| Az érlelő válság fejleményei | TARTALOM | Tetőponton: a Menyegző |
A Rege a tűzről és jácintról című költeménnyel egy nagyarányú társadalmi konfliktus pólusai között hívta elő s bontakoztatta ki embersége teremtő hajlamait a költő. A bajokat "döggé dacoló" varázslat, a költői bajvívás felnőtt ihlete ettől kezdve állandó magaslaton tartja líráját. "Tüneményesen, teremtően szép, amit cselekedett" – írja róla Czine Mihály.
A versek, amelyekről ez a méltatás szól, Himnusz minden időben címmel 1965-ben jelentek meg kötetben. Nyolc évvel a pálya első felét összefoglaló gyűjtemény, a Deres majális (1957) után. Ez a nyolc év az alkotói válságból épp hogy kilábaló költőre újabb, a korábbiaknál kíméletlenebb bajokat zúdított. Az olvasóközönség éltető, bátorító figyelmét is épp a testi-lelki felépülés nehéz hónapjaiban kellett nélkülöznie. A kritika már a Gyöngyszoknya óta sok fenntartással kísérte eszmélkedését. Megértésükkel inkább az írók támogatták. Zelk Zoltán a Kisdobos {759.} című gyermeklaphoz szerződtette, Déry Tibor írásban állt mellé, Németh László a Kossuth-díjából segítette. Felesége, Szécsi Margit betegsége épp akkor válik súlyossá 1956-ban, mikor az ország állapota is kritikus pontra ér. A költő nem vállal közszereplést, de az események léte gyökeréig megrázzák. Sokat fordít ekkoriban, 1959-től pedig az Élet és Irodalom képszerkesztőjeként is dolgozik.
A Himnusz minden időben verseiből új, félelmetes ismeretekkel gyarapodott költő néz az olvasóra. "Fekete vénák világa", "tébolyító kökényes", "vacogó jövendő"! Ezek 1956–1957 fordulójának jellemző metaforái. A "vérillatos karácsonyfa (...) aggatva iszonyattal"; a "tündökletes energia" bénultan vesztegel; a reményt hívó vágynak nagyon messze kell üzennie, a tudat úgy érzi, hogy "valami szörnyűt tervez az ösztön" (Várom a havat, Karácsony, fekete glória, Vérugató tündér). Menedéke és hatalma: a szerelem és a mű (Kék hegyek hidege). Világképe bensőséges tájaira, családias törvényeire, emlékeire, kapcsolataira úgy érzi, kegyetlenebb idő köszöntött:
| hideg a törvény ablaka |
| hiába leheli tüdőm |
| sok pára-bárányom dér-koloncként |
| ott függ a párkányokon |
| soha nem old el végzetemtől |
| szerelmem, irtózatom |
| emlék, se ábránd |
| óvásra szívem ereje kevés |
| a törvény kemény |
| e pörben |
| aludtvér-kokárda a szám |
| (Búcsúzik a lovacska) |
Legszembeötlőbben azokban a mitologikus költeményekben mérhető ez a változás, amelyek az előzőekkel szoros rokonságot tartanak, például A Zöld Angyalban. Ebben is az otthon, a szülők kisparaszti világának állapota indítja számadásra a költőt, mint a Rege a tűzről és jácintról című művében. De míg a Regé ...-ben még zsoltáros megindultsággal perelt, A Zöld Angyalban már fel nem tartható expanzióként jeleníti meg a paraszti világot mindenestül elemésztő vegetációt. A Zöld Angyal ennek a vad, de szükségképpen való erőnek a jelképe, s maga a költemény sirató és elszakadás is egyben, s nemcsak az otthon emlékeitől, de mindattól, ami sebezhető, ami élhetetlen, ami kudarcra ítélt. S itt nyilvánítja ki a legszebben, legmegrendítőbben, hogy helyzetének és felismeréseinek következményeit levonta:
| Ha sírni tudnék, a rettenetes tengerhez mennék, |
| de könnyeim kora lejárt, vége a lírai fényűzésnek, |
| vért akar az ábránd, kiderült, a tündéri párna helyett |
| fekete tőkén a fej s már skarlátban a balsors fölötte áll, |
{760.} A kíméletlenebb kényszerek minden eddiginél elszántabb küzdelemre sarkallják Nagy Lászlót. Múltbeli önmagától, kapcsolataitól és emlékeitől is azért oldozza el magát, hogy erre a küzdelemre az elidegenítő világ hidegebb, szigorúbb viszonyai között is képes lehessen. Attól szakadt el, ami gyengeségre, tehetetlenségre, állandó és meddő gyötrődésre kárhoztatná. Feladja a társadalmi mivoltukban már védhetetlen értékeket, hogy megnyert szabadsága révén, embersége tartalmaiként, annál hatékonyabban őrizhesse azt, ami bennük életrevaló. Az emlékek végeladása tehát átcsoportosítása annak, ami becses, átmentése az Én bensőbb övezeteibe.
