| Bevezetés | TARTALOM | Kiadások |
FEJEZETEK
Gyér és visszhangtalan kezdemények után, nagy feltűnést keltő verseit Csoóri Sándor 1953 augusztusában tette közzé a Csillagban és az Irodalmi Újságban. A visszhang aránytalanul hangosabb volt, mint a versek ereje, mert az ország az új kormányprogram, a dogmatizmus lelepleződésének izgalmaiban élt, s mert Csoóri Sándor tizennégy verse a fejleményeket megelőző észleléseket és érzelmeket tartalmazott.
Ez a szerencsésnek tetsző beérkezés pillanatokra elfedhette a tényt, hogy Csoóri Sándor nem a fényes szellők igézetében nyerte el helyét, a hit és megcsalatás drámájának nem volt főszereplője; nyílt beszédének nagy sikere a már elkezdődött stílusváltás gyors megértésében is gátolta, a második hullám medrében tehát megmaradt, s mint nemzedékéből többen, akik nem tarthattak lépést Juhász Ferenc és Nagy László metamorfózisaival, más, kanyargósabb útra kényszerült. Pályája stílus- és műfajváltások meglepetéseivel, a veszendőségtudat s a tehetség iránti kétség torlaszaival küszködve haladt célja felé.
Első kötete, a Felröppen a madár (1954) keveset sejtetett ebből a küzdelemből. Amit igen: a társadalmi gondok kibeszélésének bátorsága – a családias konstruktivitás ellenére is – jelentős ómen, a figyelem és megbecsülés, amelyet kiváltott, elkötelező élményként is becsülhető. A szóban forgó versek rá is szolgáltak erre, de nemcsak a bajokat hibákká szelídítő készséggel, hanem azzal is, hogy a vádat önvádként, saját élete, lelkiismerete ártatlan eseményeiként fogalmazta. Az eszmélkedés, az eszmélkedő ember zavara már itt is menti, némileg igazolja is a vádat. S ez a gondolkodásba beavató, bevonó hajlam később a kihívóbb igazságokat is be tudja ágyazni a hozzájuk találás, a felismerés kényszereinek vonzó emberi színjátékába.
Erősen publicisztikus még ez a költészet, a sokakat gyötrő, ismerős mondandót csak a vallomásos hang, a mértékes forma s a bizakodó kicsengés felé sodró retorika élteti. Verstere sima, elbeszélő, leíró részletei a szemlélődés jegyében alakulnak, s a folyamat enyhe emelkedőn halad valami magvasabb vagy távlatosabb befejezés magaslata felé.
A Felröppen a madár még meg sem jelent, mikor Csoóri Sándornak már sejtenie kellett, hogy sikerének épp az esztétikai fedezete részleges. Közben lezajlottak 1956 és 1957 fordulójának az ő életére is kiható kataklizmái, s a rokon-élmények okán hozzá legközelebb álló költők, Juhász Ferenc és Nagy László elkezdték mitologikus, szimbolikus világuk megalkotását. Az Új Hang versrovatát vezette ekkor (1955-től 1956 őszéig), s már kéziratban olvashatta például a Szarvas-ének ...-et, a Rege a tűzről és jácintról című költeményt. A nyelvi bőség s a képek hatókörének, vonatkozásrendszerének megnövekedése, minden irányú fölgazdagodása: drámai erejük és igézetes hatalmuk láttán azt kellett éreznie, hogy az ő versei a hasonló szándékot még nem valósítják meg. Az irodalomtörténeti jelentőségű esemény {821.} izgalmát neki az útvesztés zavarával együtt kellett átélnie. Róla szólva az "útvesztés" élményét annak kétségbeejtő jelentése szerint kell elképzelnünk.
A testközeli, kézenfekvő példák követését tehát meg sem kísérelte. Hogy nem a fényes szellők sodrában lett költő, itt ütközött ki először. Bizonyosnak csak az látszott, hogy tehetsége igéző hatalmát valamiként neki is ki kell bontakoztatnia, s 1956–1957 történelmi traumáját csak a politikai tisztesség törvényei szerint lehet s kell feloldania.
Második kötete, az Ördögpille (1957) darabjaiban el is kezdődik ez a folyamat, s a bátortalan elmozdulások vívmányaiban készül az új Csoóri-vers. Ami első nézésre szembetűnik, a politikai szándék lehorgadása, tárgyiasulásának rejtőzködő, közvetett jellege. Pedig Csoóri Sándor politikus természet, s az 1956-os rengés létében rázta meg. Ezt a drámai hangoltságot azonban, a konkrét eseményektől elszakítva, politikailag indifferensnek tetsző közegbe oltja. A Falusi délután faluja "rokkant" és "elnehezült", fölötte bogárként mászik a Nap, a riadt tyúkok lába "széttört csillag", a trombitáim igyekvő kakas "leszédül" a dúcról, a kidöfött szemmel futó tehén "szemében rémület leng, hosszúkás vérszalag". Aztán az emberek is megjelennek, beiktatódik a falu végi Krisztus is, s végül egy kószáló gyerek, aki semmit sem ért az egészből, rejtelmes indulattal követ vág a Szenvedőhöz.
