Bevezetés

Líránk e vonulatát alkotó költők összetartozása intézményes formát sohasem öltött. Az Új Hang két esztendejét (1955–1956) kivéve fórumuk sem volt, melynek jellegét ők határozták volna meg. Rokonságuk mégis szoros, mert a világkép és a magatartás alaprétegeiben gyökerezik. Többségük a paraszti mélyvilág szülötte, s az irodalomba ennek évszázadokon át felhalmozódott emberi hozományával és társadalmi, politikai igényével érkeztek.

Az emberi hozomány maga is többrétű, s benne létezésélményük elementáris jellege, a világban való otthonosság érzése, a társadalom és az ember jó irányú alakíthatóságának hite épp olyan fontos, mint az az erkölcsi, szellemi szigor, mely a munkában és közösségben létező osztályok évszázados gyakorlatában alakult ki, s a marxizmus eszméitől kapott tudományos igazolást, korszerű formát és távlatot. A mozgalmukkal összeforrt metafora, a "fényes szellők" egy cseremisz eredetű népdal ihletében fogant, s ebben a mivoltában s a vihar fogalmától oly távoli jelentésében jelleget jelöl:

Sej, a mi lobogónkat

fényes szelek fújják,

sej, az van arra írva:

Éljen a Szabadság!

Sej, szellők, fényes szellők,

fújjátok, fújjátok –

holnapra megforgatjuk

az egész világot.

Ősi szándékok révbe érésének hitét, egy bénultságból ocsúdó ország, egy jót ígérő történelmi fordulat várományosainak dallá oldott, dallá egyszerűsített vállalkozókedvét fejezte ki ez a dal. Ebben a több forrásból táplálkozó aktivitásban a népből jött költők s a másfelől érkezettek egymással versenyezve keresték s találták meg helyüket. Egységük alapja a közös feladat volt, és a remény, hogy a gyökeres társadalmi fordulattal összhangban az irodalmat is újjáteremthetik.

Szakítások és elhatározó kapcsolatok következtek, eredtek ebből. Elszakadva a Nyugat egymást követő nemzedékeinek sokrétű hagyatékától a múltból elsősorban a plebejus-forradalmi örökséghez kapcsolódtak, annak szellemében és a politika intenciói szerint elölről kezdték az építkezést. Vállalkozásuk mind emberi, mind művészi szempontból kockázatosnak bizonyult. A fellépésük után hamar bekövetkező politikai válság szemléletük alapjait rázta meg, s a vállalt költői örökség természetéről is kiderült, hogy nem felel meg az összekuszálódó valóság váratlan és kíméletlen kihívásainak. Kísértett a veszély, hogy a tehetetlenségnek abba a pozíciójába kell hátrálniuk, ahonnan a kor polgári irodalma szemléli és tükrözi a {701.} világot. A szimplának bizonyult stílus meghaladásának lázas akaratáról sem lehetett tudni, hogy a belső gazdagság és az építkezés milyen tartalékai rejlenek mögötte.

A tét nagy volt: költészetünk ama vonulatának kontinuitás-esélye vált kérdésessé, mely Balassitól József Attiláig irodalmunknak kivételes szerepet biztosított. S kérdésessé vált ezzel valóság és irodalom dialektikus kölcsönhatásának törvénye és programja is.

Az egyes pályák e válság alkotó legyőzésének öntörvényű s mégis közös irányba fejlő drámáiban formálódtak. Ennek során dőlt el, hogy a világkép avuló tartalmainak és erőtlen stílus-alakzatainak feladása nem a szakítás, hanem a hűség jegyében ment végbe, s hogy ez a hűség a tehetség és a hagyomány milyen ismeretlen rétegeinek mozgósítására, milyen súlypontok képzésére, a szellemi horizont milyen irányú kiterjesztésére kényszerítette, illetve képesítette ezeket a költőket.

E fejezetek írásakor már bizonyosnak látszott, hogy amit alkottak, irodalomtörténeti arányú. Épp ezért a válasznak, melyet az itt következő portrék az iménti kérdésekre adnak, költészetünk újabb történetének centrális kérdéseire is felelnie kell. Mindenekelőtt arra, hogy az új történelmi helyzetben milyen szerepet küzdhet ki magának a közösségi szellemű költészet. Milyen áron, milyen módon és milyen fokon alkothatja meg népiség és európaiság, hagyomány és avantgarde egységét?

Ahány pálya, annyi válasz, de eredőjük közös: az önmeghatározásra szorítkozó defenzív humanizmussal szemben a küzdő emberség igazolása.