| Bevezetés | TARTALOM | Kiadások |
FEJEZETEK
Népi költőként indult az 1947-es Válaszban, s elért az egyetemesség magaslatára. Érése közben is hű maradt eredendő hajlamaihoz, műve iskolapéldája a szerves gyarapodásnak. Autodidaktaként kezdte, de indulásakor a népi mozgalom már rég túl volt az áttörés idejének beszűkítő dogmáin, az önérzetet szító "fényes szellők" ereje pedig még nem volt egyértelműen elkötelező. Így történhetett, hogy Kormos István József Attila és Sinka István örökségét rokon forrásoknak tekinthette, s élt velük természete és fejlődése törvényei szerint.
Természetétől különben is idegen a merev elhatárolódás. Emberi és költői karaktere programok nélkül, az alkat mélyebb sugallatai szerint s a kor kikerülhetetlen próbái folytán, látszatra spontánul érett olyanná, amilyennek az 1971-ben megjelent Szegény Yorick című kötete mutatja.
Ez a gyűjtemény a felszabadulás utáni magyar líra egyik legszebb meglepetése volt. Huszonöt év választotta el a költő első, addig egyetlen kötetétől, a Dülöngélünktől, melyre 1971-ben már csak a nagyon avatottak emlékezhettek. Úgyannyira, hogy Kormos István neve nem is gyéren meg-megjelenő költeményei, hanem népszerű gyermekversei, műfordításai és szerkesztői munkája révén élt az irodalmi tudatban.
A Dülöngélünk huszonhat verse 1947-ben funkciót teljesített: egy irányzat folyamatosságát bizonyította. Egyike volt ama kezdeteknek, melyekből Nagy László nemzedéke révén később egy nagyarányú áramlat bontakozott ki. Az irányzatlétesítő folyamatból azért maradt ki mégis, mert szerzője inkább kárvallottként, mint nyertesként élte át a Válasz s a többi koalíciós orgánum megszűnését, s helyét csak az 1956 utáni konszolidáció során nyerte vissza. A szegénység, a tengődés és a háború éveinek útfeléről alighogy első állomására érkezett, ismét perifériára került. Első kötetének helyzetképeiben, motívumaiban ez a létezésélmény keresi kifejezésformáit.
Csellengő, kisemmizett emberről tudósítanak ezek a versei. Szegénylegényről, aki egy fösvények, csőszök, intézők s más hatalmak által kisajátított világban halál felé dülöngélő rokonai (Dülöngélünk) s a tél hidegéhez edzett csavargópajtások kezét fogva viseli sorsát (Hideg téli reggel). Terhei irodalmunkban régóta ismerősek. József Attilához tudatos rokonság is fűzte. Kenyerespajtásait pedig Sinka István idézte így: név szerint, a krónikás távlatával s a társ meghatottságával. Az ütemezés dalszerű alakzataiban, a réveteg tónusban, az emlékmozzanatokból összeálló sorsjelkép líraiságában is észlelhetők reminiszcenciák.
A Dülöngélünk verseiben azonban már költészetének egyéni jegyei is határozottak. Mindenekelőtt magatartásának és kedélyének jegyei. Ahogy viseli a kisemmizettséget, ahogy fellebbez sorsa ellen, már teljesen reá vall. A balladák komor és véres szigora, a kaszaegyenesítő, kastélygyújtogató indulat haragos igéi után vele valóban a "százados szelíd szegénység szelleme" kelt életre. Az a szellem, melyről Illyés Gyula érkezésekor Babits Mihály olyan meghatottan beszélt. Irodalmunk {703.} klasszikus szegénylegényei közül nem Ady megverten is büszke kurucaival, nem az árván is őrködő József Attilával, nem a bajvívó Nagy Lászlóval rokon az ő szegénysége, bár egyébként szoros a kapcsolatuk, hanem inkább a garabonciás Csokonaiéval. Kormos István olyan szegény, hogy kényszer nélkül is feladja, amire jussa volna. Villonra hivatkozik, hajdani csavargópajtásaira, a partra vetett ember képe vissza-visszatérő motívuma. De a féktelenség idegen tőle, Villonhoz is a kisemmizettség közössége fűzi. Ha életét áttekinti, számadásaiban nincs semmi leszámolásszerű. Kifosztottan is nagylelkű, sebzetten is béketűrő. Nem jámborság ez, hanem az emberi lényegnek az a csöndes biztonsága, mely érezve az élettel való szoros kötéseit, tudja, hogy mindenéből úgysem lehet kiforgatni. Ez képesíti arra, hogy a Vogul menyegző ősi elemeiből az elpusztíthatatlanság személyes érdekű példázatát alkossa meg. Eső, szél sorsosa az ő versében az ember, mint az Ágborisrét, minden veszedelemnek kitett, de a virággal is rokon, esendőségeivel is romolhatatlan (Ágborisrét).
