| SIPOS GYULA (1921–1976) | TARTALOM | REMÉNYI BÉLA (1914–1962) |
Darázs Endre (1926–1971) első versei a felszabadulás előtt jelentek meg, önálló kötettel azonban csak 1945 után jelentkezett (Kunyhó füsttel, 1947). Pályakezdő költeményeiben a táj varázslata, sokarcú változatossága játszotta a főszerepet. Berzsenyi és Csokonai örökösének érezte magát (többször megidézte a niklai magányába húzódott költő-remetét, s ő is írt Közelítő tél címmel verset), hozzájuk hasonlóan korán megjelent műveiben a nyomasztó, a lehúzó erők ellen való harc. Nemegyszer meglepő erővel és érettséggel fejezte ki a fojtogatottság élményét. A Balaton vidékének tündökletes színeit, kiszámíthatatlan, szeszélyes alakváltozatait követte nyomon a legszívesebben, s a meredeken magasba szökő vulkáni hegyek látványa az ember határtalan lehetőségeire figyelmeztette.
Tudata mélyén folyvást ott lappangott egyik legdöntőbb, későbbi pályáját oly tragikussá színező emléke, a háború, a pusztulás és a halál látomása. Vizionáló erővel jelenítette meg ezt Napfürdő című versében. Finom érzékenységgel azonban észrevette, hogy a katonák, akik nap nap után kockáztatták életüket, voltaképp egyszerű, dolgos emberek, s a harcok szüneteiben visszatérnek polgári foglalkozásukhoz. A golyótépte ház udvara így válhatott egy pillanatra a béke és biztonság idilli szigetévé (Katonák).
Első kötetét, a Kunyhó füsttelt (rövidesen követte a Vasszobor, 1948-ban) szivárványos változatosság, meglepő mozgékonyság, váratlan képalkotások jellemezték. "... minden egyes lélegzetvétele csupa meglepetés – írta róla Pilinszky János – csupa talpraesett képtelenség, balesetből kikerekedett mutatvány, csupa hazugságnak induló elemi igazmondás." Színek villannak fel tarka egymásutánban, egymást követik a mozgást jelentő igék, az impresszionista jelzők. Ám ugyanakkor akadtak meglepően deprimált pillanatai is, amikor tétován és céltalanul szemlélte a világot, nem lelte helyét a nyüzsgő forgatagban. Ilyen pillanatban újra meg újra megkísértette a halál és az elmúlás gondolata. Néhol egészen megdöbbentő víziók bukkannak fel verseiben (a Pilinszky János verséből is ismert "csillagháló" nála áthatolhatatlan akadállyá növekszik), arról árulkodva, hogy személyisége sérült, idegrendszere labilis, kiegyensúlyozatlan. Meg-megkísértették lelkének ekkor még láncra vert démonai, s annál nagyobbra kell értékelnünk, hogy mégis ő volt egyike azoknak a lírikusoknak, akik változatos eszközökkel érzékeltetni tudták a forrongó újat akarást, lázas történelmi készülődést. Benne magában is feszült a tettvágy, a költő és a költészet helyét kereste az új világban. Legjobb verseit játékosság hatja át, a valósággal való azonosulás szinte pajkos öröme (Kunyhó füsttel).
