének vágya fűz egybe. Ezt a törekvést éli újra s általánosítja több változatban a maga számára, legtömörebben, az összefoglalás igényével az "ars poetica helyett" írt Március idusánban:

Lásd, Mozart mily iszonyattal

nézte kendője szinét,

mégis, dúlt, hagymázas aggyal

írta csak a klarinét-

ötöst, e könnyekkel átszőtt,

gyógyító ráolvasást.

Így zsondítson elmulásod,

jeltelen sírbaomlásod,

másnak szent tavaszvarázst.

Míg fiatalságában legtöbbször a tavaszt, a fénylő, gazdag betakarítást ígérő napot invokálta, a Kukorica istennő verseiben szívesen hallgatja "az éjszaka hangjait", képzeletét a magány ihleti, szikár látomásaiban a csigaházába húzódó, fájdalmát szemérmesen palástoló ember arcmása villan meg újra és újra. Szép helyzetképeket, emléktöredékeket villant fel a hajdani kedves arcokról, már elhunyt barátairól, költőtársairól, akiknek "kamasz-kedvességét" immár hiába keresi a szenvedésre megérve. Kevés ilyen elkötelezett költője van a városnak: Újpestről éppúgy ír, mint a budai Várról, a Harangvölgy éppúgy felgyújtja képzeletét, mint a Normafa. E versei nem tájleírások, hanem múlt és jelen szintézisét sejtető, mozgalmas helyzetdalok, melyekben a személyes élmény és sors a nemzeti múlt nagyobb összefüggéseibe olvadva nyeri el hitelesítését, igazolását. Immár tudja, hogy a szabadság, melyet oly lázasan szólított pályakezdő költészetében, nem korlátlan, de makacs szenvedéllyel kérdez rá a sorsra: "Miért nem választhatunk szabadon szerepet?" A lehetséges és kimeríthetetlen emberi alakváltozatok körében mindinkább a múlt megőrzője lesz, szenvedélyes, olykor fájdalmas figyelmeztetéseiben az érintetlen, nemes erkölcsi példákra irányítja figyelmünket, a beleélés nem szűnő izgalmával, s ami ezzel együttjár: régi és újabb versformák színes változatosságával.

Jánosy István kitűnő műfordító. Huszadik századi költőket bemutató tolmácsolásait A valóságos oroszlán (1971) címmel jelentette meg. Érdeklődéséhez, {640.} ízléséhez az óind eposzok éppoly közel állnak, mint Shelley, Goethe és Hölderlin versei. Aiszkhülosz tragédiáinak általa készített fordításai az antikvitás újraélésének szép példái. Hiteles válogatást adott a görög líra világából a Kálnoky Lászlóval közösen tolmácsolt Széphajú khariszok táncában (1960). Ennek jegyzetapparátusa komoly filológiai felkészültségének dokumentuma. Jelentősek Keller-tolmácsolásai is.