Így teremthette meg a fedezék nélküli szabadságnak azt a vágáns fölényét, ahonnan "kenderesi kiskirályság" s minden álméltóság groteszk komédiaként szemlélhető. A hitványsággal szemben úgy védekezik, hogy az érvényesülés mezőnyéről addig hátrál, ameddig lehet. S később, az önadminisztráció rekordjai láttán azzal tüntet, hogy ő csak Yorick, a szegény bohóc, s az is csak múlt időben.
Félszeg passzivitás és egykedvű monotónia is származhatott volna ebből a magatartásból, de társelemként kezdettől vele volt, működött életrevalóságának záloga, a derű és a játékosság is. Ez az oka, hogy a népköltészetből sem a balladás, babonás rétegekhez vonzódik, hanem a világképébe szervesebben illeszthető tündérmese változataihoz. Benne igazán megvolt a hajlam, hogy a jogaiba szabaduló osztály jókedvével lépje át a pusztulás árkait. Karcos torokkal című verse például a "mesebeli János" szerep vétkes ismétlődését bélyegzi meg. Keserű indulattal, de mégis a feloldás jegyében. Kormos István nem enged a tragikum vonzásának. Önkéntességet színlel, játékosan babonássá stilizálja a szörnyűt, hogy föléje kerülhessen. S képzelete általában szívesebben időz amellett, amiben öröme telt, amit s akiket szeretett, amiben a maga esendőségeivel is fesztelenül lehet jelen. Még keserűségeiben, fintoraiban is van valami farsangi flegma. Látása és képzelete eleve eszerint észleli és alakítja élményeit. Az angyali profánság szelleme már a versindító élmény csírájában is benne van:
| Egy meztelen fenekű angyal |
| vízzel teli kannát rugott föl, |
| aztán remegő orrcimpával |
| esőt kiabál pironkodva. |
| Eső, eső, eső, eső, |
| lucsokban fürdik a mező, |
| ajtaján Szent Péter nyikorgat, |
| gyere csak a szobámba lányom! |
| {704.} Büntetné a rugdalkozót, |
| az küszöbére térdepel, |
| nézvén meztelen fenekecskét |
| hümmög atyásan s félre fordul. |
| (Eső esik) |
Derűje és játékossága teremtő jellegű. Nem a világ- és emberidegenség önvédelmi reflexe, hanem a dolgokkal és az emberekkel való jó viszony kötőanyaga. Abban segíti a költőt, hogy a közönyös vagy éppen ellenséges világban is megállhasson s előhívhassa belőle, ami neki való, ami emberi érdekű. Ez az a játékosság, amelyet orfikusnak szokás nevezni, s amely Kormos Istvánnál tudatos, s ritmikai, nyelvi sajátságaiban is szembeötlő. Beszél erről tételesen is (Orpheus panasza), de meggyőzőbben versei természetével. Feltűnő például, hogy még a Szegény Yorickban is mennyi az "alkalmi vers", mely látszólag magánjellegű emléket idéz: megörökít, megtisztel, felidéz valakit vagy valamit. Mint a költészet ősi példáiban, egy valóságos és konkrét kapcsolat, szándék jelrendszere, címre szóló üzenet közvetítője itt a vers. De nemcsak az, hanem kedvtelés is, gesztus, mely eseménnyé avatja az üzenetet. Így teremti meg célszerűség és szépség szét nem bontható egységét. A személyes dolgokat úgy formálja verssé, mintha ravasz cselt művelne, mikor a nyelv monumentumába építi a maga mulandó, olykor titkos ügyeit.
