PÁKOLITZ ISTVÁN (1919)

Pákolitz István (1919) első írásai az ötvenes évek elején jelentek meg; 1954-ben Boda Istvánnal és Petrovácz Istvánnal közösen adta közre a Három költő című gyűjteményt. 1955-ben jelent meg Évgyűrűk, 1958-ban Szüret című kötete, ezt követték Fény és árnyék (1962), Esti dal (1963) és Messzenéző (1965) című verseskötetei.

Tapasztalatait foglalta verseibe, költészete a hagyományok rendjéhez igazodott. Azt a lírai realizmust képviselte, amely a természet és az emberi élet költői ábrázolásában, a külső világra épülő meditációban találja meg feladatát. A {692.} "pannon" impresszionizmus formaképző eljárásait követte, a dunántúli életben fedezte fel a rend és a szépség elemi forrását. Tiszta hangot ütött meg, festői szóképeket használt, biztos életörömről, szerény méltóságtudatról beszélt. Nem ismerte a szenvedély viharos kitöréseit, bensőséges érzésekről szólott, rend, egyensúly és fegyelem voltak költészetének tájékozódási pontjai. "Kiegyensúlyozott az életem, / megőriz tán a hűség és erő" – tett vallomást Méreg című versében. A rendre és egyensúlyra alapozott élet nemcsak belső biztonságot adott, hanem magasra tekintő erkölcsi igényességet is. A pécsi költő a személyiség teljesebb megvalósításának lehetőségét találta meg a költői harmóniában és a benső fegyelemben. Szerelmi etikája is fegyelmezett önérzetről tanúskodik, verseiben két autonóm emberi egyéniség felelős kapcsolatát hirdeti (Méltóság). Költészetét biztonságadó moralitás hatja át: a művészi tevékenységet elkötelezett, társadalmi érvényű cselekvésnek tekinti. Ez a felfogás alapozta meg költői önérzetét:

De mégis, érzem, szükséges vagyok,

szegényebb lenne nélkülem a lét;

ami a küzdelemből rám esik,

nem vállalhatja senki, semmiképp;

a roppant Egész része, semmiség

az életem, de nyugtat a tudat:

habár a résznek sorsa az enyészet,

múlása is táplálja az Egészet.

Költészetének egyensúlya a hatvanas évek második felében bomlott meg, ekkor jelentek meg Ami lehet (1969), Zöldarany (1972), Koronák (1974) című kötetei. Biztonságos világképének megrendülését kezdetben társadalmi tapasztalatai okozták: a szocialista eszményektől idegen mentalitással és magatartással perlekedett. A szelíd életképeket protestáló versek, a biztos harmóniát kritikai indulat, a moralisták lázadó szenvedélye váltotta fel. Óh, terebélyesedő szabadság! című versében a cinikus önzést, a közösségellenes harácsolást ítélte el: "Óh, terebélyesedő szabadság, / cimbálják gyümölcsös ágad / kik tegnap elibéd köptek / s holnap köpnének utánad! (...) Óh, terebélyesedő szabadság, / féltve szeretlek: / szétfoszló szavak hitelét / őrizzék újra a tettek!"

Az alkotó személyiség átalakulását egyéni megpróbáltatások is siettették: az öregedés gondjai, a beteg szív kihagyó ritmusa. Pákolitz István személyes drámába kényszerült, számot kellett vetnie az emberi élet múlandóságával, tekintetét ismeretlen mélységek felé kellett fordítania (Nocturno, In flagranti). Költészetébe addig szinte alig ismert elégikus rezignáció, tragikus érzés költözött, ugyanakkor makacs ellenállás, amely a szorongások ellenében a lélek békéjét védelmezte. A költő a természet (Barackfa), illetve a magyar történelem példázatos ábrázolása révén fejezte ki az ellenállás morális értékét:

{693.} de szép a végső számvetést

követő boldog remegés,

a halálbiztos vállalást

koronázó szívdobogás;

ha nincs már semmi nehezék,

mi visszahúzna, az a szép!

mindeneknél szebb diadal:

az is győz, aki belehal.

(Az egri várban)

Verseinek zaklatottabb dallamán is érződött a belső küzdelem, költészete poétikailag is változott. Hangja töprengőbb lett, elemző igénye mélyebbre világít, a személyiség mélyén ható belső konfliktusait tárja fel. Formája nyugtalanabb, ugyanakkor intellektuálisan feszesebb. Két fogalom, két képzet között nagyobb feszültséget teremt. A versek hangolása általában elégikus, nemegyszer ironikus, képalkotásában szerepet kap a groteszk. A dunántúli életképek költője a testi szenvedéssel és kegyetlen szorongásaival küzdve újította meg költészetét.