| A sejtésektől a bizonyosságig (1951–1953) | TARTALOM | A látomások és az elégedetlenség versei (1955) |
A "sejtések" és "bizonyosság" versei után megszületik a "kimondás" könyve: A tékozló ország. Már az előzményei sem csak az "elhallgatott", hanem a "kimondhatatlan" kifejezését is keresték. De ebben az eposzban már hatalmas és tökéletes mű épül e két pillérre: a töredékességet felváltja a teljesség, a sejtetést a nyílt szó, amely azonban azonnal egy újabb, magasabb rendű kifejezési rendszerbe épül be, s a tárgyat és az önmagán túlmutató tárgyat egyaránt szolgálja. Juhász Ferenc életművében ezért nem szabad sohasem különválasztanunk az Áprilisi elégia ikergondját, az "elhallgatottat" és a "kimondhatatlant": a Rákosi-korszak társadalmi-politikai problémáit és a lét titkainak makacs-reménytelen faggatását.
Pedig ebben az eposzban a költő éppúgy a történelemből szól vissza korához, mint a négyezer bolgár mártír emlékének szentelt versben. Csakhogy tárgya – a Dózsa-forradalom – a mi tudatunkban nem egyike a történelem epizódjainak, hanem örökké élő figyelmeztetés nagy nemzeti sorsfordulóink idején. Igazuk volt tehát azoknak a kritikusoknak, akik a magyar szocializmus válságára visszatekintő költő megrendült szavait is kihallották A tékozló ország jeremiádáiból. Bizonyos, hogy összefüggés van a kor társadalmi depressziója és az eposz pusztulást idéző képeinek megállíthatatlan áradata között. Az epikán átütő líra is áttöri olykor a történelem határait: "Hol a szabadság, az emberi? Csak percnyi volt, villám-fehér! ... S búvik az ember verembe, föld alá, s elbúvik önmagába ... a félelem lombosodik ... A többiek? Már az se fontos ... törni rögöt, vetni, nemzeni fiat volna érdemes inkább ... De így éljünk tovább? ... Te szent Lobogás, országos nyomor ágyékából feltört gyönyörű tűz ... Te szent Kavargás, emberi-Örvény elültél? Ti dinamit-hitűek, hova lettetek? ... Új hazát? Új hitet? Hát hova fusson, aki már idenőtt e röghöz?" Ez az áttörő líra magát a költőt is szembesíti nehéz korával: "Milyen hit éltet? Csak az, hogy ember és ember közt van különbség!" S tudja, hogy a "maradék-tisztaság, és végső-dac, a magadban-lobogó hit" nem elég: "roncs-apákká, szörnyek-szülőivé, szörny-roncsokká" torzíthatja a magány. Az eposz nagyobb motívumai közül a vezérük húsát evő szegények felidézése sejtet közvetlen kapcsolatot a mű és kora között. Ez tragédia a tragédián belül, melynek szülője a félelem. A költő ezt a lealjasító félelmet átkozza, amely lehetővé tette, hogy a forradalommal felfalassák önfiait, s – immár bűnrészesként – önnön hitét is: "Mi vétke volt szívünknek, hogy enszájunkkal megzabáltatja nemző hitünk ... Meghalt? És mi, kik ettük húsát, élünk tovább örök iszonyatban? Mert ettem én is, elárulva hitét ... Nélküle élhetünk? Az árulás nem oszlik el a lélekben és gyomorban."
A tékozló ország azért egyetemes, mert szuverén egység: kohéziós erejében egyesül az elindító élmény és a tárgy ihletése. Tehát gazdag jelentése nem a részletekből, hanem az egészből sugárzik.