Juhász Ferenc és Nagy László ekkor már a tilalmas mondandók győzelmes műfajává képezték ezt a baljós-tragikus eseményekkel telített tájverset, de az Ördögpille költője még a keserves világ fölé emelő bizakodás sugarasabb verseivel bástyázza körül morbidnak minősíthető faluképeit. Ám ezek az idill-szomjas, örömre hangolt versek (Pihenés patakparton, Tűz, Gólya, Őszi szérűn, Lovas legény a Margit-hídon) tüntetnek is a politikától érintetlen vitális-vegetatív élmény különörömével. A szerelem is állandóan patakzó ihlettel táplálja ezt a hajlamot. Az alkat olyan természeti forrásai, kapcsolatai jutnak így szóhoz, melyek nélkül – kudarcai, vereségei közben – könnyen üszkösödhetne marcona száraz-égéssé a politikai nyugtalanság.
A nyugtalanság ugyanis már csitíthatatlan. Az átalakuló költői világ arcán betegségtünetek jelennek meg. Magát a költőt a szó szoros értelmében is veszedelmes betegség, tüdőbaj emészti, de maga körül is nyomorékságra ítélt koldust (Esőt váró koldus), maguk elé motyogó szerencsétleneket (Motyogók) lát; a költőszerep reménytelen megszállottjait (Torz áradat). Apja egykedvű konoksága bálvánnyá merevedve ölt alakot az özönvízbe merülő tájban (Zápor), anyját a védtelenség, árvaság és szenvedés; a veszendőség fénytörésében látja (Anyám fekete rózsa). Töprengő együttérzéssel hajol e sorsok fölé, fájdalmas kérdésekkel, panaszos sorolással avatja dinamikussá az értük perlő verset.
Kísérleteinek eredménye épp a stílus-újulás szempontjából csupán részleges. Azt sejtetik a gesztusok, hogy a becsvágy célja egy tágasabb versvilág: kozmikus kapcsolatok, a jelent s a feneketlen időt egybefogó vers alkotására törekszik. A "világkezdeti perc", az elemek (tűzvész, vihar) s az égitestek képzetanyaga ekkor kezd benyomulni szimbolikájába. "Istenképű" a vihar, bőgő bikák köszönnek fel {822.} az őszi napnak, a Hold a Földnek ír levelet. A képek fesztávolsága kétségkívül megnő, az események a csoda felé ágaskodnak ("Karó vagy, melyről elrepül a varjú / s végül utána szállsz."), néhol sikerrel, sőt verset kitöltő szervességgel (Vesd meg magad), de ezt a világbővítő, új kapcsolásmódokat kereső szándékot kevés eredeti lelemény fedezi. Pedig látható, hogy ekkor már József Attila édeni monumentalitására is figyel, s a népköltészettől is tanulja az igézés fogásait (Hóhullás).
Az Ördögpille megjelenésekor Csoóri Sándor már nemcsak tudta, hogy az új versvilág megteremtéséért tett erőfeszítései nem értek célba, kudarcai gyötrelmes gondként emésztik s egyre merészebb kísérletekre sarkallják. Ekkor válik láthatóvá, sőt látványossá az az önsarkantyúzó elégedetlenség, mely következő kötetének utószavában leszámoló és programos formát is ölt. A folyamat huzamosnak bizonyult, pedig közben valóban fontos dolgok történtek. József Attila képzeletének szürreális hatalma, Weöres Sándor rafinált és varázslatos világkalandjainak értelme ekkor tudatosult. Ekkor vált hozzáférhetővé magyarul is Éluard, Lorca s az újabb francia költészet sok alkotása. Kiszabadult s hódított a Bartók-zene palackba zárt szelleme, megfogant a benne rejlő modell-lehetőség gondolata.
Csoóri Sándor ebben a bőségben, a világhíres példák s az őket értő friss avatottság láttán a faluról jött legkisebb fiú ámulatával s a tehetetlenség, az elveszettség szorongásával kereste költői lehetőségeit. Szegényként, aki elől még szülőfaluját, Zámolyt is elírták.
Hogy a tehetetlenség érzése rá ne kövüljön, több irányba is elindult. Előbb szociográfiái révén ért célba. Kötetben Tudósítás a toronyból címen jelentek meg ezek az írások 1963-ban, s általuk erősödött meg benne a bizalom, hogy nem elveszett ember, általuk nyerte el helyét az 1956 után újjászerveződő irodalomban, ezek alapozták meg népszerűségét is.
A másik terület, ahonnan bátorítást és érveket gyűjtött, a népköltészet világa. Ennek tanulmányozása során derítette fel a folklór ama vonásait, amelyek meglepő rokonságot mutattak ekkori nagy versélményeivel, s igazolhatták mindazt a szertelenséget, merészséget, melynek létjogáért évek óta ő is hadban állt. Szántottam gyöpöt című esszéjében – amely a Valóság 1966-os évfolyamában jelent meg – közölte felismeréseit: hogy a valóságábrázolás példáinál mennyivel erőteljesebbek a lélek óhajait, megérzéseit kifejező látomások; a paraszti milyen merészen tágul egyetemessé. Példákat idéz, melyek "sűrűbbek, villogóbbak, nem részletezik az élmény folyamatát, kihagyásos módszerük vetekszik a legmodernebb költők szerkesztésbeli bátorságával". S elszólásaik is megdöbbentő mélyre nyilallnak. Helyszínük sokszor a világmindenség, s eseményeik is szürreális természetűek. Amikor ez az esszé megjelent, egy egész költőcsoport már készen állt remekművek alkotására, sok sejtéshez kínált gyöngyözően friss és gazdag argumentumrendszert, kompromittált gondolatokat tisztított meg, s olyan összefüggéseket tárt fel, melyek a folklór mai térhódításában is jelentős szerepet játszottak.
