A költői jellem alapvonásai

Közel a Somlóhoz, Felsőiszkázon született 1925. július 17-én. Szülei 20–25 holdon gazdálkodó, bankadóssággal küzdő, kiemelkedni vágyó parasztok. Gyerekeiket – mind a négyet – taníttatják. "Nem voltunk annyira szegények, hogy ne bírják – írja a költőöccs, Ágh István –, de annyira gazdagok se, hogy ne szegényedjenek bele." E módosság terhei a falu átszervezésekor csak nehezedtek. Az apának nem is maradt ereje újrakezdeni, úgy halt meg 1969-ben, hogy "nem bocsátott meg a világnak".

A költő Pápán végezte középiskoláit, ott kezdett verselni is. Valószínűleg sokkal ügyetlenebbül, mint eme évek termésének később átdolgozott darabjai alapján hihetjük. Aztán a Képzőművészeti Főiskolára iratkozott, egy szemesztert a bölcsészkaron is tanult, de a nyugtalanság, mely feszítette, hamarosan elkötelezte a költészetnek. Alkata eleve drámai készenlétre hangolta, s ez a drámaiság társadalmi vállalásai révén folyton új ösztönző és kényszerítő indítékokhoz jutott. "Mert emberi / fenség: eleve idegen tőle a marakodás. Új ritmikájú / Sárkányölő – mondanám, de ez a szimbólum föltételezi a programos harcot. / Bartók öntörvényű konok csillag. Nem készül semmi- / féle leszámolásra, nem keresi a gátló és gonosz ha/talmakat, de találkozik velük, de gyémántfejjel beléjük ütközik mindig" (Bartók és a ragadozók). Ez a jellemkép már az érett Nagy László műve Bartókról, de érvényes szerzőjére is. Magatartásának már a korai verseket egybefogó {750.} Galambcsőrök című ciklusban is szembeötlő alapvonása ölt benne formát: a virtus, mely nem önmagáért, hanem a szorongató veszedelem lebírására való. A bajvívás ősi értelme fénylik fel ebben a magatartásban. Nem a veszedelmet kihívó izgágaság, s nem is a keresztényi önfeláldozás szelleme, hanem a szilaj és pompás élet, a nemes és nagyszerű emberség védelmének készsége.

Az ifjú költő még nem fedi fel e küzdőkedv indítékait, nem is ismerheti valamennyit, de ösztönösen már szépnek érzi (Május hava), s tudatosan is eszménnyé avatja, amikor önszemléletét példázó verseiben isten sörényes ménjének, napba rugaszkodó szarvasbikának képzeli magát (Pirosodik Húsvét, Májusi napló, Csodafiú-szarvas). Jellemző, hogy a tavasz kése és a vadászok golyója éppen felmagasodás közben találja el, egy pompás és ártatlan életmozdulat közben.

Jázminfa virágát

lerágom hajnalra,

inaimmal ugrok

nyárdelelő napba,

pörkölődök, vékonyodok,

Balatonban a sok víz,

mind az én könnyem ...

(Csodafiú-szarvas)

Virtusának csak egyik indítéka az a kihívás, amely a bajok felől éri. A másik forrás ősibb és állandóbb, a létezés pompájának és bőségének élménye dolgozik benne: a természeti életforma gyökeréről leszakadt, de a kapcsolatot még minden ízében érző alkat ihlete. A vegetatív természetű vitalitást ez az ihlet telíti azokkal a tartalmakkal, amelyek által nemcsak rugalmas, intenzív és feszes lesz már a korai Nagy László-vers is, de megtelik a csoda izgalmával, tündöklő színekkel, forró lüktetéssel, a létérzékelés hamvas és párázó ízeivel.

Nagyszabású költeményt indulása éveiben nem hoznak létre ezek az adottságok, de szembeötlő, hogy az erőteljesebb tárgyias versek állóképeiben milyen természetesen fejlik ki a többrétű jelentés. A szomorú ökrök ökrei egyben a rabság jelképei is, a Meszelő gyászmenyecskék "hóbiká"-ja s a fehérre meszelt házfalak viszonylatában egy történelmi helyzet egész gyásza sötétlik, A gyöngykakas felrikoltoz állóképe pedig egy feszült társadalmi helyzet szimbóluma, mélység és magasság, realitás és áhítat miniatűr drámája. S ennek a remeklésnek nem a társítás merészsége az elsőrendű titka, hanem az a képesség, mely a részelemekben is a világkép egész tartalmasságát tudja jelenvalóvá tenni. Nagy mértékben módosíthatja mindezt az a {751.} tény, hogy ezek a korai versek először 1957-ben a Deres majális című gyűjteményben jelentek meg. Maga a költő is jelezte, hogy igazított rajtuk. Valószínű, hogy ez az "igazítás" sokkal nagyobb mérvű, hogysem a pályakezdés mesterségbeli szintjét tükrözhetnék, inkább az érett költő képességeit bizonyítják. A költői jellemet példázó érvényük azonban ezzel csak növekszik.

