| Irodalom | TARTALOM | KERÉNYI GRÁCIA (1925–1985) |
Lator László (1927) költészete is, Rába Györgyéhez vagy Kormos Istvánéhoz hasonlóan, a nagy nyilvánosság figyelme nélkül, a huzamos kirekesztettség ellenére érlelődött ki. A kényszerű hallgatás kóros tüneteinek azonban semmi nyoma rajta. Sárangyal címen 1969-ben megjelent kötete egy meglepően egységes és gáncstalan líra foglalata. Rendszeres műfordítómunkán művelt formakultúrája a belső épség, egy fölfelé emelő fényes áram közege, jelrendszere. Sűrítő és távlatot nyitó jelrendszer, melyben "A megbolydult érzékek tétova, különválás előtti zavará"-nak termékeny homálya értelmes emberi jelképekké kristályosodik.
A létezésélmény, amit ez a formakultúra megnevezni törekszik, természetesen igen összetett, és összetevői egyre differenciáltabban öltenek alakot, de uralkodó tartalmát kezdettől az a hajlam határozza meg, mely az ifjú költőt – mint írja – a körülötte áradó roppant anyagi világ, a mindenség rejtett áramainak tárgyiasítására sarkallta.
Ennek az áramlásnak eleinte – az 1949 előtti évek termésében – inkább felemelő, sugaras sodrását érezte, mint örvényeit. Jellegzetes szókapcsolatai ekkor: "kék sugarak", "kék mélység sodra", "virágok szirma a szélben", "ezüst zászlók lobogása", s alapszava a "fény". "Folyékony csoda a világ" – írta Folyékony világ című versében, s e három szónyi állítás minden eleme jelleget jelöl. A "folyékony" jelző a létezésformák hullámszerű elegyülését, a mindenség elemeinek szabad társuló készségét. Galamb és virág, szél, folyó, ágak, erek, levelek önnön létük tulajdonságaiként foglalják magukba az embert, a költőt, a költő szerelmét, s az utóbbiak az előbbiek természetével, életfunkcióival léteznek (Ágban, erekben, levelekben, Álomban utak).
Tudatos panteizmus ez, és korai változatában is korszerű, mert nem oldja fel egyetlen boldog összhangban a létezésélmény ambivalenciáját. A világ csodaként való átélése az egésszel való ajzott és feszült kapcsolatból ered, s az egész a létküzdelem görcsös, szilaj, veszedelmes tartalmait is magába foglalja. Megnevezéseiben Lator László ezért folyamodik olyan gyakran a tenyészet s az elemi jelenségek: a szél, a zápor, a vihar képzeteihez. A korai Lator-vers remegéseiben a bozót "mohó ölelése", "gyökerek kemény szorítása", vércse-sikoltás, "tépett erdők vad moraja" is jelen van. A lebegő pillangók, a mesebeli madarak, a "kakukfű illatú rét", a szerelem édene kígyósziszegés, emésztő tűz, sötét, parázsló villanások őserdeje is. Mert a létezésélmény természetébe a zsenge fővel átélt háború már belemarta a maga iszonyatát. Első verseiben közvetlenül is beszélt erről, de az életösztön ereje folytán ezek a görcsök feloldódtak, emlékük része lett a létezésélmény drámaiságának. Úgyannyira, hogy az emlékek társadalmi, emberi jegyei egy időre bele is mosódtak a természet, az elemek eseményeiből szőtt képek alkatába.
Versei karakterének az is meghatározó jegye lett, hogy szimbolikájának alapanyaga a természet s az elemek képzetköréből kerül ki, s ez a sokszor kifosztott anyag a komprimáló képesség s a feszes képszövés révén olyan szervesen forr össze a gazdagodó világkép új elemeivel, hogy a szimbolika jellege végig azonos marad.
