Világkép, műfaj, stílus

Aligha véletlen, hogy Juhász Ferenc nagy összefoglaló versei mellett tette közzé esszéinek, tanulmányainak és prózában megfogalmazott vallomásainak gyűjteményét (Mit tehet a költő? 1967; Vázlat a mindenségről, 1970; Írás egy jövendő őskoponyán, 1974). Költői eredményei olyan következtetéseket sugallnak, amelyek lehetővé teszik a költészettani összefoglalást is.

Láttuk: Juhász Ferenc nemcsak az új valóságrészletek kifejezéséért és nem is csupán egyensúlya helyreállításáért küzdött. A korfordulók nagy költőinek feladatát vállalta. Mint Ady és József Attila amellett, hogy megtagadja a világ egy {744.} részét és amellett, hogy szűkebb világról tudósít, a mindenség újraértelmezésében és újrafogalmazásában látja végső célját. Ez a cél vezeti az eposz felé is. Amikor ösztönző mestereit felsorolja, Dantét teszi a legmagasabb helyre: "ő adta képzeletemnek terveit, a teljes összefoglalás parancsát". Az eposzban tehát nem a műforma vonzza, hanem a teljes világkép kifejezése. Célja és lírai mondanivalói között nem lát ellentétet, mert azt vallja, hogy a lírai költőnek is "meg kell építenie a maga világegyetemét", amikor mindent fel kell használnia, amit a nyelv, a látomás, a látvány, a tudomány, a történelem, a mítosz, a természet nyújt s amit már csak az ihlet képes felfogni. De mindebből rétegek és homályos foltok is születhetnek, Juhász Ferenc pedig nem az összehordást, hanem az összefoglalást tartja céljának.

Egységesítő közege – stílusa, amelyet mindenekelőtt költői képei határoznak meg. Számára a kép a mondandónak nem a színe, nem érzelmi-hangulati kiegészítője, hanem a részecskéje. Meg akarja teremteni benne a megjelenítés és a jelentés egységét. Képzuhatagai láncreakciós folyamatokat sejtetnek, melyekben kép képet szül, s ezáltal – fogalmi kiegészítés nélkül is – távlatot adnak az elindító élménynek. Így jut el – bárhonnan indul – az összefoglaláshoz. Amikor például József Attila emlékét felidézi, voltaképpen a Kerepesi temető főútjának látványából indul ki. A kegyeletben is kérkedő és ezért ízléstelen gazdagság látványát bontja részeire – indulataira bízva a kiemelést és a képzettársítás logikáját. Így lesz környezetrajza kettős értelmű: József Attila "pici proletársírjának" ellenképe és annak a világnak a felidézése, amelyben a nagy elődnek élnie kellett.

Az összefoglalás igénye vezeti Juhász Ferencet a mikroorganizmusok és a kozmosz világába is. Az ember és a mindenség viszonyának vizsgálata nemcsak gondolatait és témáit köti le: szótárát és képvilágát is átformálja. Egymást szülő képsorai áttörik a hagyományos teljességfogalom határát. Bőséggel áradó természettudományos fogalmai és a láthatatlan kifejezését ostromló szóösszetételei, szókreációi épp úgy szemléletének megfogalmazói, mint – A tékozló ország óta – visszatérő gondolatai. A Történelem történelemfogalma teljességfogalom is: nem csak a társadalom, a történelem, az ember-teremtette világ összege; része a tenyészet is, amelyből minden vétetett. Ezért kalandozhat Juhász Ferenc térben és időben messze – anélkül, hogy kilépne az anyagi világból. Ő is szembenéz az élet irracionálisnak látszó titkaival, de azon az úton jut el hozzájuk, amelyet a modern természettudomány nyomán sejt korunk laikusa is. Ezt fogalmazza meg – vagy pontosabban: a nagy versek után ismétli – esszéinek és versprózáinak elmélkedéseiben. Ebben a gondolatban a felismerés éppoly fontos, mint az érzelemmegnyilatkozás. Így ölthet testet benne a sokágú költői szándék. A kiindulást minden költészet közös gondja szabja meg: "dolgok nélkül nincs költészet." Juhász Ferenc verseiben ez az alaptörvény határtalan anyagszeretettel találkozik: a költő, aki "a dolgokon át kényszerül beszélni", úgy halmozza egymásra a dolgokat, mint a létezés, de ezzel nem csupán utánozza és leírja a világot, hanem át is éli a létezés gyönyörűségét. A harmadik összetevő, a témák gondolatmenete sohasem lehet független ettől az elementáris szenvedélytől. Juhász Ferenc stílusában ezért jut főszerephez az osztódó költői kép.

{745.} Tehát a világkép, műfaj és stílus összefüggései is a versélmények tanulságait igazolják: Juhász Ferenc az utolsó negyedszázad magyar irodalmának egyik legnagyobb arányú költői művét építi. E mű irodalomtörténeti vonatkozási pontjai: az új korszakot kifejező új költőiség; Vörösmarty és Ady szenvedélyes, látomásos világa, és József Attila szintetizáló igénye.