Tetőponton: a Menyegző

A Zöld Angyal nagy számvetése a Menyegzőben folytatódik. A vers csíráját egy bolgár esküvő emléke adta, ez alakul a versben rítussá, amelynek során a fiatal házaspárt a tengernek bemutatják és megáldják. A Menyegző ezt a szertartást {764.} fokozatosan növeli pokoli dáridóvá, melyben az áldás csak ürügy, hogy a tengernek fordított s mozdulatlanságra kárhoztatott ifjú pár mögött a lagzi közönsége kedvére tobzódhasson. Anyag és indulat, az alaphelyzetből eredő feszültség s a lírai hős társadalom- és sorsinterpretáló szándéka ezúttal tökéletesen megfelelnek egymásnak. Egyfelől azért, mert a tengernek fordított ifjú pár képviselheti mindazt a pompás szépséget, teremtő életrevalóságot, amit a költő magáénak vall s művészeleiben ünnepel: "mi vagyunk a fenség, koronánk örökös láng, / csillagsorpályák, babonátlan lámpái az észnek / a fölismerések spirál-tornyai a végtelenségig, (...) mi vagyunk a tűz, mi vagyunk a vér, a tej meg a méz, / kozmikus küldetés ősatyák kőtáblái ellen." – Másfelől mert a lagzi végtelen örvénylésében példátlan teljességgel jelenítheti meg mindazt és mindazokat, akik a termő élet megnyomorítására, felzabálására, elposványosítására felsereglettek.

Mindazokat, mert noha ez a fajtalan, gátlástalan és groteszk tobzódás a végén az időtlenség és a határtalanság jellegét ölti, mégis merőben más már, mint a Gyöngyszoknyában dühöngő elemi csapás. A menyegző nem a fátum, hanem a költőtől idegen emberi hitványság műve. A lagzit uraló vének nagyon is bölcsek, a részegült örvénylést a cinizmus logikája irányítja (ebben üt el leginkább a haláltánctól), az egész rítus egy nagy csalás jegyében zajlik. A vének törvénye és az ifjú páré nem ugyanaz, s nem egy mindnyájukra érvényes erkölcsi világrend végzése telik be előttünk. A fiatalok végül áldozattá magasodnak, de áldozó és áldozat viszonya nem olyan itt, mint Oidipusz és a törvények, mint Isten és Jézus, mint Kőmíves Kelemenné és a kőmívesek viszonya. Ez a mártíromság az élet érdekeinek megcsúfolása. Élesen elüt ez a viszony attól a kényszerűségtől is, mely Babits Jónását Ninive megátkozására indítja. Nagy László egy egész világért perel, s mert meggyőződése, hogy magában hordja ezt a világot, kénytelen küzdeni a megrohasztására törő romlás ellen.

Igaz, a lagzi huzamossága, az örvénylés szűnni nem akaró körforgása, s az időtlenségre utaló jegyek ("... örökké bort ad a fürt, / örökké születik a bárány ...") nemcsak azt fejezik ki, hogy messziről eredő folyamatról van szó, de azt is, hogy ősi hajlamok szabadultak el, hogy sokféle emberi gyöngeség keres kárpótlást ebben az orgiában. Ezért a részvétel teljessége, egyetemes, mondhatnók: "össznépi" jellege. Ezért hangzanak a népi mulatozás ős-szövegei, a táncszók, a csujogatók a modern bulik mozzanataival keverten. Gyökerében s a maga aktív totalitásában bontakoztatva ki a narkózist. Az ifjú pár s a lagzi viszonyában az erőviszonyok végzetes aránytalansága ölt drámai formát, de a küzdelem értelme csak bizonyosabb lesz. Az örvénylés végül a részeg őszinteség önleleplező kurjantásaiban tetőzik, s vele szemben immár szoborrá magasodva és változatlan fenséggel áll az ifjú pár. Ítélet ez, költészetünk általános igényével, a "tiszta szigorúság"-gal egybehangzó, csak kivételes szinten s egészen sajátos módon valósul meg.