Erre az teszi őt képessé, hogy a nyelv megörökítő lehetőségei, a ritmikai hangoltság izgalmai iránt kivételesen érzékeny. Számára a szó, a beszéd esemény, történelem: nagy messzeségeket, rejtelmes tartalmakat őrző jelrendszer, s lehetőségeivel élni szellemi szenzáció. Ezért, hogy egy emlékezetes kép, egy-egy népmesei fordulat, egy furcsa, archaikus ízű szó vagy szókapcsolat, amely önkéntelenül is ráolvasásszerű alakzattá szerveződik nála, nemcsak eszköze, de forrása is verselőkedvének. Úttalan út című verse iskolapéldája ennek a nyelvi ihletettségnek: játékosság, régiesség és költői szándék egymást termékenyítő kölcsönösségének:
| Kocson kisefa, szög, kerék kihull, |
| Révfalun részeg a révész, |
| dödöllét nyeldes és dödög: "Ihul! |
| Kontár a kántor, a kárász kérész!" |
| ... |
| Napra kitárva Fütty Biri hasa, |
| barázdabillegető bámészol, |
| Petőfi II-tő, nem érsz haza, |
| ha mélán málédon mélázol. |
E példa azonban, bár lényegében egyidős a Dülöngélünk verseivel, szándékoltabb és furfangosabb azoknál. Van olyan vélemény, hogy e későbbi fejlemény s a jegyében véghezvitt átdolgozások során korai versei hamvassága megkopott, {705.} üdeségük elveszett. A tüzetes egybevetés nem igazolja ezt a véleményt, Ellenkezőleg! Az átdolgozás több versben nagymérvű, de fontosabb, hogy ezek az átdolgozások csak pontosabban tüntetik ki a kezdet sutaságait s a fejlődés nyereségeiben az érett készségek megejtő biztonságát. Elemi megnyilvánulása ennek, hogy kiszűri a közhelyeket, az elődökre utaló reminiszcenciákat, a mellőzhető névelőket, kötőszavakat; a magyarázó jelleget kijelentésszerűvé változtatja; a mese beszűkítő múlt idejét az időtlenség érvényével ható jelenidőre cseréli; az alárendelések szűkös okszerűségét lazább és rejtelmesebb kapcsolatokat jelölő mellérendelésekre. Semmi kétség: e változtatások révén nemcsak tisztultabbak, de vitálisabbak is lettek ezek a versek. Érverésük élénkebb lett, vonatkozásrendszerük megsűrűsödött, horizontjuk kiszélesedett, s voltaképpen legendás-tündéri jellegüket is ezzel nyerték el.
Beszédes példája ennek a méltán híres Három napja című dal. A Dülöngélünkben Hintázik a szerelem címmel jelent meg, s bizony csak csíráját tartalmazza annak, ami a későbbi alakban teljes:
| Egy kötélen én ülök, |
| gyerekesen szédülök, |
| gyerekesen szédülök, |
| egy kötélen én ülök. |
| Egy kötélen Terka ül, |
| szoknyája is penderül, |
| szoknyája is penderül, |
| egy kötélen Terka ül. |
| Három napja szívemen |
| hintázik a szerelem, |
| hintázik a szerelem |
| három napja szívemen ... |
| Három napja szivemen |
| hintázik a szerelem, |
| hintázik a szerelem |
| három napja szivemen. |
| Három napja szivemen |
| hintázik a szerelem, |
| hintázik a szerelem |
| három napja szivemen. |
| Hintán piros szoknya ül, |
| piros szoknya elrepül, |
| fehér pendely penderül, |
| fehér pendely elrepül. |
| Száll a hinta, föl-le száll, |
| meztelen lány rugkapál, |
| keze, lába, haja száll, |
| nevem után kiabál. |
| Három napja szivemen |
| hintázik a szerelem, |
| hintázik a szerelem |
| három napja szivemen. |
A korábbi változatban a precíz okszerűség, az önszemlélet tudósító megnyilatkozása ("gyerekesen szédülök") nemcsak körülhatárolja az idillt, de szét is bontja egy informatív és egy vallomásos részre, s a hintázás örömére lokalizált élmény lehetséges többletét csak a kezdő és záró szakasz szürreális viszonylatai és a ritmus lebegő, hintáztató zenéje sejteti. Az átdolgozott változat ezt a többletet bontakoztatja ki. Ravaszul s mégis megkapó könnyedséggel és természetességgel. A páros hintázás képzetköréből egy percre sem lép ki a vers, de kilép a szűkös szituációból, {706.} mikor a hintázás mozzanataiból a szerelem teljes kis színjátékát alkotja meg: a felszikrázás, a játék, a szédület, a diadal, az elszakadás áhitatos és profán, felvillanyozó és lecsitító líráját. A bontatlan játék lengéseiben, a dal oldott ringásában hamvasság és dionüszoszi tartalmak, réveteg zene és pajzán szenzáció tökéletes egysége valósul meg.