{823.} Mindez költészetére is kihatott. Bizonyos, hogy költői jelleme és saját világa sarkpontjai ekkor, e fejlemények révén szilárdulnak meg. E "kitérői" révén érkezik közelebb magához, alkot olyan alapot, melyet új esszében építhet tovább (Elindula tizenkét kőmíves), s köti be magát abba a szellemi szövetségbe, melyet előtte Nagy László képviselt.
A kallódás, a bizonytalanság, a veszteglés érzéseitől azonban ezek a fontosnak bizonyuló eredmények sem szabadítják meg. Ekkoriban írott prózai improvizációi, melyeket később A költő és a majompofa kötetében adott ki (1966), arra vallanak, hogy az irodalomban való jelenlétéért naponta meg kellett küzdenie. S hozzá azzal a tudattal, hogy a megváltó, felszabadító mondandókból csak morzsákat lophat be az indifferens témákhoz fűzhető reflexióiba. "Olyan írásba kell most belekezdeni – írja A hosszútávú unatkozó című esszében –, amelyben egyetlen kiáltás értelme ugyanazt jelenti, amit az élet értelme jelent ..."
Tehát verset, mert nem kétséges, ábrándjának teljesülését Csoóri Sándor változatlanul a verstől reméli. Ekkor megjelent verseskötete, a Menekülés a magányból (1962) e szándék megvalósításának elszánt kísérlete. Elszánt, mert szakítása korábbi módszerével radikális, eredményei pedig bizonytalanok. Míg a prózában megfontoltan építkezett, a versben teljesen eloldja magát az ismerős partoktól. Esszéi fokról fokra, kételyek, feltevések, állítások, módosítások hullámzó folyamatában közelítenek céljuk felé. A vers egyfajta totalitást szeretne egyetlen kerítéssel hálójába fogni. Elszakad tehát a részletektől, igyekszik egyetlen élmény lírai sűrítményében ízlelhetővé, birtokolhatóvá tenni a mindenséget.
Ahogy a "zaklatott szél", "esők patája", a mindenséggel összekötő kövek, a tündöklő havak, az álruhaként ráhulló napfény, a homokon fekvő meztelen nő versbetöltő élménnyé jelentékenyül s társulni tud a tágas világ dolgaival, az önmagában is a szenzuális élmények erejét látszik bizonyítani. Van is olyan verse, mely ezt a szenzuális mámort már megtalált bizonyosságként mutatja fel:
| Nekem most elég, hogy süt a Nap. |
| A nyár agyagedényéről lepattognak a virágok. |
| Nekem most elég, hogy a fák mozdulatain túl |
| a mozdulatlan hegyekig látok. |
| (Nekem most elég, hogy süt a Nap) |
A világra táruló ihleteket tehát egy köznapi értelemben vett életöröm is feszítette: a költő ekkor szabadult ki a tüdőbaj markából, s így erős belső szomjúság is késztette, hogy a tilalmakkal, gyanúkkal övezett közéleti témák fölött az élet elemi adományaival létesítsen szoros kapcsolatot. E szándékát az a meggyőződés is fedezte, hogy ez a kapcsolat az életkedvre, a föld szeretetére nevel, olyan szabadságra, mely küzdeni tud az érdekeiért (Odaadás és elítélés).
Elméleti igazolásnak ez elegendő is lehetett volna, de a kísérlet értelmét csak a stílus szavatolhatta. Igazában a fordulat is abban kulminált. A legszembeötlőbb, {824.} hogy az új Csoóri-vers, akár a népköltészetből kiszemelt példák, elszakadt az élmény konkrétumaitól, s amit azokból megőrzött, a természet és a kozmosz dolgaival, eseményeivel szőtte össze: a fákkal, virágokkal, folyókkal, kövekkel, a széllel, esővel, a Holddal, a Nappal. Főként a Nappal. A radikális stílusváltás értelmét már ekkor is sok eredeti és életteljes képe igazolja. A faluképben felötlő fák "állnak akár az időtlenség / görcsberándult istenei" (Falusi árnyképek). A falu templomának falai "fehér falak, / ti isteni téglalapok, / fölhólyagosodtatok a zsoltáros szájak szélétől". Meglepő és eredeti képek egész sora született így, de remek találatait olykor mesterkélt, valószínűtlen megoldások követik, a megeredt versbeszédben üregek támadnak. A vívmány azonban így is elegendő ahhoz, hogy kísérletének értelmét tanúsíthassa. A mindenség versbefogásának igénye valóságos hajlamok számára nevelte a képfantáziát. A látás még nem a közeli dolgok titkától reméli zsákmányát, de a világ átpásztázását már sikerrel tanulja. Tanulja a képzőművészettől is, a belső táj mesés, legendásító rajzaiban például (Szálltak az aranyfácánok), s a mindenség fényforrásának, a Napnak kultuszában. A társításokból némelykor még hiányzik a ráismerhetőség hitele, az összekapcsolt képzetek olykor csak egy-egy jegyükkel érintkeznek, de a nyelv elemei felszabadultak, s a költő ráébredt az új kapcsolódási módok, képességek végtelen lehetőségeire. Ezzel párhuzamosan mondattana is átalakult, a nyugtalan és mohó képfantázia tágabb alakzatokat kívánt, a szűkös és zárt szimmetriák ezért fellazultak, a versmondat kibővült és változatosabb lett, de a szerkezet váza így is szilárd maradt, rugalmasságában is célirányos. Az álomtechnika inkább a képeken belüli viszonyokat finomította itt-ott álomszerűvé, az eseményeket talányosabbakká. Még a tárgyköröket, az alapélményeket – a gyerekkor, az otthon, a háború, a szerelem nagy élménytömbjeit – sem mosta össze, noha karakterlétesítő tartalmaikat az absztraháló szándék eléggé kiszűrte. Nagy lélegzetű, magasra törő, célját tudó vers az, ami itt alakulóban van, kimódoltságai ellenére is ihletett beszéd. Elmondásra szánt vers, régi ismétlései és párhuzamosságai most a bonyolultabb részletek egyirányúvá szervezésében, lendítésében jutnak tartalmasabb funkcióhoz, az oldottabb beszédnek adnak határozott lejtést. Versei megindult dikciójának arányos taglalását elsősorban ezek a grammatikai hullámívek intézik. Szerepük jellegadó.