Sajátosságának leglényegesebb vonása, hogy a harag és kétségbeesés, jóllehet morális felháborodás hatja át, nem moralizáló és nem profetikus. Ez az ünnepélyesség a drámai hősökké alkotott ifjú pár ünnepélyessége, szavuk az {765.} áldozatok rítusból kihallatszó beszéde. Nemcsak az, amit magukról mondanak, de amit a lagziról megtudunk, azt is ők látják, ők hallják. A Menyegző tehát szereplíra, s a későbbi példák (Szépasszonyok mondókái Gábrielre, Ordas mondja, Medvezsoltár) arra vallanak, hogy erős hajlam kelt életre benne, s éppen azért, hogy költőnk a kor pátosz-, sőt költészetellenes szellemi közegében is hitelesen tanúskodhasson a maga ügyeinek és magatartásának értelméről.

Annak, hogy egy orgia közepette a tengernek fordított ifjú pár szájából hangzanak el az öntanúsítás szavai, legkézenfekvőbb nyeresége, hogy a sajátos "dramaturgia" révén a közeg is kibontakozhat, melyben ennek a költészetnek léteznie kell, tehát a józan helyzettudat is kifejezhető. S hozzá nem a próféta ostorozó fölényével vagy az oromra szorult hős messzeségéből, hanem a jelen lenni kényszerült ifjak drámai helyzetének logikája szerint. Akik szinte testközelből kénytelenek érzékelni a lagzi hullámverését. Ezt a logikát az élet peremére szorított fenség érzékenysége, döbbenete hitelesíti, mert természetessé teszi, törvényszerűvé avatja a hirdetésszerű közlést arról, hogy milyen érték milyen helyzetbe került.

A kozmikus arányú színpad másik nagy nyeresége, hogy rajta a lagzi örvénylése roppant gazdagsággal bontakozhat ki. A romlást ostorozó művek többségében mindig az ítélet gesztusa dominál. A Menyegzőben a látvány. A tétlenségre kárhoztatott ifjú pár ugyanis hihetetlen érzékenységgel észleli, tüzetesen, metsző élességgel és pontosan, elképesztő tömörséggel sűríti képekbe, ami körülötte történik. Az örvénylés egy percre sem homályosítja el a látást, nem kuszálja össze a képeket. Megóv ettől a tobzódáson belül működő polaritás is: a vének intézik a lagzit, a többieket forgatja az örvény, s ez a színjáték a züllés roppant bőséggel tobzódó tényeinek nagyvonalú összefogását, tömbökre tagolását teszi lehetővé. Egy-egy tömbön belül ezért elég a züllés sok-sok példáját csak felvillantani, sőt az örvénylés, a forgatag irama kényszeríti is a költőt, hogy villanásszerűen rögzítsen arcokat, jellemeket, tényeket, s ezeket nagyobb egységekbe tömörítse. S az ifjú pár optikája szerint: kezeket, fejeket, mozdulatokat, ruhákat, lábbeliket, de általuk mindig a lagzi társadalmi, lélektani rétegzettségét is.

Az a tény, hogy egy részeg rítus hullámverésében a tengernek fordítva álló ifjú pár látja és nevezi meg mindazt, ami a versben történik, iramot meghatározó, szerkezetalakító, ritmusalkotó tényező. Az egy-lélegzetűnek tetsző költemény pompás tagoltsága ennek köszönhető. Az átfogó kórképet kibontakoztató indulat egy-egy képtömbben tetőpontra ér, aztán csitultabb irammal, szemlélődőbb figyelemmel új látványsort bont ki, s annak közegében emelkedik új magaslatra. S e hullámzó áramlás közben az ambivalens képek szenzációi új és új kilátást nyitnak a képzelet számára. Az intellektuális meglepetések a töretlen indulatáram dimenzióit rendkívülivé gazdagítják, tágítják, nemcsak a képek sokaságával, de kedélyszínezetük, perspektíváik, arányaik változatossága révén is.

De túl a képek szellemi értékein, a beszéd pompás hangszerelése, ritmikai gazdagsága, rugalmassága is a szellemre vall. Az ajzottság és sodrás nemcsak a lagzi részeg iramát, de a szembeszegülés szilaj erejét is kifejezi. Ha a képek csak a lagzira {766.} vonatkoznak, ez az ellenpontozott, polifon versbeszéd, a hang akkor is az ifjakra vall. Híven a beszéd tartalmához.