Már kerete sem csak keret. Az alcímben szereplő "ismeretlen vándor-költő" a túlélők közül való, tehát természetes, hogy képtelen szabadulni a pusztulás, a züllés látványától, elűzhetetlen emlékképeitől. Nem biztos, hogy Juhász – túljutva {724.} "naiv" korszakán és megismerve a modern költészet lehetőségeit – boldogabb időkben is a történelem objektív kronológiájára építette volna eposza szerkezetét. Hiszen előtte a 20. századi irodalom már sokszor jelezte kételyét e kronológia lélektani hitele iránt, és kísérletet tett az író jelenidejének kifejezésére is. Az eszmei jelentés a történelmi tárgyú művekben sem kapcsolódik szükségképpen az objektív kronológiához. Hic et nunc: a Dózsa-forradalom bukása történelmi tény, s jelentése csak a költői értelmezéstől függ. Tehát – József Attila fogalmával élve – ez is a műegész archimédeszi pontja. Az eposz voltaképpen az "ismeretlen vándorköltő" hatalmas panaszáradata. S az "áradat" itt nemcsak metafora: pontosan kifejezi a vers szerkezetének tulajdonságait. A tékozló ország csak látszólag laza szerkezetű, menete valójában sohasem esetleges. De a szilárd építmények logikáját hiába keresnénk benne, mert az áradás dinamikája szabja meg irányát, kitérőit és gyorsaságát. Így vezetnek el az "ismeretlen vándor-költő" sirámai a meditációhoz és a forradalom történetének valamennyi fontos eredőjéhez, eseményéhez. A pusztulás látványa és a vert sereg emlékképei után megjelenik a gyülekező nép, majd a forradalom haditanácsát látjuk, azután elkezdődik a Báthory-vár ostroma. De a krónika nem jut el a győzelemig: megint feltör a pusztulás emléke, s csak a panasz kifulladása után ad helyt ismét a paraszthad boldog idejének. A krónikás mintha képtelen volna szabadulni a zaklató kérdéstől – hogyan bukhattak el –, újrakezdi történetüket – egészen a kezdeteknél, a kereszteshad gyülekezésénél. Azután gyors váltással megint visszatér a Báthory-vár ostromához, amelyet most már egészen a győzelemig követ. A győztes nép emléke feledteti vele a bukást, és átadja magát a felszabadult életöröm dicséretének. Ebből ragadja ki a Zápolya-had megérkezése, s az utolsó, a vesztes csatakép, amely megint felfakasztja a panaszt. A költőt azonban nem sodorja magával sem a felidézett történelmi tragédia, sem pedig kora társadalmi depressziója. Az eposzt lezáró meditáció a költői értelmezés és következtetés kifejezése.
A fájdalmas panasz már önmagában is költői állásfoglalás. Pedig Juhász Ferenc nemcsak érzelmeinek előjelével fejezi ki hovatartozását. A sirámok között felbukkanó töredékes krónika és meditáció számba veszi a Dózsa-felkelés okait és mérlegre teszi igazságát is. Az eposz három lírai betéte a fő ok, az útkeresés és a cél költői megfogalmazása. Az ura által megvakított vak citerás éneke az előtörténetet – a nyomor veszedelmes felhalmozódását – mondja el. A keresztesek Mária-éneke a népi vallásosság tartalmait sejteti: az irracionális hitbe kényszerült evilági reményt, s a keresztes hadjáratba hívott paraszt homályos külön "hadicélját". A győztes táborban elhangzó bordal pedig a célt: az emberré vált jobbágy örömét, gazdagodó életét. A meditációk a költő történelemértelmezését is magukba foglalják. A töprengő krónikás jól látja a különbséget a nép harca és az urak védekező elszántsága között. A paraszthad ágyúinak "kővetése" "új nemzet javára érik kenyérré". A vár ura csak önmagáért hős. "Önmagáért. Nem a nemzetért!" Szűklátókörű önzést lát a nemesség szörnyű bosszújában is: "Időkbelátó szemetek nem volt, de kezetek, hogy a hazát a sírba taszítsa." Mindezt szinte rendszerbe foglalja Dózsa meditációja az utolsó ütközet előtt. Nagy elszánással néz {725.} önmagába és a világba: "Megmérni kell most a lélek álmait, s a bünében háborgó világot." Felrémlik előtte az ifjúság álma: ne csak önmagadért légy férfi; a magányos hősi küzdelem; azután az általa elindított öldöklés: "Meg kéne mondani ... a világnak is: hogy fáj ez a rend, s azért van / öldöklés, dac-keserűség, új hitek mámora, harc, kegyetlen!"; majd parasztseregének útja Rákostól Ceglédig, a "keresztes-látomásoktól" a "harag-örvény", az "új igék" lobbanásáig. S a mindent eldöntő felismerésig: "ez a sáska-nép, pokol-csőcselék a világ értelme maga!" Ami szépen összecseng a krónikás szándékolt-anakronisztikus összefoglalásával: "Tán a legszebb pillanatod magyar történelem!"
