SIPOS GYULA (1921–1976)

Sipos Gyula (1921–1976) két versesfüzettel jelentkezett a felszabadulás előtt (Lámpák a ködben, 1939; A három lépés, 1941). Inkább költői hangpróbák ezek, a népies ihletés viszi bennük a vezérszólamot, de beszüremkedik egyik-másik versébe a misztikus megihletettség is – ami jellemzője volt a kor népies lírája egyik ágának –, s mindez a költő alapérzésével, nyugtalan, szenvedélyes keresésével, újat akarásával elegyedve, sajátos emberközpontú költészetet ígért. Pályáját azonban keresztezte a második világháború: tettekkel is küzdött a fasizmus ellen, börtönbe került, illegalitásba kényszerült (erről szól egyik szép verse, az Illegalitásban), majd a felszabadulás után közéleti tisztségeket töltött be; vezette a Györffy-kollégiumot, részt vett a földreform gyakorlati megvalósításában, lapot szerkesztett, cikkeivel, glosszáival segítette a kulturális forradalom győzelmét. Lírája azonban nem apadt el. Szóljatok bátran (1954) című kötetével akkor jelentkezett, amikor az irodalom megkezdte harcát a sematizmus ellen. Egyszerű, tiszta hangú, elkötelezett verseivel azt bizonyította, hogy van helye és szerepe a mindennapok küzdelmeit vállaló, a kor problémáit különösebb áttételek nélkül kifejezni kész költőtípusnak. Őszinte, kendőzetlen nyíltsággal vallotta meg érzelmeit. Úgy érezte, nincs titkolni valója, nem kell taktikáznia, hiszen egész életében az emberért, az emberi ügy győzelméért harcolt:

Harmincnégy évem, íme eltelt

s emberre még nem fogtam fegyvert,

de álltam puskacső előtt is:

így voltam gyáva is, meg hős is,

félig patyolat, félig sáros:

közöm van mind a két világhoz,

de egyikben sem csúsztam térden,

hogy élek még – magam sem értem.

(Számadás)

Napról napra tanúja lehetett, hogy akik korábban fenntartás nélkül hittek, most kétségekkel vívódnak. A kétkedőkkel és bizalmatlanokkal, a bizonytalanokkal és kivárókkal szemben büszkén vallotta, hogy a kor számára csak a kommunizmus {672.} eszménye, annak valóra váltása hozhatja meg a megoldást. Erről vallott hosszabb lélegzetű poémájában, a Magyarokban, melynek nagyigényű tablója szinte himnikus vallomással végződik:

Ó, kommunizmus, emberi szép hit!

Hitünk tebenned lelte meg a fészkit,

mikor bujdosott, voltál szállása,

idegenségben hazavágyása,

egy szál kardunk vagy, emberi szép rend,

tudjunk hát lenni esztelenek érted,

hogy megmaradjon, ha még megmaradhat

otthonra lelve a magyar magyarnak.

Ez a múltőrző, de a jövőbe is biztonsággal pillantó magatartás vált költészetének meghatározó tényezőjévé. Líráját átszínezték a magyar költészet legszebb hagyományai: szívesen élt archaikus szavakkal, nyelvi fordulatokkal, de igazán fontosnak a kifejezést magát, a verssel való szolgálatot és hittevést érezte. Ezek az érzések lettek szatíráinak szülőivé. Ötletesen, szellemesen, olykor kegyetlenül élesen leplezte le az ötvenes évek kigúnyolására érdemes típusait, s velük szemben – vagy éppen ellenükben – azt vallotta, hogy az elvétett lépést jóvá lehet tenni: "elkezdeni újra bátran – gyalogolni a tömegben." Ugyanakkor voltak nagyon szép, idillikus versei is, melyekben családjáról, gyermekeiről írt szenvedélyes szeretettel, a megtalált boldogság ízeivel.

Tíz éve (1955) című kötetével a felszabadulás évfordulójára emlékezett. Szándéka tiszta és őszinte volt: "minden ártó szándékkal és tünettel szemben szükség van a vallomásra – írta kötete utószavában –, hogy a szocializmus és az értelem, a szocializmus és az emberség – elválaszthatatlan." Elkötelezett szenvedély és szándékolt egyszerűség jellemezte e verseit, ám a forma puritánsága egyhangúságot eredményezett, mert – mint Komlós János írta szellemes kritikájában – "furulyával nem lehet bonyolultabb zenei kompozíciókat, a dallamok nagyobb gazdagságát kifejezni".

1956 tragikus eseményeinek hatására fogalmazódott meg benne a számvetés igénye, s ennek megvalósulása Férfikor című kötete 1962-ben, melynek alaphangulata a megdöbbenés és a tétova múltidézés. "... Még tűnődök a múlton / s a világot újra kell tanulnom" – írta némi rezignációval. Ekkor már készen állt Utak című poémája, mely csak később jelent meg kötetben. Ebben dolgozta fel talán legteljesebben az elmúlt évek történelmi tanulságait és tapasztalatait. Vázlatos formában, új és új kérdőjelek, megválaszolatlan kérdések között a Tragédia Ádámjának módjára (és nyilván hatása alatt) éli újra a közelmúlt történelmének különböző alakváltozatait, s benne a maga személyes sorsát, választ keresve kínzó kétségeire, melyeket néhol megdöbbentően szép képekben, másutt fáradt, félig írt sorokban fejezett ki. Ekkori éveinek töprengő, befelé forduló, kétkedő alapérzését így foglalta össze a Rorate coeliben:

{673.} Szolgáltam hivő harcos a magam költségén, vérén.