A beérés ösztöne a hatvanas évek első felében már jó nyomra talált, s a Második születésem című kötet (1967), az 1962–1967 között írott versek már a végérvényes lírai karakter alapvonásait rajzolják. Ennek a folyamatnak legszembeötlőbb fejleménye a formálódó szerep, melyet szervesedő, tudatosodó világában a költő méltónak érez. A Második születésem kritikái is észlelték, jelezték, hogy a kötetben kibontakozó lírai hős hadban áll. A címadó versben a költő felé villogó folyó "mint kintfelejtett kés az asztalon". A Csak magamat nem láttam című vers seregszemléje a megrendítő élményekből ilyen emlékeket sorol: "Láttam (...) átmetszett torku folyót, magányosan elvérezni"; "Láttam a tengert, himbálódzott az ég alatt, / mint akasztottak dagadt lábaszára. / Láttam a háborút: a ganyédombról véres birkafejek / nézték a szomorú katonákat." A szerelem hatalmát is ilyen {825.} veszedelmekkel szemben hirdeti: "Darazsak golyózápora / luggatná át a koponyámat. / Venné a világ véremet, / de én csak mosolygok, mert látlak" (Elengednélek, visszahívnálak).
Csoóri Sándor élményeinek egyik alaprétegét alkotják háborús emlékei. Föltolulásuk önmagában is világkép-alakító érdekű, a sajátos arculathoz kínál színeket. De nem ez a legfontosabb bennük, hanem a magatartást formázó stilizálás: a létezés veszedelmeivel való szembenézés akarata. Az az elszántság, mely előbb az "odaadás és elítélés" elvek előtti, elvek fölötti eszményében öltött formát, nem hunyt ki, jelen van a szembenézés akaratában, annak a társadalmi ember lehetőségei szerint elképzelt változata. A "világ", a "mindenség" varázsa, az élet forrása és magasizzásának jelképe: a Nap most is átsüt versein, de már nem olyan gyakran, s nem olyan szolgálatkészen. Beilleszkedik a társadalmi ember világképébe, egy kegyetlen polaritás egyik pólusává lesz: a "kiszámítottság", a világot ,"háromszögfejű sáskákként" fölzabáló magyarázatok ellentéte (Rejtsétek el a csodát). A csodák és álmok, a "veszélyes titkok" társeleme. Kubától a "világméretű nyár" száműzöttjeként búcsúzik, mint akire a zsákutcák, a hideg, a korom vár, s a "kétezer éves művelt mosolyok, / a reklámozható elvek, / a csitító szavak, / hogy: nem szabad, / hogy: nem lehet: / a kávéházakban fölravatalozott barátaim / cigarettafüst-szemfedővel leterítve" (Búcsú Kubától). Ahol magáról a Napról, a "tavaszi napról" beszél, ott már a nélküle való létezés csonkasága miatt háborog (Egyetlen robbanás), múlt időben idézi a kegyelmet, mikor "ölelte" a Nap (Egyetlen utam), s ha a jelenben gyúl ki, akkor is emlékeztető funkciója miatt fontos, s ilyen ambivalencia forrása:
| A sárnak dögszaga van, |
| de fényes arca, mint a szeretőknek. |
| (Egész nap ez a napsütés) |
S hiába fogadkozik, hogy "a világ leszek vagy meghalok, / nem érhet más" (Tavasz plakátjai), már érzi, minden idegszálával sejti, hogy a mindenséget birtokolni a közvetlen valóság, a társadalmi lét kiiktatása, megkerülése révén neki nem sikerülhet. Annak, hogy politikus alkat, konzekvenciáit a költő most kezdi levonni. Keserves és huzamos eszmélkedés ez, mert a társadalmi bajokkal való szembenézés új és gyötrelmes gondokat szül, s mert ezek beékelődnek a költő és az univerzum közé, még sokáig föl-földereng képzeletében egy világeleji vagy világvégi pillanat víziója, melyben még vagy már együtt lehet léte őselemeivel. Ám a kozmikus üdvözülés s a panteista mámor többé nem tud már oly fesztelenül fölgerjedni, számolnia kell a sárral is, melynek "dögszaga" van.