{651.} Pedig a pálya középső szakaszát alkotó években, az 1949–1956 közötti időszak termésében a létküzdelem éltető és rontó erőinek egyensúlya megbomlik, uralkodó élménnyé a félelem, a romlás, a pusztulás válik. Az egykor fényes zászlók helyén "zöldszínű legyek diadalmas zászlai lengenek". Legyek "a szemek, fogak, szájak, szemek, rothadó kezek" erjedő tenyészete felett (Már látod). Feltűnő azonban, hogy ez a csoda jellegétől megfosztott, költészetellenes világ s a régi szimbolika a hasonulás milyen teremtő szigorával azonosul egymással. A fény, a lebegés, a "földöntúli virágzás" képei, a gyöngyház színű galambot sodró vihar vadregényes veszedelme után most dideregtető zápor hull a meztelen világra (Zord idő). "Színtelen érdes szél / kopogtatja a dolgokat egyre, / rozsda rakódik a megmerevült / levelekre." A kakukfű illatú rét helyén "Zörög a fű, a szúrós fű, / sziszeg a gyökerek kígyófeje" (Sodoma). Az egykor édeni folyókra is rávetül az undor, bennük "pászmásan kavarog a szenny", a fény megszürkült (Undor), s ha ragyog, hát tüze emészt és "éget" (Ijesztő fennsíkon), máshol az apokalipszis üstököseként "vörhenyes tűzvésszé" hatalmasodik (Mint a tőr). A mindenség rejtett, delejes árama érdes árammá vadul, "kénsárga vattás fellegek"-et sodor a sziszegő szél (Nyilalló szálon), s a kimondhatatlan megnevezésének lázas szenvedélye a hallgatás konokságához edzi magát:
| Egész nap zúg a szél, a szél alatt |
| a levegő üveg-kristálya pattan. |
| A töltésen jársz délután magadban. |
| A fák, a nyárfák sírva hajlanak. |
| Micsoda vágy feszült a megszakadt, |
| a félúton megalvadt mozdulatban! |
| Sziszeg a szél, a szél, a láthatatlan |
| hullámokon rikoltó madarak. |
| A szél, a szél, a tájat tépi sodra. |
| Csigahéj: búg az odvas torkú ház. |
| Lombok, tetők, felhők szállnak lobogva. |
| A dermedt testen foltot vet a láz, |
| s a szájszéli szigorú vájatokba |
| már fészket vert a konok hallgatás. |
| (A halott város) |
Ez a rövid költemény, a maga homogén mivoltában meggyőzően szemléltetheti az eredeti szimbolikához való hűséget, s e szimbolika feltöltődését az adott válságos állapot társadalmi, emberi tartalmaival. Egyszersmind azt is, hogy e válságot Lator László milyen drámai módon, tehát egy pillanatba koncentráltan, egy kristályos épség szétpattanásaként, a társakra utaltság fájdalmas vereségeként, kozmikus {652.} arányú riadalom és elvadulás közepette, odvas, törékeny fedezékben, tehát az ítéletidővel szemben védtelenül éli át. S azt is, hogy ebben a látványos léthelyzetben milyen józan szigorral szemléli önmagát, önmagában az embert. A nagyszerű vagy a nyomorúságos halál kínálkozó képei helyett ő csak a hallgatás tragikumát látja bekövetkezni. Ez a hallgatás azonban "konok", tehát fellebbezést tartalmaz, s ebben a mivoltában a magas rendű épség, a sajgó testvériségigény s a széttiport szabadság őrizője. S innen, az utolsó strófa felől visszanézve az, ami az elemekkel, a fákkal történik, sűrű és szoros vonatkozásrendszerré áll össze. S ebben tárul fel a zaklatott felsorolások izgalmát zárt versmondatokba fegyelmező tömörség, a beszédet híradássá avató második személyű közlésmód, a kemény sziszegő hangok, a keménységet a rugalmasság felé hajlító l-ek, a feszes húrként zengő hosszú magánhangzók s a szonettforma kristályos rendjének értelme is.