Erős költői adottságait jelzi, hogy habzó érzéseit, mámoros életörömét igyekezett általánosítani. Mítoszteremtő tehetsége már korán felvillan (Kotlós), a Szarvasok futása és a Szilaj csorda aztán meglepően éretten, végérvényes tömörségben fejezi ki a sors vállalásának gesztusát. E két versével Darázs Endre tudatosan kapcsolódott a bartóki "csak tiszta forrásból" és a Petőfitől eredeztethető (Farkasok dala) költői hagyományhoz. Tudatában volt annak, hogy az élet telve van nehézséggel, de volt ereje és tehetsége, hogy maga is vállalja a harcot, a hétköznapok küzdelmét, a visszahúzó erők elleni folytonos cselekvést:
Ez volt az ő legszemélyesebb költői hitvallása is. A tett, a cselekvés alkotó magatartását igyekezett versbe foglalni. Szemben az elvont szemlélődéssel az élet áramával való azonosulást érezte az épülő új világgal adekvát magatartásnak. Többször, több változatban is megfogalmazta személyes, de egyetemes érvényű ars poeticáját. "A változás hatalmas malmainak dübörgését" hallgatva így vallott a korszerűnek érzett művészi magatartásról:
| Költő vigyázz, hogy mint fogod a tollat, |
| Jeled legyen e malmok homlokán. |
| Ne ködre irj, a köd kis szélre szétfut |
| S helyén a napfény marad meg csupán. |
| (Ars poetica) |
"Sok munkája lesz a zenekarnak. – Mi eddig volt, csak a nyitány" – írta 1948-ban. Annak a költőgenerációnak, mely a felszabadulással kezdte pályáját, s amely vállalta az új világot minden sebével és örömével, legszemélyesebb hitvallása volt ez. "Körül az éj, belül veszély – A kormányos mégis remél" – írta egyik nagy hasonlatra (melynek világirodalmi előzményeit alighanem Horatiustól számíthatjuk) épülő önvallomásában. Tudott remélni, és hitte, hogy reménysége valóra válik, hogy "hajnal jön s galamb", s a béke friss olajága hajlik a világ fölé (Ararát). A békének, a szenvedések, a napi küzdelmek utáni világot átfogó győzelemnek ez az idilli, optimista képe több versében is feltűnik. Verset ír – Berda József modorában – Egy piaci kosárra, amely bőségével ugyanúgy a boldog jövendőt jelképezi számára, mint az utcákon özönlő mámoros tömeg. Következő korszakában ezeket a színeket és érzéseket igyekszik kevesebb képben, kicsit egyhangú variációkban elmondani. Rendkívül jó érzékkel jeleníti meg a hétköznapokat, de azoknak csak a fényét látja, az árnyaikat kevésbé. Fiatalok (1950) és Üdvözlet (1952) című köteteiben híven szólaltatta meg az ötvenes évek első felének heroikus nekibuzdulását, de költői tónusa fáradttá, egyhangúvá szürkül. Vannak nagyszerű felvillanásai, mint amilyen például a Hadsereg című verse; de csak ritkán képes végig következetesen szerkeszteni verseit; megreked az alkatától meglehetősen {677.} idegen magyarázatoknál. Képek helyett kijelentésekkel igazolja élményeit. Optimizmusát sem fejezi ki elég elmélyülten, formája pedig egyhangú, túlontúl egyszerűsített.
Személyes tragédiája folytán kezdett mélyülni alkotói válsága. Költészetét mindig a végletesség, kiegyensúlyozatlanság jellemezte. Képeiben, szókincsében, versformálásának töredezettségében mindinkább tetten érhető az idegrendszeri labilitás. Világítóudvar című versében a jellegzetesen József Attila-i képet ("A mellékudvarból a fény – hálóját lassan emeli") írja újra, de fojtogatóan, nehézkesen, reménytelenül bontja ki a naplemente élményét:
| Áll az idő, most minden nehéz, |
| Búcsut intene, ólmos a kéz. |
| Csak a mindég nyugtalan szemek |
| Keresnek fényt a tető felett. |
