LAKATOS ISTVÁN (1927)

Lakatos Istvánnak (1927) tizenötéves korában jelentek meg első versei. Verseit 1947-től – részint Szabó Lőrinc ajánlására – rendszeresen közölték a folyóiratok. A Válaszban jelent meg A Pokol tornácán című elbeszélő költeménye, erre 1949-ben Baumgarten-díjat kapott. 1954-ig ő is kiszorult az irodalmi életből, azóta újra több-kevesebb rendszerességgel publikál, egyike lett a legjelentősebb magyar műfordítóknak.

Voltaképp két költői indulását jegyezhetjük fel. Az első A Pokol tornácán című kötet megjelenésének időpontjára, 1949-re keltezhető. A másodikat az Egy szenvedély képei (1972) jelzi, amelyben újra közölte régebbi verseit, de szinte valamennyit gyökeresen átdolgozta, s amint elmondja utószavában, ezt a második – meglehetősen kései – indulást érzi magára vonatkoztatva jellemzőnek és döntőnek. Régebbi verseitől nemcsak teoretikusan, hanem az átdolgozás tényével is elhatárolta magát.

Ha összehasonlítjuk az ifjúságában írt verseket azoknak végérvényes formájával, rögtön szembetűnik, hogy tudatosan lekerekítette a pályakezdés fésületlenségeit, romantikus lobogását, s klasszikusabb, kiegyensúlyozottabb világot teremtett, melyből jórészt hiányoznak az ifjúság harsány színei és iróniája. Ez a klasszicizálás ugyan A Pokol tornácán legtöbb versét már jellemezte. Lakatos Istvánra erősen hatottak a világirodalom nagy eposzai, elsősorban Homérosz és Vergilius példája. A görög és római költészet szóhasználatának emlékeit éppúgy tetten érhetjük már korai verspróbálkozásaiban is, mint az antik metrumok jelenlétét, ez utóbbi sajátos lebegéssel telítette költészetét, s ugyanakkor érdekes feszültséget teremtett a téma és a megírás módja között. Jó néhány korai versében a vizionáló elem, egy modern apokalipszis ábrázolásának törekvése volt a legjellemzőbb, a felfokozott életérzést, egymásba folyó, torlódó képeket ellenpontozta a hexameter nyugalmat asszociáló lebegése. Ekkori hexameterei azonban – valószínűleg a téma és a háborús élmények sugallatára – nem mindig voltak teljesen szabályosak. Az átdolgozás során írt új változatok viszont már a vergiliusi hexametrikus formát követik, s elsősorban jelzőhasználatukban érződik a sok műfordítás emléke. A kétféle ízlést, a "régi" és "új" pályakezdés különbözőségét pontosan érzékelteti az 1949-ben írt, majd 1970-ben gyökeresen átdolgozott Hermina című elbeszélő költemény néhány bevezető sora. A régi változat így indult:

Hosszú, sovány ember, soffőr volt Goediger Ignác,

Két órától este nyolcig a Déli Vasútnál

Várakozott utasokra, utána Budáról a Pesti

Színházhoz hajtott, ott állt éjfélig is olykor.

{641.} Az új változat:

Nyurga, szikár, köhögős ember volt Goediger Ignác,

taxisofőr Pesten, jó férj, három gyerek atyja.

Gépkocsiján húsz éve futott: sem okozva karambolt,

sem szenvedve ...........................................

A kétféle indítás összevetése nyilvánvalóvá teheti, hogy a másodszor pályáját kezdő Lakatos István elegánsabban, pontosabban fogalmaz, ügyelve arra az eposzi hagyományra is, mely szerint a főhős helyzetét többé-kevésbé pontosan kell szituálnia az írónak. Eltűntek a korábbi változat apróbb-nagyobb engedményei (például a "soffőr" "ff'-je, mely a versmértéknek tett engedmény), s az újabb változatban még az epikus archaizálás jellegzetességei is feltűnnek (a "sem ... sem" érdekes szórendje).