A világgá lényegülés és a halál végletei között Csoóri Sándor is a legnagyobb lehetőség, a katarzis ostromába kezd. Megszületnie is ezért kell újra, hogy a gyermekkor édenében s az alkat melegében fogant ábrándot feladva hozzáedződhessen ahhoz a nyárhoz, amelyben léteznie kell:
A klíma s a terep, ahová érkezik, veszedelmes. Ezért lesz oly marcona a lírai hős arculata. A Dózsáról Kósa Ferenccel és Sára Sándorral közösen alkotott film, az Ítélet szörnyűségeinek is az a funkciójuk, hogy általuk felhalmozódjanak azok a belső és külső kényszerek, melyek a mártíromságra Dózsát megérlelik. Úgy kell meghalnia, oly borzalmasan és fenségesen, hogy minden, amit tett, s halála révén az ügy is, az üdvösség fénykörébe emelkedhessen.
A versekben korántsem ilyen bizonyos az, amivé a lírai hős lenni akar. Eleinte csak az látszik valószínűnek, hogy a költő nem érzi szerepét önmagával azonosnak: a rárakódott hordalékot, a zűrzavart, a hazárd, látványos gesztusokat (El akarom hagyni). Le akarja vedleni mindazt, ami a lelkes és tisztelettudó homo novus természetének fonákján megtapadt, de amivé lenni szeretne, abból itt még csak annyi bizonyos, hogy nem pártfogolt eszmény, inkább törvényen kívüli magatartásforma. S ez a sejtelem, hogy a megszülető lírai hős nem lelheti helyét a hazában, de a szabadság kovásza mégiscsak ő, legyen bár botrányosan rendellenes figura, ekkori prózájának vissza-visszatérő gondolata. Faltól falig (1969) című kötetében erről szól például Apostoli saruk című írása.
A "második születés" végső célja tehát az önmegvalósításra képesítő szabadság, ennek forrása és iskolája a veszedelmes létezés, mivel "Sóvárgás, szenvedély és dráma nélkül nincs se szabadság, se emberi nagyság" (Faltól falig). Mindezt az irodalom példáiból, az egzisztencialista filozófia közkeletű tanaiból is kiolvashatta volna Csoóri Sándor, s ilyen hatások érték is. Mégsem tudott ekkor még igazán megrendítő verseket írni. Az éden, amelyből kiűzetett, a lét, amelytől a döntés veszedelmessé válik, csak töredékeiben van jelen verseiben. A veszedelemnek csak izgalma, a szembenézésnek csak elszántsága válik érzékelhetővé, de maga a dráma nem. A későbbi Csoóri-művek felől már tisztán látható, hogy ez a – valószínűleg öntudatlan – cenzúra mitől fosztotta meg a verset. Azt nem engedte összeállni, megalkotni virtuálisan, ami nélkül dráma sem lehetséges: a sorsot. S nemcsak a háború emléktömbje, a néphez való viszony is katartikus élményeket rejtett magában. S ezek határai nem a folklór esztétikai élményénél húzódtak. A költő, aki megrendült a csángó sirató hallatán, nem kapcsolhatta ki képzeletét, ha az énekes mai sorsára gondolt. Csoóri Sándor ekkori prózájában, de költészetében is a nép és művészete, történelme – túl a poétikai argumentumokon és az életformaváltás izgalmain – új minőségként: a kiűzetés viselésének példájaként, iskolájaként jelenik meg. Öntörvényű, ószövetségi világként, mely a létezés alapélményeinek {827.} teljes értékű, máig érvényes emberi minőségeit, változatait termette, amint ezt az 1978-ban kiadott Nomád naplóban ki is fejtette. Olyan emberi képességek rendjét, melyek valaha az egész nemzet képességei voltak, s mert a sajátos sors gyökerein nőttek, erejük is történelmi arányú, történelemhez szabott. Nem a friss ösztönzések ellenében, hanem a divat naprakész receptjeivel szemben szüksége is volt Csoóri Sándornak erre a bizonyosságra.
Kettős nyeresége ennek az eszmélkedésnek: megalkotta azokat az esszéit, amelyek a "bartóki modell" néven ismeretes műveltségeszmény teljes és szerves érvkészletét tartalmazzák, s azokat, amelyek a szomszéd államokban élő magyarságról való őszinte, hiteles és felszabadító gondolkodás alapművei lettek (Utazás félálomban, 1974). S ez a munka, mely éber figyelem és éles viták kereszttüzében zajlott, költői hivatása, szerepe magvát is beérlelte.
A nép és magyarság összefügg Csoóri Sándor világképében. A költő nem is titkolta, hogy a népzene és a népnyelv számára történelmet és sorsot kifejező jelrendszer is, s szépsége nem alkalmi élmény, hanem az önismeret, az öntudat elsőrendű forrása (A teremtő nyelv). S ekkor ismeri fel a nyelvben is összegeződött történelmet. S elkezdi küzdelmét ezért a teljes nyelvért, mely – mint Németh László írja – "Adat, titok, fogás, sugallat, törvény, egy egész népköltészettel felérő összegezés". Leglátványosabb megnyilatkozása ennek az a vallomás, melyet következő, Párbeszéd sötétben (1973) című verseskötetéhez illesztett. Rapszodikus és gazdag vallomás ez, de a címe a legkifejezőbb: Közeledés a szavakhoz. A szavak ama fogalmi mezőjéhez, melyben magára és a szavak egész értelmére ismer, amelyek otthont és állandóságot vonnak köré, amelyek révén beleszólhat a dolgok menetébe. A szótárból választott példáinak zöme a szavak politikai tartalmára, a szavakkal való visszaélésekre, a teljes igazság kimondásának gátjaira figyelmeztet, de az igény messzebbre utal: "Mindegyik szóban egy világ: hegyekkel, szakadékokkal, fölforgatott gyökerű erdőkkel."
