CSOHÁNY GABRIELLA (1919–1972)
Csohány Gabriella (1919–1972) lelkes, patetikus közérzetversekkel kezdte pályáját. Első kötete (Köszönöm!, 1951) az ötvenes évek átfűlt, vallomásosan őszintének szánt, valójában közhelyeket görgető modorát idézte, s a kifejezés sodró hevületével együtt jó néhány képzavart is tartalmazott. A Dal az emberekről (1954) nem sok új vonást rajzol a képhez: bár szándékát, a világot átfogni kész alkotó lendület érzését rokonszenves nyíltsággal fogalmazta meg, költői ügyetlenségei még egyértelműbben megmutatkoztak. A szándék mögül hiányzott az elmélyülés, a primer hevület mögül a szemlélődés nyugalma és általában az a lírai formáló készség, tehetség, mely nélkül aligha születhetik maradandó értékű mű. "Könnyeinek legkisebb űrmértéke: tengernyi" – írta szellemesen és találóan a Dal az emberről érzelmi túlcsigázottságának jellemzéséül Abody Béla. Retorikus, a közvetlenséget és az áttetsző formálást lapossággal összetévesztő lírája az ötvenes évek végére elapadt. Ezután regényeket írt, életrajzi emlékeit általánosította.