A sejtésektől a bizonyosságig (1951–1953)

Második versgyűjteményét Új versek címmel adta közre 1951-ben. Hatott-e címválasztására az újrainduló Ady példája, elszánása, öntudata? Az irodalomtörténetben mellőzhető kérdés, hiszen a költői szándékot kutatná. Az azonban, hogy a korabeli kritika nagy része feltűnő – és aggaszó – fordulatot látott ebben a kötetben, a magyarázó okok közé tartozik. Mert itt kezdődött Juhász Ferencnek az a többször felújított irodalmi pere, melynek csak a megnevezett tárgya volt a költészet, s a formáló valóság sokáig premisszája maradt. Múltunk elsüllyedt, halott ügyei? Igen, de értékes dokumentumai is, olyan kor történelmi adalékai, melyben – sok visszatekintés megállapította már – sokszor a társadalmi, politikai és gazdasági problémák is irodalmi vitákban törtek felszínre – torzan, töredékesen. Gyűjteményes kötetében, A tenyészet országában (1956) ezért sorolja Juhász – joggal – egyetlen ciklusba 1951 és 1953 közötti verstermését, tehát az Óda a repüléshez című kötetet (1953), sőt A virágok hatalma (1955) három "régi" versét is. Ez a néhány év pályáján: egyoldalú viták, egyre szűkülő megjelenési lehetőségek, vívódás és belső küzdelem a hitért és az egyensúlyért; elszánt költői függetlenségi harc, melynek oka és célja a társadalmi lelkiismeret megszólalása: önépítés, melyben a szilárdság és szépség visszaszármazik az "egész"-re. Az Új versek költője még nem tudja átélni, hogy milyen nehéz út előtt áll, de már meglepően biztosan tájékozódik. Híres írókongresszusi felszólalásában (1951) a korabeli költészet legsúlyosabb bajának a típusvers elszaporodását, az üres lelkesedést tartja, s tudja, hogy az orvosság "a valóság érzékletes, szinte tapintható ábrázolása ..., a nyelvi, formai bátorság, az élet ismerete, a nagy lélegzet, az igény". S van még egy gondolata, amely már a támadásokat idézi: "sokan nehezen tudják elképzelni, hogy a költőnek alkata, egyénisége, sőt fejlődési útja is van." Aminek követése – teszi hozzá – nem gyengíti a kommunista eszmeiséget. Ezek egyszerű szavak, nyilvánvaló igazságok. Pontosan illenek a költő korabeli helyzetéhez: kifejezik a továbblépés igényét, amely minden körülmények között feltámad a kibontakozó tehetségben, és megszólaltatják a kor sajátos gondjait, amelyek újabb jelentést adnak a belső küzdelemnek.

Az Új versek a sejtések kötete. Szemlélete még alig mutat változást. Hangulata azonban elégikusabb, hiányzik belőle a közvetlen társadalmi élmény, a politikai {718.} jelenidő uralma. Ennek külső jele a tájélmény felerősödése. A kötet 33 verse közül 17 tájkép, és a közöttük felbukkanó zsánerképekben, visszaemlékezésekben és szerelmes versekben is sokszor a tájkép a lírai kifejezés eszköze. Ez persze önmagában még nem minősíti a kötetet, hiszen a tájkép az élet színeinek, ízeinek hordozója, a társadalmi közérzés foglalata is lehet. Ahogy a kötet egyik szép sora sejteti: "Mint most a szíved, olyan szelíd ez a táj ..."

Ezzel a sorral jellemezhetnénk a kötet uralkodó szemléletét is. Az Új versek legtöbb tájképe vagy idill, vagy a felemelkedő, küzdő nép hasonlata, olykor ellenképe. Az idilli képeken megjelennek az új élet motívumai is, és ezek készítik elő a politikai hitvallást. Máshol pedig a megszemélyesített természet részletei. Tartalmasabbak a kontrasztra épülő tájképek. Ezekben az ősz és a tél az elmúlás hangulatát idézi, amelyet a nép "tavaszának" látványa űz el. De a költő nem mindig áll meg a naiv gondolatnál. Tág napló című füzérében felbontja a táj hangulatképét, a természet alkonyát az idő múlásának hasonlatává teszi, s így jut el a halál gondolatáig, amelyet a közösségben feloldódó egyén megnyugvásával és a nagyon fiatal emberek felhőtlenségével fogad: "Évek? Új hazát teremtünk!"; máshol: "Emberfia meg ne sirasson! / Életem nem volt délibáb, / mert harcunkról egy igaz sort, / egy örök sort írtam legalább."

