Bevezetés

Az 1953-ban – ezt az évszámot inkább a politikai események, semmint az új költői tendenciák jelölik ki korszakhatárul – és a közvetlenül utána jelentkező költőnemzedék nem hozott látványos és gyors újulást a magyar lírába. E lírikusok szemléletmódját – legalábbis pályakezdő verseikben – elsősorban Juhász Ferenc és Nagy László kezdeményei ösztönözték. Míg azonban az előttük indulók legtehetségesebbjei ezekben az években már mély és fájdalmas belső válsággal küzdöttek, és mind erősebb lett verseikben a megcsalatottság és a kifosztottság érzése, Csoóri Sándor, Szécsi Margit és a többiek friss hangú, lineáris képekkel átszőtt, a népélet mindennapjait ábrázoló költeményekkel jelentkeztek, melyeknek nem a minősége és újdonsága keltett figyelmet, hanem az a tény, hogy a korérzés belőlük vélte kiolvashatni a "holnapot sejtető mozzanatok"-at.

Az emberi lélek vulkanikus belső erőiből, eddig még ki nem fejtett alkotó energiáiról a pályáját kezdő Juhász Ferenc lírája sejtetett a legtöbbet. Míg azonban Juhász Ferenc és Nagy László ekkori lírájában az ember megint magára maradva vetett számot elvetélt lehetőségeivel, az új nemzedék tagjai ismét a közösségi élet, és erkölcs hétköznapjait igyekeztek versbe foglalni. Költészetük azt a folytonosságot jelképezte, amely megszakadni látszott. Részben ezért fordult feléjük különleges figyelemmel a kritika. Az olvasók nagy része viszont úgy érezte, hogy áttételek nélküli, a lírai közvetlenséget ideálnak valló kifejezésmódjuk alkalmas arra, hogy a mind nyíltabban felvetődő politikai kérdésekre költői választ adhassanak. Csoóri Sándornak a Csillag 1953 augusztusában megjelent verseiben az irodalombarátok széles tábora önmaga kérdéseire ismert, s a líra eszközeivel is bizonyítottnak érezte, hogy az élet minősége megváltozott. Mind több a gond, s a hatalmas lendülettel épülő gyárak hátterében ott rejlik a paraszti élet sok és megoldatlan nehézsége:

Ki írta versbe, szóba le,

hogy fárasztó, nehéz

az életünk, s a harc,

melynek e nép elébe néz;

s hogy szép reménnyel

kövezett utunkon

mind gyakrabban találkozunk

a gondok seregével?

– – – – – – – – –

... hogy épülő gyárak

és városok állványai alatt,

falvakban, hol a paraszt él,

{819.} néha oly keserű

az újságba csavart

barnabélű kenyér?

(Ki írta versbe, szóba le?)

Poétikai vonatkozásban e nemzedék pályakezdése inkább visszalépést jelentett, legtöbbjükből ekkor még hiányzott a merész újításnak az a készsége és képessége, mely az előttük járókat jellemezte. De vannak a lírának olyan korszakai, amikor nem a poétika újításai jelentik az igazi újdonságot, hanem a hang és a mondanivaló kendőzetlen nyíltsága és szenvedélye. Midőn Keszi Imre "irodalmunk sokszínűségéért" szállt síkra, voltaképp e nyílt, őszinte beszéd jogait hangsúlyozta. E költők nyitó verseikben – melyekben kevés a sematikus elem – visszaállították a kisember és a hétköznapi lét kifejezésének jogát, s őszinte nyíltsággal fogalmazták meg azt az általánosan érvényes felismerést, hogy "szigorú korban élünk". Király István Az írói magatartásról írt tanulmányában még rosszallóan jegyezte meg, hogy "... irodalmunk az utolsó években valóban nem felelt meg maradéktalanul feladatainak. Nem találta meg eléggé az utat az élethez, s így az olvasók lelkéhez sem." Az összefoglalóban 1953-as nemzedéknek nevezhető költőcsoport épp e várakozást elégítette ki, amikor Juhász Ferenc és Nagy László lírai újításainak egy részét ismét hétköznapi szintre szállította le, s tipikus érzéseket fejezett ki áttetsző egyszerűséggel. Bennük valósult meg az a folyamat, mely a líra fejlődését általánosan is jellemzi: a nagy és igazán korszakjelző újítók nyomában következők rendszerint már magától értetődő természetességgel élnek az újszerűségekkel, és ők építik be azokat igazán az olvasói tudatba.