S A Zöld Angyal egész befejező szakaszának az a jelentése, hogy a bénító terheitől elszakadt költői Én képes is erre az értékőrző és továbbépítő misszióra.
Azzal, hogy az Én ilyen nagy felelősség és önkörén túlmutató értékek képviselője lett, a költő önmaga épségéért, felépüléséért vívott küzdelme magasrendű feszültséggel telítődik. Az alkotó élet becsületüggyé vált. S a külvilág ebben a zordabb mivoltában is igazolja, sőt ösztönzi is ezt a küzdelmet:
| Dolgozik minden, |
| nincs kegyelem. |
| Fény zaklatja a földet, |
| szűköl a táj, |
| de terem. |
| (Szárnyak zenéje) |
Határozott célt nem jelölnek meg ezek a versek, szépségüket a lehetetlennek feszülő szándék adja. A megnőtt kétségeket – épp a legszebb darabok egyikében – az esdekelve ostromló kérdések külön is hangsúlyozzák (Ki viszi át a Szerelmet), de ennek is az az értelme, hogy annak, ami kétségtelen, éles és mély hátteret adjon. A "túlsó part" lényege kérdéses lehet, s az is, hogy hányan hajlandók vállalni érte a kockázatot, de az, amit át kell vinni, s a személyiség, akiben testet ölt ez az érték, aki erre a szerepre magát képesnek tudja, az bizonyos.
S ezzel elkezdődik a személyiség mind gazdagabb öntanúsítása, s ennek fejleményeként felnő a küldetés kiforrott értelmét képviselő lírai hős. Korábbi nagy verseiben a tragikus veszedelem s a lehetséges feloldás érzelmi drámáját vetítette a természet arcára. Most saját jelleme, embersége – gyökereivel, ágaival – eszményeinek erkölcsi-szellemi valósága kerül előtérbe. Feltárulnak a közérzet, a tragikus hangoltság filozófiai vonatkozásai, s kibontakozik a létezésélmény magasabb értelme. Az önszemlélet kiszabadul a megcsalatottság és szégyen indulatgócából és témaköréből is. Már nem az írott szó hitele s a tisztesség elvont igénye a tét, hanem a teljes világgal szembekerülő s ellenfeleivel viaskodó lírai hős érdekei.
Legnyilvánvalóbb dokumentuma ennek: A fekete költő, Csontváry, Bartók és a ragadozók és József Attila. Ezekben a művészportrékban, bár modelljeit ezúttal még jobban tiszteli, mint máskor (olyannyira, hogy egy-egy verse a modell hiteles {761.} jellemzéseként is elsőrendű), a négy jellem- és sorskép alapvonásaiból egy, a sajátos jegyeken túlmutató, nagyszabású művészeszmény is kiformálódik, s nem állóképpé merevített szoborként, hanem a küzdelem valóságos erőterében, ellenségeikkel szemben. A képmutató ragadozók, a magukért élő kufárok, az álerkölcs, az álművészet kérges szívű, jól fésült gyávái ellenében az emberi fenség, a megdöbbentő merészség, a szertelen és tüneményes teremtés prométheuszi példái. Csontváry "Isten szörnyetege", Bartók "Új ritmikájú Sárkányölő", József Attila a "Mindenség summáslegénye", s minden szálon: árvaságuk, iszonyú szenvedéseik, a poklot lebíró erejük okán is a magát tanúsító költő rokonai.
E kapcsolat mindannyiszor magától termi meg a felidézés struktúráját és grammatikáját kialakító sajátos ihletet. Csontvárynál a dacos védőbeszéd, Bartóknál a tüntető, érvelő méltatás, József Attilánál a reményért esdeklő megidézés indulatrendjét. Így az időtlen érvényű portré mindig egy frissen felgyúlt szándék, egy elintézetlen per, sőt a József Attilához folyamodó versben egy létprobléma ultima ratiója is egyben. Koronatanú, fegyvertárs és a virtus teljes értelmét felmutató példa.
Természetes, hogy ezek a portréversek az 1955–1956 óta folyton új elemekkel gyarapodó költői világképben változásokat eredményeznek. Az anyag itt eleve bizonyos kulturális természetű jelentést hordoz, s így a belőle képződött több rétű szimbolika jelentéselemeinek intellektuális vonatkozáshálózata megsűrűsödik, a verselemek antropomorf jellege sokkal markánsabb és közvetlenebbül nyilvánul, mint korábban a közérzet-tárgyiasító természeti képekben.
