Az érlelő válság fejleményei

A sematizmusnak tett engedmény – mint Bori Imre írja – Nagy László "költőiségét is sújtotta", bár nem olyan mértékben, mint ezt a költő által 1957-ben átdolgozott, korai versekkel összehasonlítva gondolhatnánk. S mivel az ötvenes években az a politika is hibásnak bizonyult, melyért éberebb énjét és természete drámaibb hangjait elnémította, a csalódottság kétfelől is eszmélkedésre kényszeríti a költőt. E folyamat 1953–1956 között zajlik. Első szakaszának termését A nap jegyese (1954), kifejlését A vasárnap gyönyöre (1956) című kötete tükrözi.

Ahhoz képest, hogy drámai hangoltságú költő, válsága csak fokozatosan éri el tetőpontját. Oka lehet ennek az is, hogy 1949 őszétől másfél évig ösztöndíjasként Bulgáriában élt, s onnan nem láthatta valóságos mivoltában az itthon lezajló eseményeket. A bulgáriai valóságot pedig a vendég optikája szerint nézhette: a szeretettel, megbecsüléssel övezett költő bizalmával. Életreszóló kapcsolatokat kötött bolgár barátaival s a bolgár irodalommal, elsősorban a népköltészettel. Hazajőve megdöbben a viszonyok láttán, de az új élmények kibeszéléséhez szükséges formát lassan találja meg. Előbb elhallgat az ünneplő retorika: a hirdető, tüntető, buzdító fölényt a "mivé lettem!" gondjaival nehezült monológ váltja fel. {754.} Ezzel együtt az alakító-, formálóerő is megizmosodik. Öröm és bánat egyaránt sűrűbb, súlyosabb közegbe kerül, s egyik a másikkal szoros kapcsolatba lép. A tiszta derű, az ifjonti lobogás felett baljós árnyak jelennek meg (Bordal), a szerelmet mint a fenyegető veszedelmek ellen lehetséges egyetlen menedéket hívja és ostromolja (Virágének, Fagyok jönnek).

A legfontosabb fejleménye e válságnak, hogy közérzete elborulásával egy időben a remény és az önérzet is megkezdi szívós önvédelmi harcát. Korántsem tervszerűen, hanem a megrendültség zavarával küzdve. Egyszer az önáltatás rezignált mentségéhez folyamodik: "Rákényszerített ábránd miatt szégyen / nem téged illet, te csak pihenj szépen" (Te csak pihenj szépen), máskor az emésztő szégyen s a kudarc keserűségének konzekvens kibeszélésében keresi a feloldást. Szórványos példák után (Aszály) ekkor, tehát 1953–1954-ben válik a hitelesség ügye, az írott szó tisztessége Nagy Lászlónál égető mondandóvá. A közérzetet tükröző versek depolitizált közegébe új erkölcsi-szellemi szándékok ihletei áramlanak ezzel. Az ítélkező és reményért küzdő költő számadásszerű versekkel kényszerül pályája és élete átfogó megidézésére (Anyakép). A hitelét vesztett életigenlés jogát és értelmét az orkánná növő gondok s a vágytagadók véres igazságai ellenében próbálja kiverekedni (Rapszódia). A kudarc és a szégyen a letűnt veszedelmeket adja hátterül a magát új próbákhoz edző önbizalomnak (Most gyenge vagyok), az így megnőtt és megnehezült felelősség pedig távlatot és programot ad a bajvívó bátorságnak. Az életkedv azzal nyeri el magasabb hitelét, hogy a költő bizonyítani is tudja: "Ebben a nagy zenebonás fényben / vasreménybe öltözöm" (Farsangi ének).

Érveit ez a "vas-remény" már nem a politikától kölcsönzi, épp ezért találta elvontnak és felelőtlennek az egykorú kritika, noha a képek érzékletessége és lírai teltsége szemlátomást erősödött. Valójában az történt, hogy Nagy László a maga megrendülését kivételes következetességgel élte meg. Az elsők egyikeként sejtette meg, hogy amit vesztett, nem alkalmi kudarc. Ahogy szétesnek körüle a bizalomtápláló látszatok, egy krízisben vergődő világ látványa mered rá, s e megnőtt arányokban a szocializmus ügye az egyetlen esély jelentőségével kerül mérlegre. S a költő, aki mindig hajlott rá, hogy a világ kihívásaira léte egészével válaszoljon, most a létezés drámájaként éli át a világgal való következetes és teljes szembesülést.