A szavak feltöltődése tehát elkezdődött, s általuk a dikció ereje is fokozódott, de a "lámpasor-gerincű férfi" ragyogása, lobogó sodrása még töretlen: a feltoluló történelem s a felfedezett nép látványos magatartásmintához stilizálódik. Iskolapéldája ennek Ballada a régi idők modorában című verse, mely címében is hangsúlyozza a stilizálás szándékát. Magában a versben pedig egy Báthori Annába oltott Szűz Mária, egy betyárhercegnő legendás alakja bontakozik ki. A címben hangsúlyozott modor ugyan jelzi, a költő nagyon is tudatában van a stilizálásnak, s ennek sikerét talán sokallja is. Dózsa ledérebb húga ez a nagynéni, a veszedelmesen élő férfiak méltó társa. A modor tökéletessége miatt első hallásra észlelni sem lehet, hogy ez a múltat jelenbe oltó érzékenység mennyire személyes vívmány is. Pedig a dikció hirdetéses jellege maga is erre vall: az ihlet mélyáramainak találkozásával dicsekszik. S a betyár-lovak és a csordakút nosztalgiás árnyai sem fedhetik el, hogy ez a réteges idő és tér egyszersmind a Szózat ideje és tere is, hol élni, küzdeni s halnia kell annak, aki ebbe a balladába kapcsolódott. S mindezzel együtt szerelmes vallomás is ez a Ballada ... hiszen a költő a vers hősének asszonyi virtusát is jelenvalónak érzi a mai ölelésben, ezzel ennek a maga legszebb ábrándjaival való {828.} összhangját is hirdeti. A betyárhercegnő voltaképpen a mai csípő, a mai derék, a mai ölelés metaforája is. A "modor"-t hangsúlyozó, tehát eltávolító tudatosság mégis lényeges. Annak jele, hogy a nyelv dimenzióinak tudatosulása, a szavak asszociációs mezejének fölszabadulása még nem oly mérvű, hogy a személyes és a történelmi jelentéselemek egymásba forrása már spontán természetességgel történhetne.
Csoóri Sándor intelligenciája sokkal nyugtalanabb, szerepalkotó játékos hajlama sokkal szemérmesebb, hogysem személyes és mai mondandóit bármely "modorral" tartósan egybehangolni tudná. S ezzel a Csoóri-vers jövőjének, irányának válaszútjához értünk, itt dől el az ő költészete "bartókiságának" ügye, hogy teljesen másként lesz bartóki, mint például Kormos István vagy Nagy László, noha sok szempontból rokonai egymásnak.
Nem véletlen, hogy a Második születésem terméséből a Ballada a régi idők modorában és a Barbár imádság ragadta meg elsősorban a kritikát. S feltűnt az előbbiekhez hasonló jellegű költemény, az Idegszálaival a szél. A mindenséggel való azonosság ábrándjával szemben az itt és most kényszere ebben a versben transzformálódik elrendelés-tudattá. Az egyetlen élet, a személyes lét korlátai elleni tiltakozás csap át vallomásba, s ebben a bezártságban, ami köt: a szél, a köd, a táj, a föld, a múlt, nemcsak szorít, nyom, nyűgöz, de be is népesíti, magyarrá honosítja a lírai hős világát. A kozmikus jelenségekben s a múlt tengerében egyazon áram remeg, s a ráhangolt érzékenység szédítő mélységek lehallgatója. A "lehallgatója" jelleget jelöl. A vers egész hangoltságát elszántság és szédület egymást átható kölcsönössége határozza meg. A "Nem menekülhetsz!" parancsa olyan drámába köti a vers címzettjét, mely egyetlen pillanat kataklizmájának izgalmába sűrít ezer évet. A mindenségért, melyből kiszakadt, így kárpótolja magát: a sajátos, a reá mért drámai létezés katarzisaival. Az egyetlen élet a maga határainak tágítását elsősorban a saját paraszti emlékkincsei s a magyar történelem mozzanatai révén, a képek mélységszintjének növelése, rétegezése révén végzi. S az így alkotott képeket egy rendkívül dinamikus közlésmód szervezi idéző, ráébresztő, mozgósító s kissé hangzatos beszéddé. Ezen belül merész megszemélyesítések, tömör sorolások, szélesebb, magyarázó hasonlatok, ellentétet sűrítő szentenciák létesítenek eleven változatosságot.
Lírájának fontos állomása ez a vers, de nem tetőpontja. Irama nagyon is parádés, mintha nem számolna a közegellenállással. A Második születésem másik nagy ihletköre éppen az értelmes, a hatékony cselekvés lehetetlenségének élményét sűríti. A világkép feltöltődése és a tudatosult történelem felől is feltörő gondok még szorongatóbbá feszítik ezt a nyugtalanságot. A cselekvés elmulasztása, a cselekvésre hivatott erők paralizálódása egész irodalmunkat reagálásra késztette ekkor, Csoóri Sándorban a jövő iránti felelősség s az élettel való szövetség régi ihleteit szülte újjá. Kósa Ferenccel, Sára Sándorral közös legjelentősebb filmjük, a Nincs idő is ekkor fogant, s a gondra bátor, cselekvő emberség drámája lett. A veszteglésélmény, mely a szelíddé álcázott börtönközeg, annak originális emberi {829.} tenyészete s a fordulatok és színhatások változatossága révén a játék vásznán arányosan bontakozhat ki, a versekben kétfelé is feszíti a határokat.