Ez a kettősség: a népi idill üde szemérmessége és a benne, általa kifejezett férfiöröm egyszersmind azt az kettősséget is példázza, amely a korai zárt formákon belül a feszültségfokozás drámaiságát eredményezi. Hasonló módon megy végbe a szereptudat érvényének megnövelése, jelentésinvencióinak gazdagítása is, mikor kivetettségét, a vágáns-flegmát, a "dudás-sors" viszontagságait olyan természeti lényként éli át, akiben szirének, cigányok s a szamárfejű Zuboly szentivánéji vonásai forrnak össze.
| Kivetett a víz alól |
| fröcskölődő hullám, |
| kavicsos parton szárítom |
| bú-buborék hullám. |
| Nyíranyám és nyárapám |
| ágaiból lettem, |
| sarkam alatt ég bizsereg, |
| föld forog felettem. |
| Hónom alatt van a nap, |
| mint egy édes sülttök, |
| ükeim, a batyubálban |
| teknőn hegedültök? |
| Szaladtomban pihenek, |
| míg a hold nem jő fel, |
| s Titánia veri orrom |
| lapulegyezővel. |
| Ajtóm fák közé nyílik, |
| nyitja-csukja tollam, |
| karcolászva bűbájolom: |
| K. I. aki voltam. |
| (Névtábla seholsincs ajtómra) |
Ennek a versnek már az első változata is meglepetést kelt a megszokott viszonylatok felforgatásával, azzal, hogy az árvaság, az otthontalanság valóságos tényeit groteszk képekben vetítette a világra (Hónom alatt van a nap), de a jelenség, amely e képekből elénk állt, még egy konkrét életrajz jelentésszegény viszonylataiba zártan panaszolta tehetetlenségét. Az újabb változat viszont olyan természeti s egyszersmind társadalmi lényt jelenít meg, aki ég és föld, vizek és fák közegében s arányaiban éli át a maga ember- és költősorsának sajátos árvaságát. Így válik igazán orfikussá. S ezért ilyen megkapó sorokat áldoz fel:
| {707.} Nem ismerem az apám, |
| anyámat se láttam, |
| keresgélem a nevüket |
| fűben, violában. |
Cserében viszont elnyeri a minden és a semmi közötti lebegésnek azt a varázslatos tudományát, melynek révén partra vetetten, árván is a mindenség fiaként szólhat.
Kormos István költői jellemének természetére vall, hogy ezt a határtágító, legendásító hajlamát, e hajlam játékosabb ihleteit akkor mentette a gyermekmesébe, amikor programmá lett az eszményítés. S azért akkor, mert a realitás súlyát, a tények kontrollját épp olyan fogékonyan érzékelte, mint a mese vonzását. "Nagy válság volt egyeztetni a valóságot a hajdani álmodozással" – írja költészetének genezisét magyarázva. "Ezért semmit ki nem találok, csak azt írom, amin valahogyan valóságosan átestem. Ez is elég nekem." Igen jellemző, hogy a Dülöngélünk időszaka, tehát 1948 után elvétve meg-megjelenő verseiben nem az akkori idők elvárásainak megfelelő képek, hanem a múlt, a táj, a család, a gyermekkor emlékei jelennek meg, azokat vonja be a búcsúzás, a vesztéstudat fájdalommal árnyalt fényeibe. A hűség már-már leltározó ragaszkodásával (Óda a kukoricához, Ketten, Citerázó asszonyok, Atlantisz). A legendásító ösztön a süllyedő szegénység világából hívja elő képeit. E verseket egybefogó ciklus címe is ez: Atlantisz.
Az újrakezdés versei pedig, melyek 1962–1965-ben íródtak, egy új élménytömbből, a költő franciaországi hónapjainak színtereiből, emberi kapcsolataiból nyerték anteusi alapjukat. Valóságos elemekből tehát, némely esetben meg is rekedve a privát szférában. Máskor azonban éppen attól gyúl ki a poézis, hogy az idegen világtól való búcsú már a gyökérszakadás fájdalmával megy végbe, az egzotikum a meghittséggel elegyülve hozza létre legenda és realitás új egységét.
Ez az új egység már nem is fér el a régi verskeretben. Az új otthonhoz kötő élmény varázsa és törékenysége, az akklimatizálódás hajlama s az igazi otthon lebírhatatlan vonzása fellazította a zárt szimmetriákat. A kibővült versmondatokban a dráma egy-egy mozzanata sűrűsödik, s ebben a szélesen hullámzó dikcióban a dalolás egykori ösztöne az ismétlések és a belső tagolódás lazább, de finom arányosságaival biztosítja a bőség és a rend, oldottság és súlyosság eleven, sodró egységét. A Vonszolnak piros delfinek című versére érvényes ez elsősorban. Erről írta Fodor András, hogy "szinte a szívverés feszített ritmusával közvetíti a teljes reménytelenségre fordulás lelkiállapotát", s képeiről, hogy hideglelősen tiszták és monumentálisak. Tegyük hozzá: nemcsak a kép, de maga a veszteség is monumentálissá jelentékenyül, s a vesztes búcsújában kozmikus utak csodáinak emléke sajog. A szerelem élménye különben máskor is ilyen nyereségekhez juttatja a költőt: odüsszeuszi utak fájdalmas szép legendáihoz, a játék öröméhez, óvó menedékhez, a fákat is megríkató, a magány tengermélyi csendjét ezüstnevetések buborékaival benépesítő hatalomhoz (Tengermély).
