JOBBÁGY KÁROLY (1921)

Jobbágy Károly (1921) tizennyolcéves kora óta ír verset, a Népszava, a Híd, a Kelet Népe adott helyet első, a szocialista eszmeiség jegyében fogant költeményeinek. A biztató indulás után a háború, majd a hadifogság évei sokáig lehetetlenné tették költői pályája kibontakozását. 1953-ban kapcsolódott be ismét az irodalmi életbe.

1955-ös első kötetétől, az új társadalmi rend születését ünneplő Feltámadástól kezdve költészetének fő motívuma a szocialista közösségi elkötelezettség, a közéletiség. Bevallottan "világmegváltó", nagyratörő célokat tűzött maga elé, hite és meggyőződése szerint a költészet, a művészet erejével változtatni lehet az életen. Azt kívánja a költőktől: "Villantsd fel, ami szép lehet még!", aki verset ír, "szépre intsen". "Hősi, örök élet"-ről ábrándozott, sokáig hitt abban, hogy rendkívüli, hibátlan, nagyszerű korban él. 1955 végétől–1956 elejétől azonban a krónikás lelkesült hangjába már kétely is vegyül. A nagy távlatok, az örökké virágzó fák, a fényes üstökösök metaforáit időnként a "sötétben, sárban, messzi" képei váltják fel. 1956. április 20-án keltezett Világosságot! című, a politikai élet torzulásait, visszásságait felismerő úttörő művek közé tartozó versében már ilyen sorok olvashatók:

Nem látok mást, csak önkényt mindenütt ...

S mindent befed az "éberség" palástja;

bújnak benne bámész bürokraták ...

József Attila emlékét idézi, Török Erzsi népdalaiból merít erőt a gondterhelt hétköznapok elviseléséhez. Juhász Ferenchez írott hosszú, előző, egyszerűbb versformáitól eltérő poétikai sajátságokat felmutató költeménye az ötvenes évek {694.} költői termésének egyik figyelemre méltó dokumentuma. Juhász Ferenc merész újításait, új költői nyelv megteremtésére irányuló kísérleteit gyanakvással szemléli. Saját magától megköveteli, hogy amit ír, "érthető legyen", s szemére lobbantja Juhász Ferencnek:

... egedről a szépet letörölted

és csak a pokol tüze villan ott.

(Verses vívódás és vita Juhász Ferenccel s önmagammal)

De elismeri, hogy költőtársa "úttalan úton vág a szakadéknak". "Az egyik felem véd, a másik támad" – vallja meg őszintén. A korszakban divatos elbeszélő költemény műfaját is szívesen választja élményei elősorolására. A társadalom, az ember hibáit indulattal ostorozó versek mellett nagy szenvedély fűti más témájú költeményeit is: a szerelem himnuszait, a testi, érzéki gyönyör vegetatív örömeit dalolja. Meglepően szókimondó, a szexualitást központi emberi értéknek tartó szerelmes versei a magyar költészetben eléggé ritka nyíltsággal tárják fel két ember intim kapcsolatának számos titkát. A hétköznapi gondokat is feledtetni tudó szerelem testi kísérőjeleit szívesen részletezi, helyenként népdalszerű formákat, másutt bonyolult poétikai alakzatokat öltenek zaklatott, túlfűtött érzelmei (Bajai nóta, Versek az elkeseredés percnyi őrületében, Szonett – kedvesem melléről, Intés lányoknak, asszonyoknak). Versre ihletik utazásai, az Ural, a tenger, a moszkvai metró, Krakkó régi városrésze, a mongol pusztai lovak betörése mind-mind versalkotó motívummá válik. Megdöbbentő élménye volt az auschwitzi látogatás (Sírok). Verset formál a tanítás varázsából is (Lányosztályban, Szeptemberi utazás). A 20. századi értelmiségi magatartás, felelős gondolkodás tükröződik verseiben. Gyűjteményes kötete, a Háló nélkül (1965) pontosan adja vissza ezt a szándékot. A társadalom jobbításának, az ember nevelhetőségének, a tudás hatalmának kérdései későbbi köteteiben is foglalkoztatják (Éjszakai vetítés, 1967; Papírszárnyak, 1970; Szentendrei búcsú, 1978). A versek között több lesz a magánéleti, a saját helyét kereső, meghatározó versek száma, hangulatuk intimebbe válik. A közszereplés gesztusait töprengőbb, a természettel közelebbi kapcsolatát rögzítő "realista vallomások" váltják fel, az idő múlásának fájdalmát is érzékeli.