Tehát a tájkép és a társadalmi élmény költői egységét keresi. Ma már látható, hogy az Új versekben még nem találta meg, mert nem volt birtokában a gondolati költészet eszközeinek, és a tárgyi leírást sem tudta gondolati szférába emelni. A naiv megoldások azonban nem csökkentik szükségképpen e versek hitelét. A költő érzi mondandóinak arányait, tehát valójában nem akar gondolati távlatot adni tájképeinek: hitvallásai éppúgy érzelmi eredetűek, mint hangulatai, melyekkel a változó természetet befogadja. Ezért tartja a verset még mindig oly sokszor a naiv költészet szintjén.

Ez a költői világ teljesebben megnyilatkozhat a részletekben, mint a történelmi idők felidézésében. Például a Nagymamában, amely nem akar többet adni egy tevékeny, fürge, öreg parasztasszony szeretettel megrajzolt zsánerképénél. Vagy az emlékező Mácsonyában, amely egyszerre rögzíti a korán munkára fogott szegénygyerek fizikai szenvedését és pillanatnyi elábrándozását – talán a költő első moccanását – a szivárvány láttán. És főképp a szerelmi ciklusban. Pedig ebben sem felejti vállalt ügyét. De teljesen rábízza eredendő élményére. A Fáklyában a fiatal férj gyöngédségével mutatja be tanárnő-feleségét, a gyerekasszonyt anyányi tanítványai között. Az első versszakok csak leírást adnak, amelyben a külvilág – az ipari nagyváros képe – csupán motívum lehet. De a leírásból hirtelen kilép a versalak, s már nem is tanárnő, hanem világformáló lelkesedés, fáklya – "lobogni jövőt, ifjúságot".

Kétségtelen: ez még a Szárnyas csikó világa. De már nem zavartalan világ. Ismét a tájversek nyújtanak eligazítást. Mert az Új versekben a tájköltészet nemcsak vezérmotívum, hanem hangsúlyos nyitó- és zárótétel is. A nyitóversben nyoma sincs a derűs tájnak, s a tettre kész nép helyett is szikkadt, szótlan, poros márványarcú emberek vonulnak át a komor képen. Akiknek szívében "a {719.} thermopylei csatánál / is vadabb küzdelem kavarog". A kötetben ez a címe: Tájkép, 1944. De A tenyészet országában másik dátum szerepel: 1951. S közvetlenül e vers után egy másik ál-44-es mű található: a Freskórészlet. Kocsmai életkép, melyen a szegénység nyers színei komorlanak, a beszűrődő tücsökzene is rémült, s amelyen mindent elnyel az italba ölt indulat füstje. A zárótétel sem mesterkélt keret: a kötet derűs világa fokozatosan sötétedik el. Először egy Juhász Gyulára emlékeztető szonettben bukkan fel a nyitóvers hangulata: a két mű zárósorai szinte összecsengenek: "Béke. Telt nyár. De micsoda vihar / dúl itt e tájon: e pipás magyar / lelkében is! Harc. Héroszi!" (Vihar, délibáb.) Azután csak a komor táj beszél: az egekig tömött, fehér ködök, a vacogó, zsibbadt levelek, s a kikerics utolsó üzenete. Ebben a környezetben hangzik el a záróvers, A rezi várban talányos kérdése. Látszólag semmi köze az előző tájképek komor hangulatához, hiszen idilli pillanatot rögzít: a költő látcsővel figyel egy röpdöső fecskét, lencséjébe fogja, s már-már azonosul vele, magasba vágyó szívét látja benne, míg ki nem szakad a lencsekörből. De ekkor elhangzik a talányos kérdés: "Körűl csak a végtelenség. / Mi az! Szív nélkül maradtam? " Ebben a versben a zárókérdés éppoly fontos, mint a bravúr, amellyel a költő végre gondolattá tudta emelni a természeti leírást.

