TAMÁSI LAJOS (1923)

Tamási Lajos (1923) 1950-ben jelentkezett első kötetével; A harmadik szerszám osztatlan elismerést keltett a kritikusok körében. Méltatói kivétel nélkül felfigyeltek arra, hogy a költő élmény- és ihletkörét alapvetően határozta meg proletármúltja, "de magába olvasztja a felszabadulás óta kibontakozó életünk minden szépségét, vidámságát ... magától értetődő természetességgel kapcsolódik jelenünkhöz, ennek a jelennek segítője, ebből a jelenből fakadó »jövendőnk alakítója«" (Fekete Sándor). A nagyszerű szándékhoz – és ez fiatal lírikusoknál gyakori – nem mindig találta meg adekvát eszközeit. Első kötetében lelkesedése és hite viszi a vezérszólamot, a mondanivalóra, a kifejezés mozgósító, aktivizáló lendületére figyel, s közben néhol megkerüli a megformálás művészi problémáit. " ... nálunk semmi sem lehetetlen, / a tenyeremen hidak vannak / és betonutak a zsebemben, / hónom alatt füstölgő gyárak ..." – írja egyik versében (Nemcsak olajjal megy a gép), s e néhány sor is jelzi, hogy az élettel való teljes azonosulásra való törekvés olykor felületessé tette. Versformáit a tudatos egyszerűségre való koncentrálás jellemezte, de a tartalom és forma mechanisztikus egybejátszása szabadon kibontakozó, spontán ihletésének gátjává is vált.

A Munkásokban (1951) lírai önéletrajzát – ez is a kor jellemző műfaja volt – írta meg. Nemcsak a maga személyes sorsát alakította verssé, hanem a kor nagy kérdéseit is igyekezett kitapintani. A költői felelősség gondolatkörét több ízben is hangsúlyozva pártos lírát teremtett. Szavai, gondolatai megélt hitről, magas fokú lírai azonosulásról vallottak, hiányzott azonban mögülük az igazi lírai mélység és a megszenvedve, vívódva felszínre hozott gondolatiság. Pontos, naturális hűséggel ábrázolta a múltat, s jellemző típusokat teremtett. Néhány felizzó részlet kivételével azonban ezek sokszor erőtlenek, sematikusak. Hangja és költészete akkor a leghitelesebb, amikor a munkásarcokat idézi, s azokat az eszményeket, melyek a nehéz időben is ébren tartották bennük a reményt. Képei sokszínűek, burjánzóak, túl bőkezűen is bánik velük, mert maguk alá temetik a kompozíció elemeit. Erősek, érettek azok a részei, melyek a múltról szólnak. A jelen érzékeltetésében hite és pátosza sok esetben a könnyebb megoldás irányába csábítja. Néhol finom beleérzéssel keltette életre a gyermeki gondolat- és érzésvilágot, de ezek a népmesei indításról árulkodó képei sem zavartalanul tiszták. A leleplezés szándéka túl deklaratíven érvényesül bennük:

{670.} Tudok az erdő rejtekében

a domb alatt egy kicsi fát,

ágait holnap el is érem,

szavamra lehajlik az ág.

Minden levele színezüstöt

zizeg és ága színarany –

– irigykedik majd rám a püspök,

pedig arany ruhája van.

Lírai mozaikjába a legszebb fényeket a szerelem képei lopják be. József Attila hatásától sem ment, üde életörömöt sugalló sorai ígéretes tehetséget sejtettek, aki azonban modorosságait még nem vetkőzte le egészen.

Tétovaságról, útvesztésről vallottak a Dal az ifjúságról (1955) versei. Jobbára korábbi kötetének hangjai csengenek vissza ebben, de életöröme mintha elfelhősödnék, s erősebbé, nosztalgikusabbá válik emlékezésének gesztusa. Bizonyára megérezte, hogy mélyebbre kellene ásnia a világban is, önmagában is.

Hiányoztak azonban azok az új élményei, melyek más irányba tágították volna líráját. Az üde dalforma, melyet leginkább magáénak mondhatott, néhol szép megoldásokra sarkallta ekkor is, másutt viszont üres dalolásra, felesleges rímelésre kényszerítette. Válsága 1956-ban érte el mélypontját. Az októberi események során hibás irányba tájékozódott, s mint a Kortárs 1957. évi első számában megjelent Nyílt levél egyik aláírója, érezteti, hogy felelősséget érez a hibákért.

A Keserves fáklya (1957) felismert útvesztésének dokumentuma. Ráébredt arra, hogy amit egyértelműnek, csak harmonikusnak látott, voltaképp ellentmondások bonyolult láncolatában juthat érvényre. Nem látta még tisztán az egymásnak feszülő erők végső eredőjét:

Mint a vihar, röpítve vitt a drága

sodrás, a fölfelé futás,

s oly egyszerű volt sorsod logikája

hogy: becsület vagy hitvány árulás,

hogy tűz vagy víz, hogy a halál vagy élet,

de most ezer gomolygás összefut,

töprengve zúg föl mély húron a lélek,

hátad mögött is fölkérdez az út.

A jórészt 1955-ben és 1956-ban írt versek között akad néhány, amely új irányt jelöl. A Nyárvégi viharok tétova, súlyos kérdései, feltornyosuló képei befelé ásó, a tragikum kockázatát is vállaló költői kiteljesedés útját sejtetik. Tamási Lajos válsága azonban sokkal mélyebb, emberi megrendülése sokkal súlyosabb volt, {671.} semhogy hamar megtalálta volna kibontakozásának egyenes útját. A vas gyötrelme (1968) e hosszú, vívódó korszakának dokumentuma – ebben jelent és múltat egyszerre igyekszik felmérni a költő – már az oldódás bizonysága. Megzendül a kötetben egy mélyebb – épp a válság szentesítette – balladai hang, amely azért fontos, mert e balladák központi szereplője majdnem mindig maga az író. Magáról kiáltja keserű szenvedéllyel: "Agyonhajszolt lovainkon / dűl a tajték, tűzhabos, / a holdverte földeken át / csak szorítjuk, nyomjuk egymást, / fehér ingünk vérpiros" (István napkor). Kérdések és kétségek, tájékozódni, tisztán látni vágyó "ceruzasorok" sokasága ez a válogatás, amelyben Az északi föld ciklus lírai magatartása ragadja meg leginkább az olvasót.