MAJOR OTTÓ (1924)
Major Ottó (1924) néhány antológiában publikálta a felszabadulás előtt írt, gondosan megmunkált, de a szürkeséget, az egyszerűséget tudatosan hangsúlyozó költeményeit. Elsősorban az élet tényeinek tisztelete, a teljes költői objektivitásra való törekvés rokonította az Újhold körével. "S mit száz költő kopottra ötvözött / a metrikát / feledd el!" – fogalmazza meg egy helyütt ezt a nemzedéktársaira is oly jellemző ars poeticát, amelynek másik alappillére a költészet puritán voltának szinte a végső konzekvenciákig való vállalása, a romantikus pátosz elvetése, amivel természetesen együttjárt bizonyos stilizáltság is. Ezt a jellemző, és már-már paradox kettősséget megfigyelhetjük egyetlen verseskötetében, az Ezer alakban (1946) címűben is. Szerelmes verseiben mintha egy barokk udvarló szólalna meg, vagy egy pásztor fújná sípját nyája mellett. Másutt – miközben újra és újra hangoztatja, hogy "milljó szürke kép az élet s e milljó apró, szürke részlet adja a csodás egészet. Ezt mondd el versben ..." – mintha lelkes diákként öltözne a költészet komoly tógájába. Állandóan alakváltozatokat keres, közvetetten igyekszik kifejezni mondanivalóját, amelynek mélyén pedig érezni a szenvedélyek fodrozódását. A tudatosság és a spontán lírai áradás feszültsége teszi elsősorban izgalmas dokumentummá az Ezer alakban verseit, s csak sajnálni lehet, hogy ez után az ígéretes költői kezdet után Major Ottó teljesen felhagyott a versírással. Pedig igaza volt annak a kritikusának, aki a kötet elemzésekor azt emlegette, hogy a fiatalok közül talán ő érkezhet el leghamarább a jó vers után az igazi versig.