Már fiatalkori kísérleteiben is feltűnt lírájának az a sajátossága, hogy antik vagy antikizáló formákban ugyan, de a teljes, a kendőzetlenül ábrázolt valóság megjelenítésére törekedett. Az Egy szenvedély képei vallomásos utószavában – mely költői útjának keresztmetszete – erre vonatkozóan a következőket olvassuk: "Realistának tartottam magamat mindig; annak a szó nem parttalan, hanem régebben megfogalmazott, bár még így is elég tág értelmében. A valóság és csak a valóság érdekel ma is; az élet kitapintható, felfogható, változó tényei és törvényszerűségei. Semmi sem riaszt inkább, mint ha egy írás homályos, bizonytalan, és nélkülözi a határozottságot, a teljes értelmet." Részben az átdolgozások, átalakítások, a régi és új versek képvilágának különbségének okát is megtaláljuk ebben a vallomásban, részben annak magyarázatát is, miért törekszik arra, hogy költeményeinek szilárd "csontváza" legyen: a forma fegyelmezze az alkatából és szemléletmódjából is következő lírai áradást. A Pokol tornácán első változatában ezért érezhetjük a nemrég befejeződött második világháború szenvedéseinek, próbáinak közvetlen jelenlétét, míg az 1968-as átdolgozást már úgy alkotta meg, hogy figyelembe vehette műfordításainak során szerzett tapasztalatait, elsősorban Vergilius Aeneisét, mely ugyanolyan hitelesen ábrázolja a felgyújtott Trójából menekültek hányattatásait és szenvedéseit, mint A Pokol tornácán a háború számkivetettjeinek és otthont keresőinek sorsát. Az új változat még közelebb került az antik eposzokhoz, mint a régebbi, legalábbis nyelvhasználatában és versformájában. A közölt élményanyag azonban fullasztóan hiteles, a versben az elembertelenedett valóságnak teljességre törő rajzát kapjuk. Vergiliusi reminiszcenciákkal, de a második világháború látványa tárul elénk, amikor "döbbenetes-vörösen lángoltak az égen a felhők", a "hegynél hetvenhétszer magasabban, / ott állt hangtalanul a halál, lobogott a ruhája". A Pokol tornácán egy hagyományos formában kifejezett inferno-kép, melyben a költő itt-ott azokat a bukolikus élményeket is megőrzi, melyek annyira jellemezték az antikok pásztori költészetét, s a megújulás majdani adottságait is felvillantja, mint Vergilius tette IV. eclogájában (melynek legszebb magyar tolmácsolását éppen Lakatos Istvánnak köszönhetjük).

{642.} Az antik költészetben sok esetben határterületet alkotott a próza és a vers, az ő lírájában is megfigyelhetjük, hogy a látvány személytelenségét, a prózai képeket is verssé tudja lényegíteni, s be tudja vonni azzal a tünékeny lebegéssel, mely legtöbb nagyobb lélegzetű elbeszélő költeményének hangütését oly egyénivé teszi. Érezhető vonzalommal viseltetik a groteszk, a nem hétköznapi jelenségek iránt. Ebben és a szerelmi érzés közvetlen megvallásában alighanem Szabó Lőrinc volt az első mestere. De bármily szenvedélyesek is olykor versei, bármennyire érezzük is bennük a megismerés teljességére vágyó ember jelenlétét, s ha olykor uralkodó formáló elemmé válnak is bennük a látomások, versmondatai mindig fegyelmezik ihletét, képei pedig többnyire lekerekítettek, klasszikus tisztaságúak. A Garcia Lorca utolsó versében például apokaliptikussá növeszti a közelgő halál látomását, de rövid, csattanásszerűen egymásra felelő versmondatai logikus keretbe foglalják már-már tébolyult vízióit. Pontosan, lényeglátóan fogalmaz. A Szerelem alkonyatkor időtlenné tágítja az érzést, de egy-egy pontosan szituáló, közbevetett mondattal mégis precízen a valósághoz köti az eseményeket. Arra is nagyon gondosan ügyel – egész költészetét egyfajta tudatosság jellemzi –, hogy a költői múlt hagyományaiból megtermékenyülve, azokat újraértelmezve is mindig személyes érzelmeit közölje, s ezáltal sokszor kölcsönöz újszerű visszhangot a megszokottnak, s meglepő friss színekben villantja fel azokat a sztereotípiákat, melyek már-már elkoptak az évszázados gyakorlat során.