"Hiszem, van erőm varázsoláshoz" – írja később Rege a tűzről és jácintról című művében, s ott is azért, mert a szüleire fenekedő bajok ellen szeretné hatalmát felmutatni. Világképének tartományaiból mindig is ilyen életbevágó szándék mozgósítja, ilyen bajvívó ihlet hívja elő a szükséges költői érveket. S mivel világképének üdesége, naiv rusztikussága s a ritmusösztön tagoló hajlama, archaikus zamata eleve a mágia legközvetlenebb formáihoz vonja, törvényszerű, hogy célratóduló ihlete úgy élhet a regölés és ráolvasás stíluslehetőségeivel, mint az anyanyelv egy nyelvjárásával. Olykor a megtévesztésig folklorisztikus alakban, mint az Adjon az Isten vagy a Csodafiú-szarvas, Évszakok, Az én szívem egyes szakaszaiban, de a mélyebb adottság, mely verseit az ősköltészethez fűzi, bensőbb természetű. Erőénekszerű vallomásaiban, szürreális látomásaiban, krónikási közléseiben, balladás hajlamaiban éppúgy jelen van, mint a világot beszéltető tárgyias verseiben. Lényege az a komoly és erős hit, amellyel Nagy László költészetet művel. Önmaga így nyilatkozik erről: "A költő hiszi, hogy hatalma van. Ez eredendő vonás. Történelmünk elején a varázsló költő is volt. Hatalma volt a közösségen, sőt hitte, erőt vesz a természeten. Egy-egy vállalkozás sikerét biztosította, mert edzette, előkészítette a közösséget." Ez a meggyőződés nem deklaratív módon, hanem spontán hajlamként működik verseiben. Legszembeötlőbb nyilvánulása ennek a regölés és a ráolvasás kérő, követelő, soroló grammatikája, s az "erőének" önjellemző kijelentéssorai, de mindezeknél fontosabb a képek felmutató jellege. A Nagy László-képben, akár az ősköltészetben vagy a nyelvteremtés aktusaiban, még eleven a megnevezés, a kibeszélés izgalma. A képekben társuló képzetek távolsága, mint a modern lírában általában, nála is igen nagy, de a találkozás meglepetése az anyagból kiszabaduló jelentést demonstrálja. Találataiban nem a szerencsés rábukkanás öröme, hanem a felszakadás, a kimondtam komoly öntudata s a legyen! akarata az uralkodó. Találat itt a kép a szó eredeti értelmében: egy életbevágó küzdelem mozzanata, s a nyomában járó felszabadulásérzés is olyan, mint a "veszélyben, bajban élő" helytállók férfias öröme. Ezért hat ajzott híradásként a leíró kép is (Üstökös tündököl, Január királya). S még inkább a tüntető jellegű:

Becsületed romló pénz lett,

s gyönyörű vagy, mint az ének,

testünk az ördög hárfája,

ejhaj, pengessen halálra!

(Az ördög hárfái)

{752.} Legtöbbször – s mindig összhangban a védelemre hangolt és csodára ajzott képzelet törvényeivel – a hirdetés jelentőségével és a titokkibeszélés elszántságával itatódnak át a képsorok s a Nagy László-vers egész dikciója.

Költészetének korai termése, mindezek ellenére, csak mozaikszerű képét adja személyiségének, s a vonások ezen belül is elmosódnak olykor. Az itt és most fényeit erősen megszűri, sokszor átengedi magát az időtlen stílus reflexeinek. Pedig a kor szellemi-politikai eseményei őt sem hagyják érintetlenül, főleg a háború tragikus következményei iránt fogékony, de ezek is csak hangoltságába oldottan kerülnek verseibe. Lényegében távol él azoktól a határozottabb ösztönzésektől, kihívásoktól, amelyek költői világképének pólusait kialakíthatnák, s témák és motívumok rendszerét teremthetnék meg. Leghatározottabban a szerelem élménye különül el, s a családi kapcsolatok: főleg a szülők iránti érzések adnak sajátos indítékot és közeget líraiságának, de élménysűrítő góccá, életeldöntő, helyzettükröző alkalommá csak a szerelem jelentékenyül.