A kötetet támadó kritikusok tehát nem a változás észlelésében tévedtek, hanem a minősítésében. Mint a kor más irodalmi jelenségeit is, a költői szubjektum torzító hatására vezették vissza: a valóság hatásának vizsgálatát, a premisszát fel se vetették. Így lett az Új versek az elembertelenedés, önimádat és a gondolati restség tünete. S ez a minősítés még jóindulatúnak látszik ahhoz a bírálathoz mérve, melyben a versgyűjteményhez csatolt harmadik eposz, A jégvirág kakasa részesült. Pedig ez az írás még a felszabadult jókedv szülötte, az Apám búcsúzó sorainak magabiztossága árad belőle. Nyíltan vállalt mintája A helység kalapácsa. Juhász nemcsak A Sántha család történelmi, hősi falujában akar széttekinteni – Petőfi módján – a nép fiaként, hanem a vaskos köznapok paraszti világában is. Hősei – szerelmi bonyodalmakba keveredő póruljárt szövetkezeti parasztok, kikapós menyecskék és kardos feleségek – komikusak, és azért komikusak, mert eposzi szerepet töltenek be. Műfaja és alakjai tehát egymást parodizálják. Csak a hipokrita sematizmus láthatott ebben a jókedvű történetben szentségtörést. Sőt a rehabilitáló kritika is alig talál benne társadalomkritikai indulatot. A költő bizonyára szatirikussá élesíti hangját, ha ítélkezni akar. De nem lát rá okot. Legfeljebb a figyelmeztetésre: a szocializmus korának lakói is mindenek előtt emberek. Ez is inkább a korabeli irodalmi életnek szólt. Erre vall a műfaji paródia is, mely ironikus visszatekintés a fennkölt valóságszemléletre. De ez a jelentés is csak akkor olvasható ki A jégvirág kakasából, ha – mintegy kontrasztképpen – mellé állítjuk környezetét. Mert – szerencsére – a költő sohasem szól ki belőle, vagy ha kiszól, a komikus eposz egyik szerepét vállalja. Ez ennek a műnek legnagyobb értéke: öntörvényeinek felszabadult érvényesülése.

Ami az Új versekben sejtés, az Óda a repüléshez (1953) című kötetben bizonyosság. Persze itt sem csak a társadalmi élményben, hanem a költői útkeresésben is. Minél több mondanivaló vár kifejezésre a tájversben, az annál {720.} tömörebb és gazdagabb lesz. Az Ősz, szüret előtt valóban a szüret előtti teltség megjelenítése, amely azonban nem tudja elnyomni a költő rezignációját. S feltűnő, hogy ez a tájkép már főképp olyan költői képekben él, amelyek a jelenségek és képzettársítások nagyobb ívét tudják megteremteni, mint a hagyományos költői realizmus eszközei. Az Alkonyi tópart jelentését az esti természet lassú mozgása fejezi ki, amely mozgás és mégis élettelenség. Talán, mert alig jelenik meg benne az ember. S ez a kiürült világ egyre szorongatóbb. A virágok hatalma (1955) című kötet versei már csak pusztulást látnak az őszben és csontnyugtató halált váró öregeket (Falusi elégia); vagy újabb szomorúsághozó időt, melyben csak a szerelem ad menedéket. Míg végül nem marad más, mint a Rezi bordal "fene bánja"-indulata, amely egyszerre fejezi ki a kilátástalanságot és az elszántságot: "Tedd hát, amit tenni rendel / minden napod ..."

Mintha egy komor színpadon a díszlet szerepet cserélt volna a drámával: a konfliktus igazi hordozója, a társadalom csak nagyon ritkán lép előtérbe. Az Óda a repüléshez című kötetben mindössze egyszer, megint verszáró kérdésben: "Vacog, nyüszít a táj, / dörög az ég kopár / kopassza. Emberek gondoltok-e / a tavaszra?" (Téli földek). De írt ezekben ez években még két verset, mely csak gyűjteményes kötetében jelenhetett meg. Ezekben a leírás figyelme mögül már feltartóztathatatlanul tör elő a vallomás és a társadalmi indulat. A Novemberi elégiában egy szorongásos éjszaka zaklatott érzései torpannak meg egy pillanatra e fontos soroknál:

Ideje nincs most az álomnak, a könnyű tiszta dalnak:

végig-nem-gondolt eszmék, át-nem-élt forradalmak, lázak,

emlékek, vágyak örvénylenek a szív csatakos

mélyeiben, ellentmondások patája tapos!