Ez volt az a pillanat, melyben a költő még azt hihette, hogy a benne forrongó nyugtalanságot a cselekvés ismert hőseinek és világsztárjainak színpadára viheti. Az ásító langyosság közegéből valami értelmes életveszély vadvizére (Bűneim, édes rosszaságaim). Levélben társul be a beat-költő kihívó játékaiba, a kalandba, mely felverheti a talmiságokba szédült világvárost (Levél Gregory Corso amerikai költőnek). Amibe társul, túlságosan is amerikai passzió, de az indíték a Nincs idő európai veszélytudatával terhes:
| Minden megtörténhet velünk, |
| ha maradunk, |
| minden, ami már megtörtént velünk. |
A kitörés Corso fémjelezte mulatságainál huzamosabban a forradalmiság guevarai eszménye vonzotta ekkoriban Csoóri Sándort, s kínálta az egyetemes jelképet, melyhez a maga elszántságát köthette (Che Guevara búcsúztatója). A kényeztető hatalom s az őserdei halál között választó férfit búcsúztatja ez a vers. A hős világszínpadi, s a hozzá való viszony is sínyli a divat hangzatosságát. A vonzalom azonban állandóbb hajlamnak keres formát, ugyanúgy a Kubában tett látogatás (1963) élménye is. A hívő és okos figyelem, az élmények értelmezésének jóhiszemű találékonysága útinaplóját (Kubai napló, 1965) elsőrendű olvasmánnyá avatta. S aztán, ha maga a politikum elnémult is ebben az emlékben, a találkozás mélyebb élménye: az ösztönökben rejlő, beépült a versvilágba. Akkori útja az Óceán, a Nap, az ifjúság: a lét őselemeivel való rokonság tudatát juttatta friss és hatalmas bizonyossághoz, s a kolumbuszi szerep tartalékait táplálta (Egyetlen utam).
Legjelentősebb fejleménye ennek az időszaknak, hogy a beat-szenzációk után már egy modern érzékenység, partizán-affinitás talál érdekeire az itthoni világ "guevarás" hajlamaiban is. A Dózsa-kép marconasága kiszabadul a maga kereteiből, s a vállalkozásra szánt lélek belső forrásának, készenlét és szívósság kivételes koncentráltságának ad nevet. A "vad" korábban is kedvelt szava volt, most a "nomád" nyomul előtérbe. S túléli a "kilakoltatott forradalmak" problematikáját, mert a "másnaposság", az araszolgató hernyómozgás, a kvalifikált süketség, a "túltáplált zene", a "locsogás", a nyüzsgéssel koszorúzott üresség túlélésének képessége rejlik benne (Másnaposan, Lassú félmúltban, A nagy öregek délutánja, Jóslás a te idődről). Így lesz a fészkét védő sirály vadsága és rámenőssége példa (Közeledés a szavakhoz). Egy szelíd természet tanulja általa a nehéz szerephez, a "mindennapi hazá"-hoz való virtus képességét. A mindenkori szegények ősi keménységéből a mai költő nem kényszeredett odaadásához a stílust: a "jó mulatság" stílusát.
Párbeszéd sötétben című kötetét (1973) ennek az erkölcsi-politikai értékekkel beoltott, megnemesített nomádságnak a hadmozdulatai töltik ki. Ez szövetkezik s {830.} ez méri maga körül a világot. Fentebb idézett versei is e kötetéből valók, s közös jellegzetességük a mozgósító szándék, alapszavuk a "gyerünk!" (Valaki súgja, Sörényes ünnepem, Barakk-lakó). Ez a vállalkozásra ajzott készenlét a világ sarkantyúzására épp olyan eltökélt (Futóbolond), mint a szerelemre (Keringés egymás körül). A fény begyűjtésére épp olyan nyitott, mint az életveszélyre (A levegő kaszái). Legbensőbb lényegét éppen ez az élettel egylényegű képesség alkotja:
| és megtestesülni naponta, |
| veritékezni, |
| meghasadni, folytatódni. |
| (Jóslás a te idődről) |
Mindennek fonákján, ellenpontként "kések és bürökpoharak" közelsége; kifosztott erdők, karamazovi fák, letagadott hazák, az igazságot magába oldó zene, hideg árad "a befalazott földrészek kamráiból", a szavakból, az emlékezetből, tél a "hazák helyén"; a költőért "füst, korom s vesztőhelyeket / kifakító napfény / hadakozik"; a délutánok halfejként büdösödnek, vacsorák zajlanak gázálarcban, "futóhomok-szavak" tobzódnak, a fórumokon "ünnepelt hasbeszélők", fölöttünk reménytelenséget szivárogtató éjszakák, előttünk lóarcú végtelen napok, mint az örökös rabság; a cselekvőkedv kiszolgáltatva "a disznószemű idő" vezényszavainak, s végül az őrszolgálatos férgeknek. S mindez nem puszta vádként jelenik meg Csoóri Sándor verseiben, hanem a világ részeként, s ebben önmagát "kivesző lírai vad"-nak érezvén (Futóbolond) saját idejéhez is ezzel a terheléssel igyekszik: a leromlás tüneteivel. Emelkedettsége ettől rapszódiás, a veszteségtudat érdes szólamától. Pontosan érzékelhető ez a Talán még van idő zárósoraiban:
| mert sok itt a kicsi győztes, hát undorodom, |
| sok a világbajnok, |
| a fölpumpált fejű üregi király, |
| a díszsírhelyek fölött röpködő, húsos pille – |
| talán még van időm megelőzni |
| sikeres halálomat. |
| Zuhanni, |
| hömpölyögni, |
| elmúlni tanítom magamat |
| s mellemen kazaltüzet gyújtok, hogy virágozzak! |
A példa azt is szemlélteti, hogy ez a készenlét még készülődésszerű, a "megtestesülni naponta, / veritékezni, / meghasadni, folytatódni" program az önépítés heveny állapotára vall. Az identitásszomj még kielégítetlen: "Mindig csak itt? / már soha odaát? soha másban? másutt? soha tengerszülte magamban?" {831.} (Nyakamban harmatkolonccal). A vers azért pöröl, hogy a költő a maga teljes mivoltában költözhessen bele (Együtt minden), teljes világképével. És a hazáért sóvárog, ahol kinyújtózhatna (Csak sehol).
