{679.} REMÉNYI BÉLA (1914–1962)

Reményi Béla (1914–1962) késve kezdte irodalmi pályáját. Nyugtalan, vibráló, kísérletező egyéniség volt. Szolgálni és használni akart költészetével. "... igaz ember volt – mint Fodor József írta róla nekrológjában –, a jót kereste, a becsületes utat; a valódi igazságot, a legjobbat kereste a bennünket oly sok lidérctűzzel megkísértő életben." A legkülönbözőbb műfajokban próbálkozott, de maradandónak alighanem versei bizonyulnak. Nem első korszakának művei (ekkori termését Évek hullámain (1948) címmel foglalta kötetbe), hanem a halála előtti utolsó öt esztendőben publikált versei. Ezekben kapkodva, a halál rémével viaskodva igyekezett a tiszta hangra találni. Drámáitól és regényeitől sem lehet elvitatni az újra való törekvés kísérletét, ám csak némelyikben villan meg igazi tehetsége.

Négyszemközt (1957) című kötete az első, melyben a világ nagy kérdéseivel korábban is oly sokszor szembenéző – de olykor sematikus mellékvágányra tévedő – költő önmagával, a maga lírájának esztétikai értékeivel is igyekezett számot vetni. "Sem a nagyság, se a kicsinyesség / nem érdemem, mely megjelöl" – írta némi szkepszissel. Kétségtelen, hogy költészetének nincsenek kiemelkedő remeklései, nagy teljesítményei. Nagyjából egy kérdéskör körül forgott még akkor is, amikor látszólag általános emberi vonatkozások irányába tágította mondanivalóját. Mindig élt benne a "mindent elmondani" belső kényszere. Ezért válhat majd mindegyik verse személyes naplója darabjává, s mint a naplókban általában, itt is a szubjektív elem a döntő, amely elmossa az építmény szilárdabb körvonalait, néhol pedig feleslegesen patetikussá, retorikussá teszi mondatait. Alapvetően szomorkás, pesszimizmusra is hajlamos alkata ott érvényesül a legzavartalanabbul, ahol halvány, pasztell színekkel igyekszik tájékozódni, míg válságából való kiemelkedésének kísérletei túlságosan harsogók, retorikusak. Egész költészete az önmaga korlátaival tisztában levő, azokon túlemelkedni vágyó ember vallomása, bár egymásra toluló versmondataiban olykor sikerül fontos kérdéseket megfogalmaznia. Félelmetes látomásokkal, kísértetekkel népesül be világa, s közben tovafutnak mellőle a "lombhullató évek", a "vesztüket érző órák". A "térdig avarban" gázoló költő azzal vigasztalná magát, hogy a "halállal gazdagabban" élhet. Voltaképp az élet nagy és kínzó kérdéseire kereste szüntelen a választ, de szkeptikus, kétkedő alaptermészete miatt inkább csak a rosszat, a kilátástalan momentumokat regisztrálta kínzó élességgel:

... minden meghal, csak a banalitás,

csak a közhely, csak az olcsóság, csak az unalom,

az forog szüntelenül, mint a malom!

(Zsörtölődés)

Zsákmány (1959) című kötete talán mélypontja csüggedt létérzésének. Kilátástalannak, elvetéltnek érzi egész életét és költészetét: "Mindegy: meddig élsz és hogyan. / Már csak az árnyékod lesz hosszabb. / Ülsz a sötétben. Este van." (Este {680.} van.) Költői alapállásában, versformálásában van némi szürrealista-expresszionista vonás, de ennek sem tudta zavartalanul átengedni magát, hisz még látomásos verseiben is érződik az intellektus fegyelmező kontrollja. Különböző kísérletei csak az öneszmélés keserű állomásai. "Elérni a foghatót: nevel különb csatára" – írta egyik versében, de épp a "fogható" csúszott ki általában kezéből, s tétova gesztusai, kapaszkodó mozdulatai versei egy részének struktúráját is fellazították, hol túlságosan bőbeszédűvé tették, hol feleslegesen leegyszerűsítették. Az egész élet és az egész költészet keserű próbatétel volt számára, s e tépett alapérzését csak fokozták testi szenvedései, betegsége kínzó élményei, melyek néhol vallomásos képeket, sorokat hoztak felszínre belőle. Egész életművét tulajdonképp az teszi tragikusan beteljesületlenné, hogy mindvégig tudatában volt, hogy egyszer kisarjad, termést hoz majd "az olajág" – hogy egyik visszatérő képét idézzük –, de nem érezte magában az erőt, sem a testi, sem a lelki erőt, hogy önmagából is kisarjassza. Költészete épp így, ezzel a beteljesületlenséggel vált e bonyolult, új utakra induló korszaknak egyik emberi jelképévé.

Drámai és prózai művei közül elsősorban a Szembesítés (1961) című regénye emelkedik ki, amelyben 1956 erkölcsi és világnézeti kérdéseit igyekezett fölfejteni. Hét vallomásból, lazán egybekapcsolódó mozaikból épül fel a mű, amelyet szándéka tesz izgalmassá. A megvalósítás egyenetlenebb, részben azért, mert a különböző típusokat nem mindig engedi kibontakozni az író szkepticizmusa, morális igazságtevésének tiszteletre méltó szándékát pedig gyengíti, hogy a humanizmus eszményét sablonosan értelmezi.