{708.} A mesék Orfeusza tehát kitartott Kormos István mellett a balladás időkben is, a megnőtt terhek nem húzták le. Pedig a Három napja varázslatos idilljétől időközben messzire kellett távolodnia. Vereségek, veszteségek, nem orvosolható szakítások, csavargások, megtérések emlékhalmaza sűrűsödött köré. S ekkor derült ki, hogy a némaság éveiben mennyire hozzáedződött helyzetéhez, s mikor ideje eljött, elkezdte mindannak költői visszaperlését, ami számára becses. Évek, évtizedek pora alól idézte vissza mindazt s mindazokat, akiket szeretett, s velük és általuk a szétpergő élet emlékkincseit mentette egyetlen meseszigetre, Nakonxipánba (Nakonxipánban hull a hó). S gyűjteményes kötetének címadó verse is (Szegény Yorick), ahol szegény Yorickként látszatra már vereségeivel is megbékél, voltaképpen fordított szerep-védelem. A csak ennyi vagyok rezignált és pőre kibeszélése a halál tudatában zajlik, s e távlatból súlyukat vesztik a részlet-bántalmak, s a költő már a sebezhetetlenség nyugalmával nézhet vissza dolgaira.
A megbékélés hajlamának régi művelete zajlik tehát az új helyzetben is. S ha nagyobb a költő terhe, a távlat is nagyobb, a magaslat is, ahonnan visszanézhet. Hogy ideért, abban műfordító munkája is részes. A hallgatás éveiben ezek révén biztosíthatta az anyaggal való bensőséges kapcsolat érlelő feltételeit. Több ezer sornyi műfordításából a Szamártestamentum című gyűjteményben (1962) olvasható fabliau-kat és a Canterbury mesék (1961) általa fordított darabjait itt is meg kell említenünk. Különösen a Prológust, ahol a zarándokok jellemzésére annyi eredeti színt, akcentust és fordulatot talál, s mindenek felett A bathi asszonyság meséjét, amelyben szabadszájúság és elmésség, leleplező- és mesélőkedv, furfang és pőreség, ötletszikrázás és sodró dikció elragadó egysége önmagában is demonstrálhatja munka és játék, nyelv és képzelet egymást termékenyítő bőségének arányait.
Ez a munka nemcsak az emberi egyensúly, a belső épség, a kedély őrzésében segítette, hanem abban is, hogy táguló világképéhez és súlyosodó mondandóihoz stílusa is beérjen. Ez a stílus ma már a rusztikus és az éteri, a súlyos és a lebegő, az empirikus és az álomszerű, a naivan archaikus és a rafináltan új végletei között megkapó könnyedséggel szólaltatja meg azt az árnyalatot, amelyre a képzeletnek éppen szüksége van. Így a képzelet egy valóságos, mégis határtalan világ térségeiről idézheti vissza szerelmek, évek, emlékek sokaságából mindazt, amit őrizni érdemes, ami a léleknek formát, az életnek tartalmat, értelmet adhat.
Ebben a folyamatban fokozódó szigorral képviseli magát a költő józan önszemlélete és helyzettudata. Jelezvén, hogy jól tudja: varázshatalom ide, varázshatalom oda, mégiscsak ágrólszakadt királyfi ő, sőt: szegény Yorick. S legszebb verse talán éppen az a Tengermély, melyben az otthon emberi közegéből kiesett költő úgy népesíti be árvaságát a messzetűnt kedves emlékével, hogy a kietlenség ténye s az ábránd ereje társelemekként alakítják a verset. A visszabűvölés szólamát még a feltételes mód uralja:
| Ha most látnál! hiányod-kalodában! |
| Lehúnyt szempillád mögül madarak |
| suhognának a kín falaira. |
{709.} Ehhez kötődve a másik pillanat, a következő sorok már adottnak mutatják azt, amit az ábránd olyan fájdalmas ráutaltsággal dédelget:
| s akkor sötétem csőrrel szétverik, |
| szárnyukkal csöndemet is szétverik. |
Ez a kettősség: a nem vagy és a lehetnél, a kozmikus csönd és a megváltódás biblikussá legendásított jelenetsora felejthetetlenül idézik nemcsak a helyzetet, ami van, s azt, amire a költő érdemes, hanem a lélek egész gazdagságát.