A Párbeszéd sötétben versei tehát kiélezett, dramatizált formákban rajzolják tovább a Második születésem versvilágát s benne a lírai hős arculatát. Az alkat hajlamait hangulatok stilizálják, a katartikus vers sorsszerű alakulásának közelsége sok részletben érezhető, de a formálás most is szeszélyes, Csoóri Sándor, a költő gazdagodóban is hazárd. Mint Horgas Béla írja: nem egyenletesebb, "de sokkal magasabb szinten egyenetlen". Később, sűrűsödnek és élesednek ezek a "magasabb" képességek, szándékból sorssá válik a ballada, célból következménnyé a katarzis: tehát nagy költészet születik. S ebben a költő életének "kegyetlen kegyelmei" diktálják a menetrendet, de a beérlelődő csapásokra adott érvényes válasz nyelvi kultúrája itt, a Párbeszéd sötétben szülés-izgalmaiban bontakozott ki.
Az ambivalencia, mely a szinesztéziás képzettársítás gyakorlatának ma már természetes velejárója, Csoóri Sándor számára világkép-élmény: életformák, kultúrák, világok találkozásának ámulata szikrázik fel benne. Hogy Petőfi egyik nap Shakespeare fordításába merült, másik nap a kiskunsági pusztáról írt verset, ebben számára nem a műveltség a lényeges, hanem a két egyenértékű világot összekötő ív remegése. Sikerélmény helyett így lesz a kultúra a csoda forrása. S Csoóri Sándor képeinek ambivalenciáiban ez a világokat átfogó ív, ennek mélyen megélt fesztávolsága létesít képzeletfölszító korrespondenciákat: "Az alagútból, mint éhes szunyograj, / csap rám a füst."; "homlokomon / az erek, / mint e kis ország folyói, megdagadnak" (Valaki más). A Hársfában az egész verset összefogó allegóriává terebélyesedik a metafora.
| Méhek világvárosa: hársfa, |
| sejtekből, |
| súlyos illatokból fölépült New York. |
| Leveleid: zöld repülőterek, |
| ág-utcáid belevesznek a nyárba. |
Különben inkább csak mondatnyi terjedelmeket feszít drámaivá az ilyen metafora: "egyre nő közöttünk a senkiföldje / s elgazosodnak éjszakáink, mint a temetőkert" (Senkiföldje). A minden háborúba elmenni kész hős így hordja, hordaná "nyakba akasztva az orgonák lombjait, / mint a dögcédulát" (Mindennapi történelem). "Az erdők, mint egy kiadatlan kézirat" / A lombokat sötét vonással húzkodják át a madarak" (Hanggá sorvadva). "Azt mondja: kert, / azt mondod: elveszett föld / s a káröröm selyemrétjét már borzolja is / egy bogár."
Ezek a képek versbeli kapcsolataikban mindig dinamikusabbak, mert egy céljához igyekvő folyamat, mozgósító, érvelő, óhajtó jövendölő, leleplező, fölfedő, bevalló stb. közlés rendjébe illeszkednek. Olykor fölhígító kontextusba, de igen {832.} sokszor a megszólalásra késztető izgalom eleven áramába, miként például itt a galamb:
| eljön, |
| meglátod, eljön, |
| még hanyatlásod előtt eljön, |
| mélyrepülésben egy galamb |
| vérzi fel hasát a köveken |
| s áramszedők narancsos kisülése lesz az ég |
| (Jóslás a te idődről) |
A vers tehát természete mélyén is készülődik, prózára hajló tágasságaiban is határozott lírai szándék létesít erős megfeleléseket (Sirályvonal), s tagoltabb sodrásában a magatartás ajzottsága iramot, lüktetést. Rugalmassága már pontos közvetítője az adott ihletnek, s ez a biztosítéka, hogy a katartikus élményhez hamarosan alkata is hozzánehezül.
| Bevezetés | TARTALOM | Kiadások |