Az Áprilisi elégia pedig érzelmi és gondolati összefoglalásnak is tekinthető. Önmagyarázó vers. Tájkép, amely azonban már nem áll meg a baljós leírásnál, felfedi a költő természetélményének tartalmát is:

nehezen tavaszodik, de ezen a tavaszon már

a szó is nehezebb, mint a só, kristályokban

a szívre rakódik az elhallgatott, a kimondhatatlan ...

Majd felbukkan a későbbi Juhász-versek egyik fő motívuma, az örökké újjászülető természet képe, de még nem nyújt vigaszt, sőt felzaklat, tehetetlenségre figyelmezteti a közösségi embert: "lassan megöregszünk, s mit se tettünk ..." S tehetetlenségét csak tovább fokozza a felismerés: nemcsak a félelem bénítja, hanem a megcsalatottság érzése is: "Ó, hova lettek a tegnapi álmok ... ? ... rothadnak a tündérek, a tegnapi fogalmak."

Ezek a vallomások azonban nem jellemezhetik az "elhallgatott és kimondhatatlan" szavakkal küszködő költőt. Nemcsak a filológia számára fontos, hogy az előbb idézett két vers nem jelenhetett meg létrejötte idején, viszont az Óda a {721.} repüléshez című kötet 90 százalékát nagy gondolati költemények és verses mesék alkotják. Mindkét műfaj azt jelzi, hogy Juhász a sejtető komor tájversek mellett más megnyilatkozási formákat is keresett, de a közvetett kifejezéstől ezekben sem fordult el. Nem feltétlenül kompromisszum ez: a költő nehéz helyzete esztétikum forrása is lehet.

A nagy gondolati költemények közös jellemvonása az epikus kiindulás, a múlt és jelen keverése, amely időszerűvé teszi a jelentést anélkül, hogy példázattá egyszerűsítené, s – ha nem is következetesen – a töprengéshez igazodó szabadvers alkalmazása. A címadó versben (Óda a repüléshez) az epikus elem egy gyermekkori ábránd – a repülés igézetében eltöltött évek – története. Pontos leírás, de egyben történelem is. Benne van a naiv kísérletezés, egy szegénygyerek köznapi világa, de benne van a második világháború, a bombázások iszonyú emléke is. A költő nem akarja szimbólummá bonyolítani ezt az önéletrajzi töredéket: vállalja az azonnal kínálkozó képzettársítást, és ódai hangjával egy másik repülés, a költészet dicséretébe kezd, amelyben valóságos ars poeticát fogalmaz meg. Ez a költői hitvallás még legyőzi komor sejtelmeit: termékenyülni és termékenyíteni szeretne s a szabadság megértett hatalmát akarja hirdetni. A betyárok sírja egy betyár- és pandúrharc felidézése. Juhász Ferenc betyárképe voltaképpen a nagy íróelődök betyármítoszának legfontosabb elemeit fogalmazza újra: a szegénylegényekben a "meg-nem-alkuvókat, a szabadság-szeretőket, a vulkán-szívűeket, a szegénység ordasait" látja, a pandúrokban pedig nemcsak a zsarnokság szolgáit, hanem a testvérharc megtévesztettjeit is. Az egész küzdelmet pedig úgy emeli ki a romantikus történelmi tablóból, hogy a jelenidővel keretezi. És a befejezésben egyetlen meditatív sorral: "Betyárok ... ifjúság ... szerelem ... nyár ... erős nép!" A bataki templom, ahol 1876-ban 4000 bolgárt öltek meg a törökök, ugyanezeket a gondolatokat idézi fel a költőben (Templom Bulgáriában). Iszonyattal fogadja "az önzés, a hatalom, a gőg őrületének" emlékét, de nem a halál hatalmát olvassa ki a koponyahalmok látványából, hanem a "szent tanulságot": "Mert sokat kibír az emberi szív, / de vaspántjait nem tudja viselni örökre ..." Ebben a versben helyenként már szinte a modern Juhász Ferenc szólal meg: érzelmeit nem az epikus előadásra bízza, hanem torlódó képeire, amelyekkel elő is készíti a "szent tanulságot".