Az angyali derű bizony eközben elkomorodott, a vers a realitás szigetét avatja a megnyilatkozás fórumává, de az ábrándot s a vágyat tárgyiasító képsort ugyanaz a mesefluidum hatja át, mint a korai verseket. A költő gyötörtebb, de szelleme friss. S ettől lebegnek, fénylenek, gyöngyöznek a vers világának égi és földi jelenései. Az égi és a földi immár szétoldhatatlanul.
Kormos István nemcsak a mesefluidumot örökítette át korábbi verseiből, hanem a tárgyiasságot is. Természetesen ezt sem az eredeti alakban, hanem úgy, hogy a vers lírai áramában, mint zeneműben egy-egy motívum, a tárgyi elemek a náluknál átfogóbb mondandó érdekei szerint villanjanak fel. Korábbi verseiben, a Katlanban vagy az Atlantiszban már erre készült, erre a tájat és sorsot egyetlen zárt szerkezet dinamikája szerint koncentráló alakításra. De akkor még szónoki lendületre volt szüksége, hogy a zsúfolt anyagot sodorni tudja. Most a jelenés könnyed mozgásával fejlik s lüktet keze nyomán a vers. Most sem mindig töretlenül, a képek idéző ereje is egyenetlen, forrásuk mintha el-elapadna, de az emberi arányú, természetes líra pozíciói így is szembeötlően megerősödtek általa.
Az életművének centrumát jelölő Szegény Yorick című kötete 70 verset tartalmaz, de ez a 70 vers huszonöt esztendő termése, s voltaképpen gyűjteményes kötet. Alig négy év múlva 33 új verssel jelent meg következő kötete, az N. N. bolyongásai. S eközben Fehér mágia (1974) címmel műfordításai is megjelentek.
A Szegény Yorickkal kivívott megbecsülés tehát a folyamatos munka erőforrása lett. Élt e lehetőséggel élete új próbái közben is.
Legszembeötlőbb fejleménye ennek, hogy a legendásító ihletek közelében zord tényekre figyelmeztető sejtések jelennek meg. Az élet megnőtt értékeinek tudatában kell szembesülnie az idővel, s készülni a válaszra, melyet a halál ki nem cselezhető névjegyére kell adnia (Október). Régi motívumait: a gyerekkor emlékeit is úgy szövi össze a népköltészet jegyeivel, hogy a súlyos szegénység és a fénylő megváltásmítosz végletei az oldott líraiság ellenére is pontosan fejezzék ki a helyzettudat komorabb tartalmait. Felerősödik a hűség szólama: hűség a szűkebb családhoz, a tágabbhoz s a szegények világához is (Nagymama háza, Luca napra egy korty ital, Samu király, Katalánok, Egy talicska halálára). A helyére talált költő önmagát és szerepét is merheti komolyan venni. Szegény Yorick kifosztott váza, N. N. névtelenséget hangsúlyozó rejtélye s a vágáns-egykedvűség játékos-panaszos fölénye mögül kibontakozik Kormos István vonzó embersége és elismert szerepének öntudata. Az egykori "nomád" restelkedve ismeri be:
| {710.} gyermekkoromtól ez komisz szokásom: |
| szívem titokban hűségeskedik. |
| (Harlekin búsul) |
E hazaérkezés következménye, hogy tehetsége sajátos természetét fesztelenebbül bontakoztatja ki, s ennek során új területeket fedez fel költészete számára. A Folyókban megvalósuló személyes "földrajz" például már-már tüntet az érzékenység és a képzelet kapcsolat-, illetve rokonságlétesítő képességével. A játékos társítások meglepetései s a meglepetés nyomán gyorsan kivilágló evidencia s az egész folyamatot átható líraiság jogot és igényt fejez ki: a maga integritását védő szabad ember megejtő kedvességének fölényét.