Juhász Ferencnek tehát sikerült kora problémáit és a Dózsa-felkelés felidézését egyetlen eposszá ötvöznie. De még egy tágasabb világ eposzát is megírta A tékozló országban. Először a pusztulás megjelenítése lép ki a történelemből. A krónikás nemcsak mocsárba fulladt társait látja, hanem a nyüzsgő, zabáló buja világ mikroszkópikus képét is. Első reflexe a tiltakozás: "... ez lenne a mi sorsunk? ... Ó, képzelet, ne bontsd szét porcikákra ezt a néma tájat ... ne dermesszen meg a halál-kobrától bűvölt nyúl-alázat." A látvánnyal küzdő töprengésekben azután ez a gondolat bomlik ki. Felötlik az öntudatlan anyag boldogságának vigasza – a "büntetlen őskorok tiszta láza" –, amelyhez annyi modern költő menekült a megoldhatatlannak vélt emberi gondok elől. A költő tiltakozása megint ars poeticai értékű: "Miben higgyek még? ... Csak a puszta állati, növényi lét embertelen materializmusában?" Így hajtja tovább az elégedetlenség a maga válaszáig: a tobzódó öntudatlan, a korlátlan lét: a halál; az élet: tudatos visszatekintés a létezésre, a valóság megfogalmazása, tehát az ember, aki ezért a világ értelme. De az ember örökké visszahull az öntudatlan dolgok létébe! A költő ezzel a gondolattal is szembenéz, s a végső kérdést is felteszi: "... ha élünk, hordjuk tovább ... az idő bűnét ...?" S a lét abszurditásának cáfolatát megint az emberben találja meg: ha az ember tudatával emelkedik ki a "tobzódó öntudatlanból", akkor végső igézete csak a "rendezésben rejlő értelem" lehet; s a halál is csak akkor pusztulás, ha megadás: az értelmes halál a lét kiegészülése. Így találkozik ez az elvont gondolat Dózsa bukott felkelésének víziós krónikájával és a költő önnön korképével. A zárósorok már ezt a hármas jelentést foglalják össze:
| Ó, ember, a hitedet ne veszítsd el, őrizd meg a lélek nagy hitét! |
| Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, ne tűrd a szenvedést. |
| Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést, |
| mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség! |
A kritika többféleképpen minősítette Juhász Ferencnek ezt az ember- és természetképét. Ma már látható, hogy azok tájolták be helyesen eposzát, akik József Attila gondolatának folytatását látták benne ("A mindenséggel mérd magad"). Elismerve nemcsak az Óda vagy A Dunánál harmonikusabb világképét, hanem Juhász Ferenc kísérletét is, amelynek célja a költői jelzés felcserélése a {726.} természettudományos ihletésű részletes megjelenítéssel. Ezen a nyomon kell továbbmennünk, ha A tékozló ország friss értékének még hiányzó elemét meg akarjuk határozni.