Ez a folyamat a kifejezéslehetőségek egész rendszerét hívja életre. A jórészt egykorú, tehát 1953–1956 közé eső fontosabb kísérletek közül a Csodamalac még a népmese allegorikus nyelvén számol le a falánk állattá vadult illúziókkal, s a műfaj humora itt még leszereli, a játékos-komoly mesélés hangulatához stilizálja a megcsalatottság keservét. Pedig a költő elsősorban ennek görcsétől akar szabadulni, s ezt viszi véghez első mitologikus költeménye, a Gyöngyszoknya apokaliptikus jégverésének víziója révén.

A zsenge vetést pusztítja el ez a jégverés, brutálisan csúfolva meg a terméssel hivalkodó korai magabiztosságot. A ménesnyi csődörrel vontatott kocsi s rajta a jégverést jelképező céda, s az ördögi tánc, amit rop, a pusztító készségek olyan {755.} orgiáját bontakoztatja ki, mely megdöbbentette az egykorú kritikát. Pedig a küzdelem éppen a rombolás képeit előzaklató indulat tobzódásában a leghatalmasabb. Az ítéletidő ördögi pompája a szégyenével szembesülő lélek kihívó bátorságát, a kétségbeesés a tét nagyságát minősíti; a haragos irtózat a megnevező szenvedély tisztító viharát, a romlást fenékig felégető kíméletlenséget bontakoztatja ki. A képzelet ettől a szabadító szenvedélytől ittasult.

Ó, az a ballagásra teremtett szaru-bocskor

mit tud ilyenkor! S mintha villám volna az ostor,

hangjára ütést vár a csípő és belerándul –

farkak – békéért esdő zászlók lobognak hátul ...

Irgalom nincs a vészben, látod-e hogyan támad?

Elfujja anyád kontyát, kalapját vén apádnak.

Kell, hogy fedetlen fővel remegjenek a földön:

átok jön most, a gyilkos középkor elébük jön.

Megtöretett a földön, uralkodik az égben,

hozza a jég verését bizánci erősségben.

Billeg förtelmes felleg, érc a taréja-fodra,

termő mezőre, ránk a sose várt csapást hozza.

A látványra mutató felhívások, felkiáltások, kérdések iszonyata és döbbenete mögött a küzdő lélek egészséges ereje működik, s ez feszíti mitologikus arányú vízióvá a vers eseményeit, s teremti meg a hosszúének néven emlegetett, valójában epikus és drámai jelleget egyesítő, áradásszerű lírai képsort, a mitologikus költemény Nagy László-i változatát, melyben a világkép tartományait a megeredt ihlet nemcsak mozgósítani tudja, de ítéletet kifejező organizmussá is szervezi, látomássá is feszíti.

Feszíti a szó szoros értelmében, mert a költői világkép felvevőkészségét: történelmi és poétikai teherbírását voltaképpen most próbálja ki először a képzelet. Mintha sejtené jövendő próbáit. Ahogy 1955–1956 tele közeleg, Nagy László versei egyre szorongóbb érzésekről tudósítanak. A tél hidege és a halál iszonyata ekkor hatol be képeibe. A költő lúgköves űr, zúzmarás, vaslap-szürke égbolt hidegét méri; köszörült élek villanását, anyátlan táj hajlongását látja; sármányölő héja diadalát, didergő tücskök hegedűjét, holdas tavak jajongását, dermedt szilfa sírását hallja (A héja és a sármány, Világos éjjel, Elsuhogott, Emlék, Zuzmara).

Világos éjjel habfehéren

köd-ménesek úsznak a réten,

sörényük röpköd.

Dér jön, dér jön – így hegedülnek

didergő tücskök.

(Világos éjjel)

{756.} Zuzmara minden, vaslap-szürke

egek alatt e sóhaj-csipke.

A delelő nap skarlátmázas,

de árva, mint az üres lábas.

(Zuzmara)

Költészetében ekkor erősödik fel a Téli éjszaka József Attilájának vonzása, s ekkor írja meg a halállal való jegyesség első remekműveit, a Halállal élek, nem kenyérrel s Kinek fáj, emberek című költeményeit. S az utóbbi zárószakaszában a vállalás elszántsága is megtalálja a közlés messzire előremutató, vallató, tüntető módját:

Kinek fáj, emberek,

ha az élet ér-fala átfagy

s dörrenve megreped?