Tehetsége természetének érvényesítése nemcsak fesztelenebb, de az utolsó periódusban tudatosabb is. A népélet s a folklór emlékkincsének a szürrealizmus módszerével való társítása ekkorra líránk egy egész vonulatában lezajlik, s kiérlelődik e fejlemény poétikai igazolása is. Kormos István magát verseinek jellege s egy Szabó Lőrinctől eredő felismerés alapján e tendencia első képviselőjének tudta. Utolsó kötete verseiben ennek tudata határozott. Magukban a verscímekben is: Legenda, Emlék nád korodból, Félálom, Profán mágia, Ágborisrét, Kannibál szerenád. A versek mélyebb rétegeiben pedig jellegadó erővel működik a legendásító módszer. Ami korábban élmény és hajlam spontán szüleménye: a szent és a profán, a közeli és távoli események varázslatos egybeszövése, most a merészség és a mélység: a költői mágia aktusainak kiforrt módszereként működik. Iskolapéldaként a címében is erre utaló Profán mágiára hivatkozhatunk, melyben első szeretkezésének partnere Sövényházi Mártaként merül fel a múltból. (Egy másik versében Ráskay Lea karikázik gyerekkora kisborjai körül.) Az igazit, a jóhírére kényes hajdani parasztleányt megkíméli így a szemérmetlenségtől, s közben az ártatlan bűnt is meghatványozza, mikor egy rangos apácát kever hírbe. Önkényességében modern vívmány érvényesül, hiszen, ha 35 éve történt az eset, egy időszámításban, mely az emberi kapcsolatok élő rendszerével mér, történhetett 400 évvel előbb is. Sőt csak akkor és csak Sövényházi Mártával, mert így fejezhető ki – pihegő és álszent dagályosság nélkül – hitelesen, hogy milyen szentségtörő és áhítatteljes esemény lehetett az a nász. Másfajta tehetség kezén frivol heccé válhatna egy ilyen vállalkozás, Kormos, említett adottságai révén csodát művel:
| Hajdanvolt fű-fickó időmben |
| elém állt Sövényházi Márta, |
| keményített apácaingét |
| farkasalma bokorra hányta. |
| Cicerélésre szólított. |
{711.} Így lesz többrétű modern vers, "profán mágia" a parasztidillből, évszázadok borzongásait jelenvalóvá elevenítő, az érett férfi mai szerelmét legendába emelő varázslat a gyerekkori emlékből. Mert a vers során – természetesen – a legenda valóságmagva ép marad. Jellegét a "fű-fickó" archaizmusa, a "farkasalma bokor" egzotikuma s a rusztikusan kedves "cicerélni" paraszti verete itt, s hasonló nyelvi jegyek végig a versben őrizni tudják. Példázva egyszersmind azt is, hogy a hűségben s a kalandban Kormos Istvánnak a nyelv a legkészségesebb társa. Cinkosa – mondhatnók, mert a népköltészet s a régi magyarság nyelve s a költő kapcsolata a tudatosságnak ezen a fokán nemcsak bensőséges, de agyafúrtan ravasz is. S hogy mire képesek együtt, a szóban forgó vers utolsó előtti szakasza is tanúsítja. Itt megfigyelhető, hogy Sövényházi Márta a profán szerepben a kópéságnak is kedvez, s az is, hogy a legendaképző hajlam milyen szokatlan tettekre képesíti az orfeuszi képzeletet:
| Arany iniciálék zengtek |
| kódexes feneke alatt, |
| fölöttünk aranyrécék úsztak, |
| szálltak szivárványos halak. |
A valóság és a legenda ilyen viszonya nemcsak Kormos István lírája, de az új magyar líra egésze szempontjából is jelentős fejlemény, mert kapcsolata a paraszti világgal, melyhez verseiben kötődik, már korántsem olyan szoros, mint Nagy Lászlóé vagy Csoóri Sándoré. A falutól már gyerekkorában elszakadt, a sorsforduló legnehezebb próbáit távolról és átszűrten élte át. A tanúskodás drámai kényszereitől, politikai görcseitől mentes tehát, de kapcsolata még így is szoros, hiszen a gyerekkorához, élete mitológiai tájaihoz köti, s ilyen a viszonya a népköltészet ősi rétegeihez is. Mindezek közrejátszanak abban, hogy élete tényeit legendamagként hasznosíthatja. Így valósulhatott meg azonosulás és távlat, valóságos élmény és legenda általa teremtett viszonyában és jellegében történelem, sors és tehetség szerencsés találkozása egy világáramlattal. S e jelleg vonzása már a költők eredetétől függetlenül is érvényesül. Utolsó éveiben olyan népszerűség övezte, mint az irányzatalakító mestereket. S ha csodára ajzott költészetünk bizarr kalandjaiban sem oldódik fel a valóság lényege, ez neki is köszönhető. Nemcsak költészete, figyelme is orientált, újabb költészetünk tehetségei intézmény értékű pártfogójukat vesztették el, mikor 1977 októberében meghalt. Nagy László búcsúztatta.