S mindez arra is figyelmeztet, hogy Lator László elhallgatása nem a nihil előtti kapituláció jegyében történt. A félelem, az undor, a védtelenség közepette létezésélményében felerősödik a magányra s a halálra ítéltség tudata (Most minden más lehet, Ijesztő fennsíkon, Emlékezz hát), s megkísérti az emberi sors semmis voltának sejtelme is – de nem ülepszik filozófiává. Ha arról beszél, hogy "Sorsod úgyis rég kimérték", s hogy "Pár ezredév hegyet tetőz föléd. / Ki kérdi majd, mily kőzetekbe ásta / a vércsetorkú félelem jelét? " – így, a nagy időhöz s az irdatlan térséghez – "Fagyos világok messze villogása!" – mérten is öncsalásnak érzi a nyugtató bölcsességét, hogy "semmiség e lét", tehát könnyű elveszíteni (A tenger éj). Szemléletében sem a remény, sem a kétség nem ölt dogmatikus formát. A lehetőség, hogy az örökös börtön lakója az ember, benne kérdésként merül fel (Háborús töredék), s a kizökkent idő burkában fojtott feszültségek erejét érzékeli (Most minden más lehet). Ha, mint korábban a csodát, most a lélek belső köreibe kényszerült, "megfordított valóság" gyötrelmes tartalmait, a "végső félelmet" is kimondhatatlannak érzi (Ijesztő fennsíkon), a figyelemnek ez a koncentrált, feszült rászögeződése arra, ami történik, a megnevezés szenvedélyének szép pátosza önmagában is azt tanúsítja, hogy a költő és a világ között nyitott a kapu.
S ezt a kapcsolatot még az erkölcsi érzékenységét felzaklató élmények is csak átmenetileg ronthatják meg. A tisztátalanság, a bűn iszonyattal tölti el (Sodoma), de morális görccsé nem merülve. Ártatlanságából nem emel magának sem prófétai, sem ügyészi pulpitust. Vívódásra semmi oka, de hajlama sincs, így a sodomai pusztítás s az undor közepette is elsősorban a megnevezés köti le tehetségét. S a megnevezés, amikor a mindenség arányaiban és közegében láttatja a szörnyűségeket s a csúnyaságokat is, sőt a világvége biblikus jelenéseiben, akkor ismét csak a tét nagyságát, jelentőségét hangsúlyozza. Erre vall zaklatottsága, vergődésének olykor vallomásszerű közvetlensége is (Undor). Mert Lator László a tárgyiasságban sem doktriner. Az elemek, a világ természetébe oltott élmény nem éri be a közvetett megnevezéssel, a döbbenet gyakran külön szólammá erősödik, s a meditáció s a filozófus-töprengés direkt megnyilatkozásaiban adja tudtul a szembenézés konzekvenciáit.
{653.} A zárt formát nem lazította fel ez a válság sem, de a történelmi és morális jelentés előtérbe tolulása fellazította a homogén szimbolikát, hogy az emberi világ jegyei intenzívebben vehessenek részt a képalkotásban, hiszen a szembenézés erkölcsi-szellemi fejleményei differenciáltabb megnevezést kívántak, mint korábban a mindenség hullámverését kifejező igény. A létezésélmény fölfelé emelő árama mintha el is apadt volna ezekben az években. Valójában csak mélyebbre húzódott, s a nagy nyomás alatt hozzáérett a közegellenállás realitásaihoz. Ez is azért történhetett így, mert költőnk és az élet viszonyában semmi nyoma az emberdegradáló csömör ingerültségének. Talán meglepő, de tény, hogy ez a dekadensnek bélyegzett költő az élettörvény tiszteletében épp olyan józan és természetes, mint az egyszerű emberek. Az egyensúly titkát vallató szigorú értelem az apokalipszis pillanatában is sejtette léte mélyebb forrásait, s ez a forrás az emberibb jövő reményét is életben tudta tartani (Mint a tőr). S mikor tisztább lett a politikai horizont, Lator László az életérdekű bölcsesség természetes készségével szabadította fel tehetsége termékenyebb hajlamait. A tempós taglalás, a Balassit idéző hang archaikus verete külön is hangsúlyozza, hogy aki beszél, tudja: számvetését ősi törvények intézik:
| Vezérlő csillagom szelídebb fényjelét |
| szememhez közelebb immár villogatja. |
| Oldódnak félelmes magányom görcsei, |