Esztendők múltán számlálgatom, még mennyi maradt meg?

Esztendők múltán együgyűnek vagy bölcsnek kell lennem?

A vakon bízó lobogás nélkül hogyan hihessek?

Rorate coeli, nincs égi harmat, csak kín és kétség.

Hazug a szó, hát hogyan hihetném, hogyan szolgálnám?

Galamb sziszeg és kígyó turbékol, kutyák dalolnak

s a magasságból rámvigyorog az álarcos sátán.

De még e válságoktól szabdalt, hit és hitetlenség peremén egyensúlyozó korszakában is felismeri a történelem menetét, s a poémát záró Rapszódiában érzékletes képben mutatja be a kubikost, az egyszerű embert, aki csak munkájára összpontosítja figyelmét, "ki ásója nyelén / támaszkodva nézte, hogy harapva / belemar az óriás gép a partba /, és annyi földet kap be egy falásra, / amennyit ő egy egész nap kiásna". A munka "visszakapott öröme", újra megtalált optimizmusa csendül ki ebből a záróképből, bizonyítva, hogy Sipos Gyula alapvetően elkötelezett költészetének megtorpanása pillanatnyi volt csupán. S ha köteteiben újra meg újra felvillan is a múlt tragikus árnya, ha egy-egy kérdésre évek múltán sem találja a választ, ha a dalforma oldott lebegését elégikusabb hangok váltották is fel Gyümölcs és virág (1964) című kötetében, végül mégis sikerült elhengerítenie magáról azt a fojtogatóan nehéz követ, melyről Feltámadás című versében írt. Ismét emberközelbe kerülve, immár megszenvedve, az élet apróbb jelenségei iránt érzékenyebben, költői eszközeiben gazdagabban mondhatta el:

Én a törvényt tengereken tanultam,

mázsás súlyok alatt.

S ha megöregszem,

nem tudok többet, mint az apostol,

ki vénségére kehesen, rekedten

mindig azt mondta szentbeszéd helyett:

szeressétek egymást, emberek!

"Engem nem láttok az Olümposzon" – mondta magáról keserű öntudattal (Érvényes vagy érvénytelen). Nem vágyott költői elismerésre, nem akart vátesz se lenni. A "vámszedő öntudat" folytonos kontrolljában élt és alkotott, s ritkán sikerült "egy méz-csöppnyi öröklét"-et csennie magának. Talán ezért is tért vissza utolsó korszakában az egyszer már gyakorolt szatíra műfajához. Ezekben a leheletnyi versekben néha remek és szívszorító, néha igazságtalanul indulatos képét adja annak a kispolgári morálnak, mely oly sok és aggasztó változatban tűnik fel napjainkban. Képviselőinek vágja oda korai verseinek kemény, szarkasztikus modorában:

{674.} Az önmagukkal megelégedett,

a világgal megelégedett

biztos fölényű emberekkel nem tudok szót érteni.

Messze vagyunk mi egymástól,

mint a műtrágyák okos képletei

a csírázó magvak

kiszámíthatatlan, ostoba életétől.

(A számítók)

Olykor úgy érzi magát, mintha az ő arcára is rákövesült volna az ostoba bohócálarc, a semmitmondó clown-mosoly (Mosoly). Verseinek formáját szándékosan leegyszerűsíti, képeit dísztelenné teszi, s sajátos parlando hangnemben, "szíve belső törvényeit" követve igyekezett a korral adekvát költészetet teremteni. Hitét és tenniakarását azonban sohasem veszítette el. Móricz Zsigmond pataki szobra előtt elmélkedve mintha ifjúi éveinek felgyűlő szenvedélyét találná s fogalmazná meg újra:

Néznek bennünket a halottak.

Nem tudunk előlük kitérni.

Meg kell maradnunk, amig élünk,

mig élünk, ha belehalunk is,

amint ők, embernek, magyarnak.

Folytatnunk kell, amig lehet még.

Ennek a "folytatás"-nak, a számvetés nem szűnő kényszerének bizonysága A senki földjén (1970) című regénye, mely a Szépirodalmi Könyvkiadó felszabadulási regénypályázatának egyik díjnyertese volt. A regényíró Sipos Gyula kitűnően kamatoztatta költői adottságait. A kompozíció módját hangulatkifejező tényezővé avatta, amikor a laza, mozaikszerű asszociációk sorából és a három különböző típust megszemélyesítő főszereplő párbeszédeiből teljes egyértelműséggel sugallja a következtetést: a régi világnak mindenképpen meg kellett változnia. A történelem forgószelében egymás mellé sodródik Szita, a fiatal diák, az illegális kommunista párt tagja – akiben egy kicsit ifjúi önmagát írta meg –, a Katona és a Kispap. Sűrű, drámai párbeszédekben – némileg Sánta Ferenc Árulójának kompozíciója nyomán – a gondolati elemek válnak lényegessé, míg maguk az események inkább a mű peremére szorulnak. Regényében gyengeségei mellett is sikerült a kor sok egyetemes tanulságát megfogalmaznia, "s egy újfajta művészi látásmód" (Wéber Antal) első lépéseit megtennie.

Az életművéből készített gazdag válogatást (Szomjúság, 1975) számvetésnek szánta. Tele volt tervekkel, műveket hordott magában megírásra készen, amikor váratlanul elragadta a halál.