A Menyegző rendkívül összetett, nagyszabású alkotás. Minden céltudatossága ellenére a spontánul felfakadt lázas beszéd, önkéntelenül felrémlő vízió benyomását kelti. A részletek az elemi kifakadás logikája szerint illeszkednek egymáshoz, a sámáni révületek ösztönösségével áradnak, de az elemző, felfedező elme felismeréseit pergetik. Arányai, szerkezete és ünnepélyessége okán joggal hasonlítható katedrálishoz. S mivel ez a katedrális a romlás képeiből, utálatos és gyűlöletes tények anyagából épül, pátosza profán, sőt zaftos realitásokból, ettől lesz minden ízében s egészében is izgalmasan ambivalens alkotássá: "Káromkodásból katedrális."

A rövidebb versekben tovább él ugyan az indulás éveinek dalra hajló ihlettípusa, de a létezésélmény elmélyülése, s a lírai hős gazdagodása ezekben is megsokasítja a világhoz fűződő kapcsolatokat. Igézetes szépségüknek az a titka, hogy villanatnyi mozzanatokban, hangulatszerű sugallatokban, sejtelmesen vázlatos felvételekben emberről és világról szinte ugyanazt a tudást teszik érzékelhetővé, mint a hosszúénekek. (A Tűz például a Menyegző csírájaként is felfogható.) Azok differenciáltan és mindig egy expanzív ihlet sodrásában, ezek lepároltan, sommásabban (Ábránd, Cinóberfényben, Kék hegyek hidege, Liliom-dal, Micsoda madár). Azokban az áradó indulat grammatikája retorikus alakzatokba szervezi a képeket és képsorokat, itt jobbára a tűnődés jegyében működik az ihlet, ezért lassúbb a tempó, mérsékeltebb a dinamika, lebegőbb a kép: általában higgadtabb a dikció. Azokban robusztus célszerűséggel képződik mitológiai látomássá a jelkép, olykor többszörösen tagolt színjátékká, ezekben a szürrealizmus álomszerű spontaneitásával talál egymásra kép és szándék.

Nagy László merészen teremt anélkül, hogy a valóság vonzásából kiszakadna. Akár József Attilánál, az alakító ihlet itt is őrzi az élmény eredeti ízeit, színeit. Miközben az absztrakció megnöveli a jelenségek arányait, megsokszorozza vonatkozásaikat, a képekben létrejövő képzettalálkozás újra fel is dúsítja, teltebbé teszi a jelentést. A költői világ külső határainak tágulásával mélysége is nő, dimenziói is arányosan gyarapodnak. A mítosz ebben a költészetben a valóság nagyobb hálója és sűrűbb szövésű hálója. A Zöld Angyal növényi inváziója által elfoglalt járom: "gombakupicákkal zöldarany bár-pult az iga" – az apa "bakancsa csupa penész-bulla, csiganyál-cirkalom". Mindkét kép egy közönséges penészedő tárgy vaskos realitására mutat, de egyikhez egy babonás világítású áldomás totemszerű rekvizítumait, a másikhoz egy történelmi végzést sugalló elemet társít. Mindkét esetben a társadalmi ember óriási vonatkozásrendszerébe kapcsolja így a képet, nemcsak érdekkörét tágítja, de tartalmát is a határtalan felé mélyíti.