Korábban mozgékony, csupa változatosság, csupa váratlanság igézetében fogant versei meglassúdnak. Vissza-visszatér bennük a nyirkos, hideg ősz és a reménytelenül egyhangú tél látomása. Új és új változatokban tűnik fel lírájában ekkortájt a fojtogató, áthatolhatatlan köd képe. Magányosnak érzi magát, kihűltnek. Reményei elhagyták, tüze kihamvadt: "Fához támaszkodom és akár a fa, / Olyan rideg vagyok, / Mint a fa maga." (Szürkéllő dombok.) Kórház lakója lesz, szűk ablakból tenyérnyi valóságra lát. A labilis idegrendszerűek módjára újra meg újra nekibuzdul, mohó eltökéltséggel igyekszik összerakni azt, ami reménytelenül széttöredezett a kezében. Megdöbbentő képei árulkodnak belső széteséséről:
| A szék karján lengett még a fátyol, |
| De szürkülten az új nap porától, |
| És úgy láttad: földrecsüngő vége |
| Sötétedik már a feketébe ... |
| (Rosszban-jóban) |
Felhőtlenebb időszakaiban igyekszik valami nagyigényű verssel bizonyítani, hogy tehetsége, költői ereje még a régi. Ilyen összegezés igényével született az Erőd utca című ciklusa (1956). Voltaképp lírai novellák füzére e kötet: Budapest ostromát jeleníti meg benne, néhol tragikus árnyalatokkal, néhol groteszk villanásokkal, de fáradtan és bőbeszédűen. Mindazonáltal rövid ideig felvillant reménye: hátha zavartalanul alkothat, s előbb-utóbb ismét sikerül visszaszereznie elveszített idilli nyugalmát A Tűz-tánc (1959) antológia szerkesztése után mintha az érdeklődés középpontjába került volna. De az ugyanebben az évben kiadott Rosszban-jóban tragikusan magányos, személyes sorsában csalódott költőarcot mutat. A Tizenkettedikben számot vet magával, a világgal, és így összegez:
| {678.} Hamar elfeledték. Büszke első sorból |
| Néhány vékony könyve |
| A legfelső polcnak távoli sarkába |
| Lett végleg száműzve. |
| Élve befalazták. Testes lexikonok |
| Árnya örök éjjel. |
| A keresők keze olvasmányt kutatván |
| Odáig nem ért el. |
| Néha még levél jött, de alig volt hangja: |
| Elhaló sóhajtás. |
| Épp csak átfutották. Hiszen szívderítőbb |
| Volt helyette sok más. |
Befelé forduló, kiegyensúlyozatlan lelkiállapotáról is árulkodik, hogy majdnem mindegyik versének csak egy hőse van: a lírai én, és egy témája: hogyan romlott el élete. Képeinek átalakulása is jellemző: a fákat ellenséges hadseregnek látja, az ágakat torz fegyvereknek, a világot, a létet kietlennek, sivárnak. Tragikusan magányossá lett életébe egy-egy tűnő szerelem néha belopja még a remény sugarát (Egyedül te). De ezekben a szomorú s egyre nosztalgikusabbra színezett időszakokban sem sikerült megtalálnia az alkotás régi örömét, biztonságát: "A ceruza már régóta futkos. / Bujkál a végső eredmény" – írja lemondóan a Téli esőkben.
A Portré ezüstkeretben (1964) szinte mindegyik versében érezni a koncentrálás, a személyiség összeszedésének nagy erőfeszítését. Leszűrt, szép, tiszta sorok mellett kapkodó, ideges, kidolgozatlan versrészletek jelzik, hogy ez a koraöreg, fanyar költő végérvényesen elveszített valamit. "Nem vagy más itt, mint fölös csavar" – írta egyik régebbi versében, s ez az érzés most végérvényessé vált benne. Hálás minden szeretetért, belekapaszkodik a feléje nyújtott kézbe, de megtartani nem tudja. A műfajokban is újulni próbál: a groteszkkel próbálkozik, karikatúrákat rajzol; a posztumusz Egy főkönyvelő hegedül (1972) mutatja, milyen sokfelé próbálkozott, hátha sikerül meggátolnia személyisége tragikus széthullását. A végzetet azonban nem tudta megállítani. 1971 júniusában "eltörött az igrichegedű".
Tehetséges költőt sejtetett indulása, ingatag lelki egyensúlya azonban sosem tette képessé állandóságra, alapjában véve mindig a végzet eljegyzettje volt. Halála után alighanem érdemtelenül bekövetkezett, amit egyik régi versében jósolt:
| Jártam erre – egyszer, ha kutatna |
| Egy szimat, nem érez már szagot. |
| Az illanó, pillanatnyi szagra |
| Rácsapódnak sűrűbb illatok, |
| Elkeverednek könnyedén magukba. |
| (Havon) |
| SIPOS GYULA (1921–1976) | TARTALOM | REMÉNYI BÉLA (1914–1962) |