| fordul a nyelvem is szelídebb szavakra. |
| Ideje szólanom új számot-vetéssel, |
| haragos istenek szobrát összetörvén. |
| Amit tán érdemes kőtáblára vésnem: |
| nem égé-pokolé – csak emberi törvény. |
| (Férfikor) |
S e költemény utolsó szakasza a zord évek próbáinak erkölcsi-szellemi nyereségeit s ezek bekapcsolását a régi ihletek áramkörébe genezist és célt egybefogó teljességgel mutatja fel:
| Szívemet, hitemet meg nem tagadóvá |
| hegyipatak évek áramai mossák. |
| Akarom: magamat őrzővé-adóvá, |
| emelj magadévá, gyönyörű magasság. |
Költészetének következő periódusa, az 1956–1967 közötti évek termése be is váltja ezt az ígéretet. A "hegyipatak évek áramai" már nem moshatják el azt, ami történt, de el sem fúlnak a megsűrűsödött, olykor kietlen közegben. Pedig a gyönyör és az iszonyat olyan közel van itt egymáshoz, mint Nagy László verseiben. A jegenye csengve nyújtja kezét az ég felé (Öröm), a tenyészet emberi sebek hegeivel {654.} jegyes. A csoda mozdulatlanul remeg a dolgok lombjában rejtve (Fénytelen és árnyéktalan, Udvar), a fény nagyon mélyről, a "mindenségnagy éjszaka" hátteréből villan fel (Vak szembe sajduló sugallat), s az élet ősforrása is a felszín kopár, élesvonalú szerkezetein tör át, hogy az árvaságot feloldja (Öröm). S a feloldás is inkább a remegés, mint a bizonyosság örömét hozza.
Érett verseinek súlyos szépségét azonban éppen ez adja: a képtelen közegben áthatoló erő keménysége, fehérizzása, az elemeire bontott mindenség jege és forrósága, ölelése és fenyegetése, kő-tömbjei és anyagtalan, parányi rezzenései: az anyag, a tér és az idő végleteinek ütközői között szülemlő esszencia. Ez az esszencia lényegében azonos a régi "áram"-mal, mert összefogja a dolgokat, s a mindenség veleje tapintható benne, de sokkal érzékletesebb és differenciáltabb. Az emberről s a világról való keserűbb tudás, egy bonyolult kapcsolatszövevény, az adott és a lehető, az iszonyú és a gyönyörű szorítása-mámora forr benne, s szervesedik a küzdelmes élet artisztikus jelképévé.
Ezen a fokon a Lator-vers jelképessége a lukácsi szimbólum fogalmának felel meg, s úgy is valósul meg: a konkrét, az egyszeri, a sajátos alakjában. Az empirikus hajlam erejét már a korai versekben is sejteni lehetett, az érettekben aztán valósággal demonstrálja önnön természetét a nyersanyag, a jelentés úgy ül ki a dolgok arcára, mintha az anyagban eleve benne rejlett volna az, ami miatt a költő szeme reá szegeződött. Mert a szándék nyilvánvaló, Lator László nem is titkolja, de nehéz volna eldönteni, a látvány tudatosította-e szándékot, vagy a szándék révén lett fogékonyabb a szem. A vers szépségének amúgy sem az indíték a titka, hanem a valóság-elemek vitalitása, a tulajdonságok tárgyi és emberi jelentését egyszerre tükröző, több jelentéssíkban is érvényes, mégis homogén képek szerves összekapcsolódása. Az a kivételes képesség, amely például egy sziklán nőtt fa mindennapi látványát Fa a sziklafalon című versében a létezés drámaiságát összegző szimbólummá tudja teljesíteni. A fa minden rostját felzaklató, a gyökerektől a lombokig, a feltételektől a lehetőségekig a teljes sors koncentrált átélésére képesítő küzdelem megtermi gyümölcsét. A satnya fa "a kőmarkú pokol s a könnyű űr / közt remegő vezetékül feszül"-ve érzékelni képes "a lét / tagolatlan tűzhomály örömét". Hogy az "üdvözült gyönyör s az iszonyat" közös tartalmai a létezésnek, itt ölt kézzel fogható alakot, végig a fáról szólva, de mégis az emberi érzékenység jelrendszerének drámaiságával hangsúlyozva a kivetettség közepette kiküzdött szépség értelmét. A fa "mondhatatlan szépsége-árvasága" ugyan elsősorban magára a fára, a primer látványra vonatkozik, de emberi tartalmasságához a világteremtés biblikus képzeteiből szövődik a filozófikus értelmet kitüntető háttér.