Sorsa, életútja megtanította szenvedni, de megajándékozta azzal a képességgel is, hogy rácsodálkozzék az öröm ritka perceire, s egész lírája voltaképp ebből a két ellentétes pólusból épül, melyeket a megvallott, vállalt személyesség foglalja egységes keretbe. Ezt hangsúlyozva, néha szélsőségesen kifejezve is egyetemes érvényűvé alakítja mondanivalóját, a küzdő, szenvedő, szeretni vágyó, eszmények nyomába szegődő ember küzdelmes útjának egy-egy stációját ábrázolva. Lakatos István azok közé a költők közé tartozik, akik a nehézségekből és fájdalmakból is igyekeznek kiküzdeni a lírai egyensúly lehetőségét. A hajdani, az aranykori egység ugyan csak töredékekben létezik a modern világban, de a sorsát, küldetését vállaló költő ezekben is felismerheti a régi egész híradását:

Tükröd voltam. Egységben ragyogott

világod bennem: felhők, fák, galambok.

Zúztál ezer darabra, most

ezer szilánk villogja vissza arcod.

(Tükör)

Míg A Pokol tornácán régi verseinek átdolgozásában majdnem kizárólagos az antik példák ihletése, az Egy szenvedély képeinek újabb versei a megfogalmazás módjában is azt a jellegzetes kettősséget mutatják, mely a kifejezés felhevültségének és a nyelvhasználat klasszicizálásának ellentétében is jelentkezik. A bukolikus reminiszcenciákat megzendítő természeti leírásokba vibráló színeket lopnak a {643.} modern művészetből kölcsönzött képek és szavak, melyek sajátos asszociációkat keltve ellenpontozzák a képi világ eredendő harmóniáját. A völgyek és dombok szelíd ívét így szaggatja meg a hold "kemény tűje", a békés tücsökciripelésbe így robban bele egy ismeretlen és fájdalmas alapritmusú "dodekafon zene". Lírájának lényeges eleme ez a váratlanság, ellentétekben való gondolkodás. S bár hangsúlyozza, hogy egyetlen szenvedély természetrajzát írja, azért ebben ott érezzük a modern ember létének és állapotának hiteles rajzát is.

Lakatos István – mint ezt az Egy szenvedély képeinek idézett utószavában írja – különös affinitással vonzódik az epikus formához. A Pokol tornácán éppúgy a nagy antik eposzok jellegzetességeit őrzi és fejleszti tovább, mint a Hermina, e modern tragikomikus eposz, a Nyáréji álom vagy A Boldogság Múzeuma. E vonzódás vezette Vergilius Aeneiséhez s általában a költészet évezredeinek nagy eposzaihoz. Az Aeneis fordítása (1962) a modern magyar műfordítástörténet egyik legjelentősebb tette volt. Ihletői és mintái között ott sejthetjük Devecseri Gábor magyar Homérosz-fordításait, s Lakatos István tolmácsolása éppúgy az antik világ modernizálásának nagyszerű kísérlete és győzelmes bizonysága volt, mint amazok. A vergiliusi eposz után hamarosan kiadta Vergilius összes műveinek magyar fordítását (1967); s hasonlóan értékes, felfedező munkát végzett a világirodalom más nyelvterületeiről származó nagy eposzainak átültetésével is. Saját költészete annak példája, hogy a műfordítás nemcsak "gályapad" lehet, hanem olyan "laboratórium" is, mely felfedezéseivel és eredményeivel megtermékenyíti a kísérletezőt.