Emberek, ki örül annak,

ha a végzet önnemző szavai

hirtelen megtorpannak,

s nem fut ki a végső mondat? –

A hó-mezőre, hol ír a halál,

ki teszi ki a szívét,

nagy tüzes pontnak!

E versekből igen könnyű volna egy irgalmatlan és kietlen világ képletét összeállítani, belőlük a lét abszurditásának érveit kimutatni. A szépségüket éltető líraiság azonban éppen nem ilyen irányú bizonyító szándékból, hanem a megdöbbenés, a tiltakozás és a heveny hiány fájdalmából ered. Mint az átdolgozott zsengéket tartalmazó Galambcsőrökben, itt is az életkedv, az ifjúság, a szerelem eleven sérelméből támad a tragikus hangoltság, a veszteség jelei az élet színére vésve jelennek meg, csak ez a tragikum már sokkal valóságosabb, vérre menőbb. "Piros tűzvésze sok virágnak / kioltva már, csak szárak állnak" – írja a Zuzmarában –, s a némaság a vígság sípjainak befulladásaként tárgyiasul. Mert Nagy Lászlónál az élethit nem az illúziók függvénye: létezésélményének része, melyet osztályhozomány, alkat és eszme közösen táplál. Alapérték. S úgy is kezeli: az esszenciának kijáró tisztelettel, s megátkozza, aki ellene beszél (Rapszódia, Csodák csodája). A halállal való jegyesség véres és szörnyű veresége örömnek, szerelemnek. S hogy élni vele lehetetlen, a képek természete – "Halállal élek, nem a kenyérrel, / fejbelőtt mének szédületével!" (Halállal élek, nem kenyérrel) – s az esdeklő, vallató kérdések a Kinek fáj, emberekben egybehangzóan állítják, s azt minősítik képtelenségnek, hogy az élet termő folyamatát a megtorpanás, a kiteljesedést a rokkanás veszedelme kérdésessé teheti. Innét ered a tragikus hangoltságot emelkedettséggel vegyítő rapszódiás dikció.

{757.} Nem csak ezek a versek, az eszmélkedés többi dokumentuma is csupa jajdulás, döbbenet, fájdalmas felindultság, ünnepélyes és elszánt küzdelem a növekvő veszedelemmel. Nem a konfliktus egyik vagy másik pólusához közelít, maga a dráma ölt kegyetlenebb formát. Ez már igazi bajvívás: fedezék nélkül, rossz esélyek közelségében, sebzettebb szívvel, érvekkel és tanulságokkal nehezült lélekkel. S itt már az ellenfél is ereje teljében (Virágok térdelnek, Születésnapra, Tündér-arcokkal dőzsölő). És teljes tartalmasságában ölt alakot a tét is, amelyért a küzdelem folyik: az ügyeit védő, a küzdelmet magatartássá érlelő személyiség szabad kibontakoztatása.

Az előbb említett versek a kibontakozás válságának drámáját a közérzet egészét sűrítő tömör formákban tükrözik. A Gyöngyszoknya nyomán írott újabb hosszúversek, drámai monológok pedig kifejtik, alkotóelemeiben tárgyiasítják a léte értelmére, értékére és veszedelmeire eszmélő költő teljes emberségét. Ezek egyike, A vasárnap gyönyöre az elmúlás rettenete, az emberre leső borzalmak, a sors szorításában a korlátozó álaszkézis ellenében szabadítja fel a mindenségvágyú életösztön, az ünnepre, áhítatra termett lélek igazi vonzalmait. A megszégyenített életkedv a teremtés bőségével – a magánélet és a végtelen, a munka és a pihenés, a hétköznap és ünnep minden szintjén – igazolja hűségét önmagához, s otthonosságát a világban. A félelmetessé tágult világ kereteit a képzelet nemcsak kitölti, de a nagy lélegzetű ihlet alakító, értelmező ereje révén föléje is kerül. Így születik meg a hosszúvers új változata, mely a mindennapok tartományaiban rejlő tárgyi gazdagságot is a világképépítés erőterébe vonja.