Mert az előbbi summázattal csak a logikai kapcsolatot tudtuk jelezni az eposz fő motívumai között. A költő egész gondolatmenete – természetesen – nem ilyen szikár és elvont: a gondolati összegezések gazdag képvilágból nőnek ki és visszahatnak a tápláló képalkotásra. Már az öntudatlan, tobzódó tenyészet leírása új stílushatást vált ki: a mikroszkópikusan részletező látás leíró képet tükröz, de a leírt mikrovilág olyan szokatlan és ismeretlen, hogy víziónak tetszik. Ezt a hatást tovább fokozza a látás és képzelet határának elmosódottsága: a leírásba akadálytalanul törnek be a közvetlen érzékeléssel megközelíthetetlen jelenségek és folyamatok, a nyomukban a költői képek, amelyek asszociációs láncot alkotnak a fő motívumok között. De A tékozló ország igazi stílusmeghatározója az önállósult költői kép. Az "ismeretlen vándor-költő" úgy áll a szirten, körülvéve a pusztulás látványától, mintha "dermedő üveghegy közepén" állna, "a csönd lávájába fúltan", a "magány lángjától megvakultan". Az üvegesedő vulkán a nemrég lezajlott tűzkitörést is felidézi, de már csak a kihűlő élet előzményeként. A kép gondolatilag is tartalmasabb, mint a közösségétől megfosztott forradalmár helyzetét közvetlenül kifejező "csönd" és "magány" szavak. Még gazdagabb építménnyé formálódik a téli szél megjelenítése:
| A szél? Beüvegezi majd az erdőt, kiszakítva lombfalait, |
| a tar ágak szeszélyes keretébe rak hűvös, kék üveget, |
| ablakkal teljes kupolák lesznek a fák, a törzsek közt táblaüvegek |
| eresztik át a fényt, mutatják a vadon elrejtett szentélyeit. |
Ez az üvegkatedrális a kopár téli erdő, mely láthatóvá teszi a bujdosókat. De kemény rajzolata, sziszegő hangjai és magas magánhangzói – s mindennek összege: hideg szépsége – megtoldják az egyszerű közlést, s jelenvalóvá teszik az embert is, aki elvesztette uralmát az öntudatlan dolgok fölött. A pusztulás jelképe éppúgy, mint a "tobzódó öntudatlan" buja boldogsága.
Ezeket a határokon átlépő tartalmakat követi és formálja a jeremiáda. Az élőbeszédből kiinduló sorai, melyeket határozott rímképletek zárnak le, igazodni képesek az "ismeretlen vándor-költő" panaszáradatához éppúgy, mint meditációihoz és zaklatott, kapkodó krónikájához. A sirámokat és töprengéseket az "időtlen" líra hangján szólaltatja meg, a krónikában epikussá válik. A három versbetétet a költő feltűnően elkülönítette formában is: pszeudodokumentumot akar nyújtani bennük. Ezért kísérletezik – teljes sikerrel – régi verstípusok újraköltésével éppúgy, mint az archaizálás lehetőségeivel.
A tékozló országban tehát Juhász Ferencnek sikerült korábbi szórványos eredményeit összegeznie és magasabb egységgé formálnia. Éppen ezért eposza kezdet is. A teljes költői önmegvalósítás tudatában voltaképpen itt kezdi el az életmű-építést. A tékozló ország után legfontosabb versei a makacs visszatérés {727.} dokumentumai, fő motívumainak, gondolatainak, képvilágának és műfajának újrafogalmazásai.
A tékozló országot abban a vonatkozásban is kezdeményező műnek látjuk, mert benne későbbi jellemző poétikai eszközével, a "hosszú vers"-sel is kísérletet tett a költő. Itt a képek a végtelenbe vezetnek és a gondolat foglalata már nem a bölcseleti, természettudományos ismeret, hanem a felsorolásba rejtett lírai töprengés. Ez az eljárás mint versszervező tényező, mindvégig jellemzője marad költészetének.
| A sejtésektől a bizonyosságig (1951–1953) | TARTALOM | A látomások és az elégedetlenség versei (1955) |