Ez a fejlemény nagy jelentőségű, s kihat költészetének egészére. A Rege ... óta visszaszorult társadalmiság most – a lírai hős érdekei folytán – a vers emberi arculatának jegyeiben, azok gazdagságában tér vissza. Híven A versmondóban hangsúlyozott meggyőződéshez:
| mert ő a holdnak is hátat fordít, |
| hátat fordít a végtelenségnek, |
| csillag-bölcsőkkel forgó erőknek, |
| más ritmust átverő űri királynak, |
| az űr kigyulladt hulláinak, úszó |
| üstökösöknek s nyüveiknek, a vad |
| elemi részek zivatarának – |
| mert a mi tragédiánk érdekesebb, |
| mert a mi tragédiánk vérem és véred, |
| lélek és lélek karambolához |
| minden űrbeli katasztrófa törpe – |
Az új tendencia erejére, a lírai hős erkölcsi-szellemi gazdagodásának mértékére vall, hogy az utóbb írott hosszú költemények is az öntanúsítás terepévé válnak. A Búcsúzik a lovacska, mint a cím is jelzi, a természeti kultúra jelképévé avatott, a költő világában "szakrális" jelentőségű állat, a ló búcsúztatója. S mint ilyen, {762.} megrendítő képekben tudja tárgyiasítani a civilizáció irgalmatlan prései közt vergődő természeti lény lélegzetállító búcsúját. Ez a ló azonban, noha mitológiai jelenség, ugyanakkor túlságosan is emberi. Ki akarja fejezni a költő mérhetetlenné mélyülő és sűrűsödő létezésélményét, s természetesen önmaga és egy életforma végzetét is. E mondandó ráhangolása az állati érzékenység és képzelet jelrendszerére, a ló és költő dolgainak egybejátszása a részletekben lenyűgözően sikerül is, de óhatatlanul megterheli az anyagot, túlbonyolítja, túlfeszíti, önköréból ki-kilendíti a jelképet. A sokágú szándék egy ló monológja révén nem tud hibátlan struktúrává szervesedni.
Az, hogy a Búcsúzik a lovacskát életrehívó szándék és nyugtalanság milyen sokrétű és mennyire feloldatlan, a költő későbbi műve, az Ég és föld (1971) tanúsítja. A természeti kultúra emberi értékeinek veszendősége, mely Nagy László hosszúverseiben kezdettől meghatározó szerepet töltött be, az Ég és földben minden eddiginél keserűbb és zordabb búcsúra kényszeríti a költőt. Az öregemberrel, aki itt elpusztul, a technika gátlástalan elhatalmasodásával már nemcsak a szeretet, a hűség, a kegyelet patriarchális érzései, nemcsak a teljes emberség lehetőségei vesznek el, de elvesznek az élet természetes, jó ízei, elszennyeződik a föld, a levegő, az ember utolsó reményei: az élet elemi forrásai is. A Búcsúzik a lovacska megrendült monológjában hozzánk beszélő költő az utolsó futás gyönyörű képsorában még a mindenség választott fiaként hirdette kötése szédítő mélységét, búcsúja magasrendű értelmét:
Az Ég és föld tragikuma azért komorabb és szikárabb, mert az ember, aki itt megjelenik, már amúgy is a végsőkön van, csak árnyéka a Regé ...-ben még legendás önmagának: megkeseredett, szánalmas, dohogva átkozódó öreg, aki nem képviselheti mindazt az értéket, szépséget, aminek vesztét a többi hosszúvers példátlan bőséggel tudja kifejezni. Igaza is csak részleges, hiszen csak a rosszat látja abban, ami új. A költő személyiségének érdekei és jellegzetességei tehát csak töredékesen ölthetnek formát szövegében, s nem az azonosulás, csak a rokonszenv és kegyelet ihleteiből él. Ezért elvontabb is, mint a Csontváry-, a Bartók-vers hősei, vagy az említett hosszúversekben formát öltő öntanúsítás. A fiúk embersége pedig, bár hellyel-közzel igazuk van, nem olyan súlyos, érveik szimplábbak, hogysem maga a vita válhatna egy belső küzdelem tükrévé. A személyes jelenlét részlegessége és a szikárság tehát összefüggnek, ami egyszersmind ígéret is: ez a keserű beszéd nem az utolsó szó, nem a világról való teljes tudás foglalata.
Erre vall a közlésforma is. A korábbi hosszúénekekben a látvány, a látomás, a vallomás, az átok sodró áramába oltva lüktetett a drámaiság. Itt szerepekre osztva dramatizálódik a mondandó. Ez a mű eleve oratóriumnak készült, s ebben a mivoltában bizonyos távolságot is kifejez. A szenvedély izzása mérsékeltebb, kereteit a szerep logikája méri ki, a személyes jegyek átszűrtebbek, de értük azzal kárpótol, hogy tagoltabb, játékszerűbb. Elvontságának biblikus jelentőség ad erőt, kozmikussága, időtlensége hangsúlyozottabb. S azzal, hogy a konfliktus apa és fiai között zajlik, a harag és a családiasság zord és meghitt színei tehetik árnyalatossá az összhatást.
| Az érlelő válság fejleményei | TARTALOM | Tetőponton: a Menyegző |