A Havon delelő szivárvány e poétikai terjeszkedés új vívmánya, s az alakító és értelmező fölényt felszabadultabban, lebegőbb, zeneibb ihlet természete szerint érvényesíti. Idősíkjai múlt és jelen, emlék és ábránd végletei közt változnak. A vers kamerája itt valóban az idő és a mindenség József Attila-i szirtjéről rögzíti képeit. Magaslatról, ahonnan az illékony és a robusztus, a közeli és a végtelenbe vesző dolgok elrendezése a teremtő fölény nagyvonalúságával és evidenciájával mehet végbe. A hangoltságot ezúttal is a veszedelemközelség tudatával árnyékolt rapszódiás mámor jellemzi, de a szemlélet higgadtabb, a lélek tűnődőbb: szigorúbb, mégis boldogabb. A "poklot és mennyet és mindent" felmérni akaró szándék erről a magaslati pontról most már arányosan, könnyedebben hívja elő az indulatok mögött rejlő dráma motívumait. A fagy képzeteiből alkotott jelképekben a fenyegető szörnyűséget, ifjúsága szűzi tájairól s az élethez edződött nehéz sorsú emberek példájából az újrakezdés, a remény szimbólumait. Valamennyit a terheit bíró lélek fölényével: áramló, villogó zeneiséggel. Ami ezúttal is az értékek birtoklásának biztonságát jelenti. Az erejét eddig is sejtő költő ekkor eszmél kapcsolatai valóságos tartalmainak gazdagságára, ezek megújult jelentőségére, költői hatalmának verhetetlenségére. Amibe sokan belerokkantak: a szégyen, a betegség, lelki gyötrelmek, őt a költői újjászületés csodájára érlelte meg (Csodák csodája), s ennek tudata átjárja beszédét, szigora ettől nyeri a tündöklés fényeit.

Ez a bizonyosság képesíti arra is, hogy Rege a tűzről és jácintról című költeménye révén a kor nagy emberi próbáit közvetlenül, tehát társadalmi mivoltukban is {758.} tükrözhesse. Világképének természetére vall, hogy a munka, a szépség, a jóság és az értelem tragikus helyzetét családi ügyként, szülei életsorsának látványában élheti át. Maga az ihlet is ebből nyeri kivételes erejét: a fiú vergődik és perel itt szüleiért, akiket felőrölt, megemésztett az idő. Korábban, a Romantika nyolc versben egyik szép darabjában a kiválást és a kiemelkedést a felelősség és a gondok párhuzamos növekedésének gyötrelmeként interpretálta. A felsereglő emlékek szívéig érő áradása azonban már ott is a bizonyságtevés ihletét bujtogatta. A Regé ...-ben ez bontakozik ki óriási erővel. A szülők sorsa egy életforma példája s ennek válsága történelmi erők műve lévén, a költő-fiú a szülők remegésén át az "őssejt"-ig érzi a szorongatott emberi lét érvelését. Ily módon az egyetemes és általános jelentések rendszere kivételes szervességgel épülhet a vers magvát alkotó kisvilág drámája köré. A tél hidegének kitett, sokféle bajtól gyötört, öreg szülők sorsában, s az életüket felidéző látomássor fájdalmas-szép képeiben a kritikus pontra ért társadalom legnagyobb ügyéért is perel a költő. Azért, hogy a szocializmus a tisztaság, jóság, tisztesség és hűség otthona legyen. S eközben színével mutatja fel századunk egyre lehetetlenebbé váló eszményét: azt az embert, aki még be tudja tölteni a teret és társainak életét, akinek játék és gyönyörűség a munka, és értelmes áldozat a szenvedés. Életük a jóság és a gyengédség, a virtus és a méltóság s a teremtő találékonyság iskolája, összeomlóban is átörökítésre érdemes. Velük ezer esztendő jó hozománya nyerhető meg, vagy veszíthető el. Ez a meggyőződés nemesíti, ez emeli a passiók szintjére az elemi érdekeltséget, s ez az ihlet bontakoztatja ki és teremti újjá az ősköltészet műfajait életrehívó készségeket: a halottsirató, a varázsének, a lamentáció, a himnusz lírai minőségeit. S azért e műfajok tüntetően eredeti jegyeivel, hogy a költői jóvátétel mögé a történelem időtlen mélységeit idézze fedezetül. A passió-jelleg egyszersmind azt is jelenti, hogy a korábbi hosszúversektől műfaját illetően ez a mű is elüt, de mintává ez sem válik, a következő hosszúversek ismét új jelleget valósítanak meg.