Külön tanulmányt érdemelnének a szociológia, szociometria, társadalomlélektan és emberismeret elemző műveleteit magukba sűrítő képek, például A Zöld Angyal befejező szakaszának nagy szemléje a lezüllés példái felett vagy a Menyegző dantei leltára. Külön figyelmet érdemelnek a lényegiség, a pontosság, az arányosság {767.} s a tündöklő szédület páratlan egységének titkai. A legfontosabb adottsága mégis az, hogy minden szinten, minden minőségben az eleven test vitalitásával lüktet a költő alapélménye, a lírai hőst motiváló alaptörvény: az iszonyú és a gyönyörű, a halál és az élet, a fagy és a tűz, a kardélen létesült egyensúly, a kritikus szakaszba fordult bajvívás, a drámai készenlét dinamikája. Széles Klára vette észre, hogy a Himnusz minden időben külső felépítése is ezt a dialektikát fejezi ki. S még közelebbről és tapinthatóbban maguk a képek: "Lángot ki lehel deres ágra? / Ki feszül föl a szivárványra?" – "S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist?" (Ki viszi át a Szerelmet); "Süt a mindenség, szemembe úsznak / csillagok, vérdíjak, tünemények." (Kék hegyek hidege); – "éden s pokol az ingem" – – – "Gyötrelmes és gyönyörű / ez a nyár." (Szárnyak zenéje); "termi magának a kínt örökre, fejünknek a szédületet" (Csontváry). (Kiemelés: K. F.)

A lírai hős kibontakozásával s újszintű küzdelmével az erdei-mezei világ elemeiből létesült költői világkép a művészet, a csillagászat, a technika s az orvostudomány köreinek képzetanyagával; az újságokat s a közéletet, a divatokat és a szenzációkat éles szemmel figyelő ember tudásával töltődik fel. Életközelibb, emberibb lesz, s kozmikussága és varázslatossága csak nyer ezen.

Verselése ugyanilyen folyamatban teljesedik ki. Indulásakor magyaros képleteinek szimpla és szűkös szimmetriáiban már olyan természetesen és otthonosan tudta kifejezni mondandóit, a ritmikai sugalmak, hangulattartalmak és a világképelemek olyan hibátlanul forrtak össze, hogy verselésének anyanyelvévé lett az ütemezés. Újjá is teremti ezt a ritmikai bázist, a modern verselés minden készségét felélő szándék erős alapjává. Már a kezdeteknél is az aszimmetrikus osztódású sorfajtákat s a beszédszerűbb, a "szórványos" ütemtípust kedvelte. A nyolcszótagos sort így tagolja: "döcög a szekér // karaván" (Csengő), s még szívesebben így: "Sajnálom // nagyon a // kedvest" (Fejemet lehajtom). A gagliarda és a szapphikusnak is mondott tizenegyes kezére járt ennek a hajlamnak, Berzsenyi és Vörösmarty óklasszikus formái megtermékenyítették, Ady, Weöres Sándor, Sinka István s a bolgár költészet "csodamívű" ritmusleleményei pedig eredeti s minden ízében Nagy László-i alakzatok teremtésére bátorították. Miközben kultúránkat a délszláv népköltészet európai viszonylatban is kivételes gazdagságú antológiáival ajándékozta meg, a maga verselő-kultúráját is páratlan készségekkel gyarapította. Így hozta létre az ütemező ösztön törvényei szerint, a drámai versbeszéd érverését érzékenyen követő, a verselő-kultúra minden készségét egyesítő ritmuskompozícióit. A "Sajnálom // nagyon a // kedvest"-szerű korai képlet s a pentameter jelenléte a későbbi képződmények némelyikében például még külön-külön is észlelhető. Így A vasárnap gyönyörének tágasan hullámzó, elemzésre és indulatvitelre egyaránt alkalmas soraiban is: "Poharat / ürítesz, / csengetsz, // kell ez a / szesz, ez a / láz, így ered / meg a te / nyelved // s hogy zokog, hogy magyaráz!" A társított elemek egysége olyan szerves ezekben az inas, ruganyos, telten zengő sorokban, mintha egyetlen ritmusnem sajátságai lennének. A zeneiség elemeit – mint József Attila – Nagy László is a teljesebb önkifejezés eszközeiként tiszteli. Később mérséklődik ez a zeneiség, a Himnusz minden időben hosszúénekeiben a rímet is mellőzi, de helyette {768.} a gondolatritmus sűrűn adódó változataival létesít erős megfeleléseket, valamint a jajdulások, hívások, kérlelések, sorolások effektusaival tartja eleven hullámzásban, feszült lüktetésben a rögösen érdes, nehézléptű, kemény, de mindig arányos és árnyalatos versbeszédet. Így oldotta fel verselésében is az avantgarde és a hagyomány ellentétét.