A költő halála után prózai munkáinak gyűjteményével egészült ki az életmű. Nagy Gáspár gyűjtötte össze e posztumusz könyv anyagát, így jelenhetett meg A vasmozsár törője alatt, 1982-ben. Maga Kormos – tudtunkkal – nem tervezte ilyen könyv kiadását, az alkalmi jelleg némelyik darabján nagyon is kiütközik. Egy részük szerkesztői előszónak készült, másik részük fiatal költők bemutatójaként, előkerült néhány születésnapi méltatás, több kritika a Párizsban töltött időből. Aztán, a Szegény Yorick után fokozódó figyelemre egész sor interjúval és megemlékezéssel válaszolt.
{712.} Az alkalmi jelleg azonban Kormost csak olyan esetekben korlátozta, mikor a feladat természete megkötötte a kezét, például bevezetőiben, ahol a művekről való alapismereteket törekedett egy üdébb és természetesebb nyelven előadni. Különben jó üzenet alkalma volt számára a könyvbírálat s az emlékezés. A mesterség fogásaiba nem is bonyolódik, elméleti igénnyel sem értekezik, elsősorban ajándékozó hajlamainak áldoz. Ez a hajlam hatja át, ez motiválja nem csak az irodalomról, költőtársairól szóló írásait és önéletrajzait, interjúit is. Hála-ihlete azonban sohasem kenetes, az emlék és az élmény tárgyias varázsából fejlik. Visszaemlékezéseit helyenként önvád árnyalja, hogy hálátlan volt jótevői iránt, s mindig jelen van bennük a létezés érdekességének, a személyes lét értelmének ama tartalma, melyet a gazdag szegénység öntudatának nevezhetnénk.
A legendásító hajlam, melynek verseiben is tanúi lehettünk, emlékezéseiben érvényesül a legszabadabban. Híven a tényekhez, de azt nagyítva ki belőlük, ami a legendaképzés hiteles eleme lehet. Költőkről szólva nehezebben bontakozik ki ez az angyalsuhogásos hajlam, lévén a kapcsolat záloga a vers, a versjellemzés kényszere feszélyezi Kormost. De ha sikerül felidéznie a pillanatot, amikor a vers, a versek éppen hozzá beszéltek, akkor a verset, önmagát s a versélményt igéző kis legendába tudja foglalni. A Somlyó Zoltánt idéző Árnyékból ragyogó ilyen írás.
Ennek a legendásító hajlamnak van egy nem titkolt morális indítéka is: kárpótolni azokat, akikkel mostohán bánt a szerencse, sors, irodalompolitika. Ez az indíték erősebb is Kormosban, mint az arányérzék. Kegyeletes gesztusait ezért nehéz elkülöníteni arról az áhítattól, mellyel csillagképére felnézett. Ebből a csillagképből Csokonai, Petőfi, József Attila, Ottlik Géza, Jékely sugárzását érezte a legerősebbnek. Jékelyről írta, "mint magasan szálló angyal, Isten követe. Csak éppen káromkodott".
Elemében akkor volt, ha a versben tárgyiasult emberképről írhatott, s fesztelen, ha csak az emberrel kellett számolnia. Így magasodik ki önéletrajza alakjai közül a nagymama, akitől – úgy véli – minden szépet és jót örökölt. Ez a "gorkiji"-nak mondott nagymama Kormos genezis-mítoszának gyönyörű ősképe: szegénység, árvát fölnevelő szeretet, nagyvonalúság, tisztesség-ösztön, a szép elemi szomja annyira a költő felé mutat, akár egy nagy fesztávolságú metafora egyik pólusa a teljes jelentés felé. A pálya irodalomban zajló idejéből Sárközi Márta egészíti ki ezt a mítoszt. Angyali szabadszájúsága révén a legenda profán ellenpontját is fölkínálva.
Ezekben a visszaemlékezésekben elsőrendű szépírói képességek kelnek életre. A mesélő kedv, az emlékállító, örömszerző hajlam minden eseményben alkalmat talál. Ártatlan ravaszsággal lopakodik be a tárgyszerű epika hézagaiba, máshol a bűntudat leplébe. S az így kibontakozó számadást páraszerű vesztéshangulat lengi be, s a nagylelkűség a bűntudat finom jelzéseivel nyer természetesebb emberi árnyalást.
Mindezek mellett a Kormos Istvánt éltető versekről, iskoláiról, szövetségeseiről, barátairól, az útjába eső irányzatokról is értékes adalékokat tartalmaz ez a kötet. Értelmük még az ismétléseknek is van, mert hangsúlyt adnak annak, ami fontos, az élet s a pálya alapmotívumai rajzolódnak ki általuk.
| Bevezetés | TARTALOM | Kiadások |