A verses mese, amikor először tűnik fel pályáján, kitérőt sejtet. Kalandot: sikerül-e egyesítenie a népmese keretét és eszközeit – teremtett, friss anyaggal? Eredménye azonban nemcsak mű-népmese, hanem szuverén költői gondolatmenetének folytatása is. Pedig teljesen igazodik a népmese motívumaihoz: hősei – a legszegényebb ember vagy a királyfi – ismert akadályokat küzdenek le, s közben találkoznak a jó és rossz erőkkel, amelyek gátolják vagy – csodás eszközökkel – segítik útjukat. Követi a népmesét abban is, hogy a kalandos történetek jelentését szimbólumokba foglalja. De éppen ezzel lép túl az alkalmazott irodalom határán. Különösen a Fábólfaragott Antalban és A halhatatlanságra vágyó királyfiban. E mesék szimbólumvilága ugyanannak a költői magatartáskeresésnek a foglalata, amely e korban megszabta egész lírájának alakulását. S amely a társadalmi ember {722.} magatartáskeresése is volt. A Fábólfaragott Antal szegényembere egy darab fát kér a levegőből kolbászt húzogató favágóktól, amelyből iszonyatos szenvedések árán fiút farag magának. De a fiúért, a műért életét is kell áldoznia. S a fiúra, a műre is hatalmas küzdelmek várnak: nem élhet megmaradt anyja örömére, megvan a maga sorsa. De ő már nem bukik el véglegesen: a fizikai halált ugyan nem győzi le, de a négy csodaökör, amelyeket ő szabadított meg láncaiktól, új életet ad neki. Nem továbbélést: máslétet. Persze a jó mese szimbóluma sohasem rejtvény. A Fábólfaragott Antalban is többféle reális anyag rakódott le. A szegényember bizonyára az elindító szegényvilágot is jelképezi, Antal pedig a költő küzdelmét. De benne van az alkotás kínja és a mű öntörvényű története is. A halhatatlanságra vágyó királyfi ott kezdődik, ahol a Fábólfaragott Antal befejeződik. Hőse három küzdelmes utat tesz meg: elvergődik a halhatatlanság országába, ott azonban egy percnyi ezer év múlva feltámad benne a hazavágyódás az emberi világ után, amely viszont már pusztulásba merevedve fogadja – a rá váró Halállal együtt. A Halál elől ismét a halhatatlanság országába menekül, de csak a határig jut el. A Halál és a halhatatlanság országának királynője egyezséget köt: felrúgják az egekbe, s azé lesz, akinek földjére visszaesik. Ezzel végződik a mese: a két nagy ellenfél farkasszemet néz egymással, s várják az eredményt: "egymáson így mérik a világot! / A Halhatatlanság a Halálra nézett, / a Halál nézte a Halhatatlanságot." Talán nem túlzás, ha ebben a későbbi nagy Juhász-versek egyik fő gondolatának csíráját sejtjük: az emberi lét örök küzdelemre sarkalló, feloldhatatlan ellentmondását, és az élet és halál fogalmi összetartozását. S van ennek a mesének még egy "jelentése", amely nem kevésbé jövőbe mutató. Ez a vers stílusa. A népmese irreális világában a költő mintha megszabadult volna az "elhallgatott és kimondhatatlan" szavak nyűgétől, képi fantáziája gáttalanul csapong, szinte szemünk előtt teremt önálló gazdag világot és átveszi a főszerepet régebbi eszközeitől. A részletes stíluselemzés bizonyára kimutatná, hogy – szórványos jelek után – ebben a mesében születik meg a modern Juhász Ferenc.

1951 és 1953 közötti korszakának legnagyobb eredménye vállalt és fel nem adott belső és külső küzdelme, amely nemcsak a "szülő idő" problémáinak megsejtését foglalta magában, hanem egy tágasabb költői világkép elemeit is. De ismételjük: ez a nehéz kor Juhász [számára] nemcsak az "érzelmek", hanem a költészet iskolája is volt. Erkölcsi eredményei tehát elválaszthatatlanok eszközeinek gazdagodásától. Szótára kibővül, átlépi az "össznépi" nyelv határait; versformái között ritkulnak a népdalformák és általában a népi realizmust követő szerkezetek; ritmusa oldottabb, a zaklatott keresést szolgálja; képvilága nemcsak gazdagszik, hanem lassanként át is alakul: egyre nagyobb távlatot ad a versindító élménynek vagy gondolatnak; s mindennek összegeként – végigjárva az utat a naiv megoldásoktól a láthatatlan eszközökig – megteremti a maga gondolati líráját: szintézist tud alkotni epikából, leírásból, érzelmekből és gondolatból.