MÉSZÖLY DEZSŐ (1918)

Mészöly Dezső (1918) bölcsészdoktori disszertációját 1942-ben Villonról írta; egész életében hatott rá a francia költő varázsa, műfordítói munkásságának egyik pillére a középkori francia költő műveinek tolmácsolása és a róla szóló alapos filológiai tanulmányok sora. Villon és a többiek (1966) című tanulmánykötete, a teljes Villon-életmű megjelentetése tanúskodik erről. Legalább ekkora vonzást gyakorolt rá a drámák, a színház világa is, Shakespeare-fordításai, Shakespeare-ről és Molière-ről írt tanulmányai szintén a mai magyar műfordítás kiemelkedő művei. Nagy filológiai felkészültséggel, örömmel és szenvedéllyel végzi ezt a hálátlan és nehéz munkát. Verses drámát tolmácsol a legszívesebben, mert "ebben együtt van a szerepjátszás és a versírás, a líra gyönyörűsége", amint ezt egy interjúban nyilatkozta. "A szerepjátszás nagy lehetősége, amely a fordításban rejlik, folyton-folyvást visszaédesgetett" – írta. Élete során volt segédszínész, dramaturg, Párizsban tanult ösztöndíjjal, színházi tapasztalatait jól hasznosítja modern színpadi nyelvet teremtő drámafordításaiban. Verseket és prózát is szívesen fordít, esszéiből már több kötetre való gyűlt össze (Shakespeare új tükörben, 1972; Molière műhelyében – Gábor Miklóssal –, 1975; Esszék és asszók, 1978).

{645.} Pályája kezdetétől jelentek meg versei, de kötetet csak 1975-ben adott ki, Önarckép retus nélkül címmel. A karcsú, félszáznál alig több verset tartalmazó kötetből szuverén, összetéveszthetetlen költői világot teremtő alkotó szellemi önarcképe bontakozik ki. Az intellektuális ember, a hatalmas műveltséganyagot versbe foglaló gondolkodó olyan műgonddal csiszolja költeményeit, mint az ékszerész a drágaköveket. Változatos, többnyire az antik versformákkal élő költeményei nagyon tudatos alkotói munka eredményei, és valószínűleg szigorú válogatás előzte meg a kötet feszes, villódzó, kiérlelt szerkezetének kialakítását. Talán éppen ez a túlságos műgond, mívesség teszi helyenként személytelenné, távolivá ábrázolásmódját még olyankor is, amikor erotikus, szókimondó szerelmi költeményeket, családi emlékeket, hangulatokat idéző verseket ír. Nagyon jellemző ars poeticája: "Akármiként állítjuk föl a mércét: / a vers csak úgy szép, ha nem tudni, mért szép." Versek egy várkapitány hagyatékából című, több versből álló ciklusán kívül a Petőfit idéző Farkasüzenet, a Forma (melynek utolsó sora így hangzik: "forma varázsától tisztul a gondolat is"), a Deákos zsörtölődés című versei a legjellegzetesebbek, a huszadik századi költői és emberi magatartásra példát kínáló alkotásai. Veretes nyelv, tömörség, helyenként gunyoros, ironikus hang; kötetének ezek a legfőbb erényei. Az önálló verseken kívül Szophoklész Antigonéjának "személyes lírával fordított hű verses tolmácsolása" is helyet kapott a kötetben, méltó párdarabjaként a magyar műfordításirodalom több Antigoné-fordításának.