A társadalmi fordulat áramában
1946-ban jön Budapestre. Előbb az Iparművészeti Főiskolára iratkozik, aztán a Képzőművészeti Főiskola hallgatója. Eredendő érzékenysége a látható, tapintható képek iránt, arányérzéke és míves hajlama bizonyára ekkor mélyül el. A Dózsa nevét viselő népi kollégiumban, amelyben ekkoriban lakott, egyívású, rokon gyökerű és azonos szándékú társakra is talált. Ebben a közösségben a fordulat éveinek politikai pezsgése a történelem fórumára szabaduló nép friss mohóságával és hívő radikalizmusával telítődött. A szocializmus világnézetét, az "eszmét", melyről kései verseiben is beszél, itt érlelte magáévá, s itt kapott elvi fedezetet az a reménye, hogy a háborúból vesztesként kikerült nemzet a nagy fordulat jóvoltából tiszta laphoz, testvéri szövetségesekhez juthat, s elkezdheti igazi történetét. Itt lobbant mámoros hitté benne az a meggyőződés, hogy a közeljövő nagy vállalkozásait a volt szegények vezetésére bízza a történelem, s ebben a folyamatban a költőre is kivételes szerep hárul. A falujából világnak induló, magánosan és zordan ténfergő ifjú úgy érezhette, hazaérkezett. Olyan világba, amelyben az otthon szebbik arca s a felnevelő közösség jövője bontakozhat ki korszerű alakban s hatalmas arányokban (Anyakép).
A zsenge kiscsikó, a zöldellő vetés, az aratásra váró aranybúza, virgonc állatok vérmessége, táncolók pompás mozdulatai, gyümölcsök édessége, munkálkodók szorgossága, felelőssége; a tavaszi és nyári természet eseményei új ihlet verseiben, megejtő spontaneitással tolultak elő. Az így létesült képek olyan készséggel igazodtak a szándék ujjmutatásához, hogy a társadalom megújulását példázó mélyebb jelentésüket homlokukon hordták (Gereblyéző lányok, Ősz van újra, Télvégi mozaik, Tánc a téren, Bolgár tánc, Tengeritörők).
|
{753.} Üdvözlöm a magas tengerit, |
| zöldzománcos kardja mosolyog, |
| rám ragyognak sárga himporos |
| címeréből édes harmatok. |
| Már világosodik hirtelen, |
| tekintetem vígan kapkodom, |
| fecskeként a gazdag földeket |
| bársony-szárnnyal végig csapkodom. |
| (Hazafelé hajnalban) |
A Nagy László-irodalom féltőn tiszteli e versek politikumát, s okkal, mert a felszabadult kedv, az életérzés ünnepre, diadalra hangolt izgalmának őszintesége lüktet bennük. Nem a felmért helyzet logikája, hanem a virtus mámora. Még a méltán híres Tavaszi dal is a kényesek kertjét tüzes csikóval tiprató indulat, az aggályokra fütyülő kamasz-radikalizmus, a tilalom ellenére tüntető vitalitás jóvoltából maradandó. Gyanútlansága a korszak sematizmusával szemben is védtelenné teszi. Az 1947–1951 közötti esztendők termésére ez rá is nyomja bélyegét. A költő, aki küzdelemre termett s nagy elődei: Balassi, Vörösmarty, Ady, József Attila példáját tudatosan követve síkraszállt, naiv szenvedelme, az irodalompolitika s a környezet hatására átlendült a vívni való bajokon. Költészetének hitele kerül ezzel veszélybe. Tárgyiassága gyakran valóságmásoló tudósítássá, eszményítő hajlama deklarációvá szürkül. Az életképekben rejlő magasabb jelentést, az állásfoglalás mozzanatát szinte kényszerű programossággal, kommentárokkal, csattanós záradékokkal köti a vershez. Az ünneplésre kapatott reflexek eluralkodnak a mélyebb hajlamokon, a ritmika elgépiesedik, a hamvasság megkopik, s a retorika ránő a poézisre.