Formailag mindez a döbbenet effektusai és grammatikája szerint alakul. S ez a döbbenet fontosabb, mint a filozófia fogalmi része. A kezdő sorok kérdésétől a befejezők felkiáltásáig ajzott lüktetéssel sodró folyamat áthajlásaival és alárendeléses szerkezeteivel maga is arra vall, hogy az élesrajzú tárgyiasságban ez a döbbenet a fluidum, a vers ennek nyílt megvallása felé igyekszik, ennek forrása s egyszersmind példázata is a látvány. S azért lehetett nyitott a viszony költő és példája között. S ez azért termékenyebb, mint a merev leíró jelleg, mert a rajzos elemeket expresszív {655.} élettel telíti, s ugyanakkor lehetőséget ad a distancia éreztetésére is. Így a távolság ezúttal nem a hűvösség biztosítéka, hanem a döbbenet összetevőjeként formát öltő megrendültségé. Arra ad alkalmat, hogy a sors-azonosság mellett az ember magasabb jussát, e juss sérelmét, az áldozat súlyosságát, az árvaság fájdalmát is kifejezze, tehát egy, a fa-sorsnál többre érdemes emberség értékét a látványban rejlő heroizmushoz képest.
Lator László férfiassága ebben is természetesebb, mint a kivetettséget másíthatatlannak valló filozófiáké. A sziklára került fa sorsában a törvény mellett a szeszélynek is szerepe van, a gyönyör és iszonyat együttes átérzése egy hasadás nélküli lényeg "tűzhomály örömé"-vel köti őt össze, s heroizmusa nem olyan önelégült, hogy árát, a gyötrelmet ne érezné fájdalmasan igazságtalannak.
A megrendült szembenézés közben Lator László nem kapaszkodik eszmei fogódzókba; hogy "micsoda öntudat kopár öröme" képesíti ilyen küzdelemre a fát, nem kérdezi, mert a remény törvényét ő az anyagnak az életet újjáteremtő képességéből olvassa ki (Pompei). De ebben az elemi bizonyosságban, mint az előbb idézett versben vagy az érzéki szerelem profán szenvedélyről valló Szomjúságban, az elemi érvek végül a teremtés csodájáig és a lét titkáig hatoló intuícióra képesítik a képzeletet.
E képességének Lator László tudatában is van, alább nem is adja: úgyannyira, hogy egyéb nem is igen érdekli. Ez lehet az oka, hogy az alkalmi ihlet, a szeszély, a játék, a humor színesebb, nyersebb meglepetései ritkán jutnak szóhoz lírájában. Pedig az érett versek sokat nyertek a köznapi dolgok: például egy kert, egy udvar, egy történelmi vagy mai táj pontos megfigyeléséből. A Zugligetben már-már monumentális látomássá is teljesedik a létezésélmény és egy konkrét táj elemeinek egymásba oltása révén. A szerkezetre irányuló figyelem, az élesebb, olykor metszetszerű rajz, a kövek s az ásványok keménységével ható kép is új nyeresége a kifejezőkészségnek, de a teremtés és a világvége közötti mindenség, a sokféle létminőség felidézéséhez mintha mindez kevés volna. Az igényhez képest kevés emberi esemény vesz részt a versalakítás folyamatában. Mintha a műfordítógyakorlat példás lelkiismeretességének a Lermontov- és a Blok-, a Victor Hugo- és a Frénaud-vers természetének tiszteletében egyaránt gáncstalan, önmaga jellegét és szándékát is óvná a fesztelenebb teremtés szeszélyeitől. Gáncstalanságának ez a fonákja, ha úgy tetszik, az ára.
| Irodalom | TARTALOM | KERÉNYI GRÁCIA (1925–1985) |